Issuu on Google+


Fűcsomókat rugdaltam. Jólesett. A táj szép, a lovak is szépek, itt minden annyira szép, hogy már unalmas. Egy szoborparkon haladtam keresztül, amikor csobbanásra lettem figyelmes. A hang irányába indultam, majd megálltam a tó partján egy fa árnyékában. A sors fintora, megtörtént az elkerülhetetlen. Csaba csak úgy ruhástul bevetette magát a vízbe. Itt előttem. De kínos! Ez tényleg nem normális, ebben hasonlítunk. És ha még azt is tudná, hogy bementem a szobájába és kutattam utána! A legjobb védekezés a támadás. Ha rajtakapott volna, az olyan lenne, mintha kukkolnám. Elhatároztam, hogy odaszólok neki, hagy ijedjen halálra. Pont, mikor lebuktatott a Kámforos beszökéseim miatt. Ez revans. – Úgy látszik, sosincs késő egy őszi fürdőhöz! Lazának mutattam magam, de a szívem zavarodott dobszólót tolt legbelül. És nem holmi borongós doom volt a porondon, hanem valami pörgős punkremek. Hát, két hónappal ezelőtt inkább öngyilkos lettem volna, mintsem egy ilyen helyzetbe keveredjek. Sőt, ha valaki azt mondta volna nekem, hogy így fogok találkozni Csabával, kiröhögtem volna. Sikítva, könnyezve, szégyen, de talán röfögve is. – Te meg? – fordult felém, majd nézett rám hülyén egy hülye helyzetben. Mondhatni megszeppenve. Pár gyors, íves karcsapás, és már a parton is termett. Felkapta a földre dobott széldzsekijét, majd a mellkasához tapadó, fehér ingjében odasétált hozzám. Beletúrt a hajába, hogy az arcába hulló víztől megszabaduljon, megrázta a buráját, majd kissé rekedten rám pillantott:


– Mit keresel itt? – csaknem vádlónak éreztem a tekintetét. Megzavartam a pancsikolásban. Én galád. – Hosszú, de azért elmondom – vigyorodtam el. – Nyugi, sem a lovadhoz, sem hozzád nincs köze! Édesanyám meghívatta magát a nagymamáddal. Mert még nem jártak itt – grimaszoltam a vállamat vonogatva. – Nem gondolod, hogy túl nagyra sikeredett a házatok? Bocs, palotátok. – Így kaptuk. Én egyébként azt a kis romhalmazt jobban szerettem. Majdnem elmosolyodott. Majdnem. De inkább letörölte a vizet a homlokáról. – Azért nem kell szerénykedni! – Erre lefröcskölt a maradék vízzel, ami még a kezén folydogált. – Tudod, ebben a nagy melegben, pont erre vágytam – végignéztem rajta. És meg kellett állapítanom, hogy a teste még mindig olyan jó, mint ahogy azt az iszapbirkózáson szemrevételeztem. A vizes ingen keresztül látni lehetett az összes izma minden domborulatát. – Te így tényleg nem fázol? – vetettem fel egy kérdést, hogy eltereljem a figyelmet a gúvadó szememről. – Mert szerintem az inged vékonyabb az én pólómnál is, pedig én tényleg szellősen öltözöm… A kardigánom fent maradt, és bár eddig úgy éreztem, nagy a cidri, az adott pillanatban örültem, hogy nincs rajtam több ruha. Nem szerettem volna kipirulni. És már arra sem foghattam rá a viselkedésem, hogy régen voltam pasival… Kristóf még csak pár órája mászott ki az ablakomon.


Megragadtam a fiú gallérját két oldalról, mert az a srác, aki az iskolában olyan pedáns és precíz, otthon valójában egy hanyag és pacuha kölyök volt. Megigazítottam az ingét: – Ha tovább így ácsorogsz, megfázol. – A hideg víz jó hatással van a teljesítőképességre – jelentette ki. Képtelen voltam eldönteni, célzásnak szánta, vagy csak egy hasznos információt akart velem közölni, esetleg visszavágni. Míg ezen tanakodtam és farkasszemet néztem a fiúval, kezeim a mellkasára csúsztak lassan, majd úgy kaptam el őket, mintha tűz égetne. – Anyámék éppen fent teáznak a nagyszüleiddel – váltottam témát tárgyilagosan. Más pasi vagy vigyorgott volna a kéjtől, vagy elpirult volna az előbbi jelenet miatt, de Csaba, mint egy fadarab… Csődöt mondtam, mint nő… Nem mintha el akartam volna csábítani, de valami reakcióra számítottam volna. – Akkor onnan pont premier plánban idelátnak – felelt kifürkészhetetlen arccal. – Akkor talán most is néznek minket? – pillantottam hátra rémülten. – Szerinted innen látom? – Hülye kérdés volt. Tudod mit? – Felvonta szemöldökét. – Ez a haj jobban áll, csak nem túl praktikus, a szemedbe lóg – söpörtem el pár tincset a szeme elől. – Na jó… – emeltem el a kezem, és csaknem rá is csaptam, mert ma aztán nagyon szabados életet folytatott. Ám még időben rendre intettem magam, mintha minden azért történne így, mert én akarom. Elegem lett magamból, elindultam a ház felé.


– Miért? – szólt utánam Csaba, mintha szóval akart volna tartani. – Csak úgy leléptél? – Attól függ, kitől kérded – feleltem anyámra gondolva. – Köszönnöd kellene nekik, hogy tudják, megérkeztél. – Lehet – indult utánam. – Meg egy száraz ruha sem ártana, mi? – böktem oldalba, mikor mellém ért. Helyeslő arcot vágott, feleslegesen nem beszélt sokat. Néhány perc múlva beléptünk a palotába, innentől kezdve csak így hívtam ezt a Colosseumot. Szótlanul fellépcsőztünk az emeletre, ahová felérve egy hatalmas ablak nézett velünk szembe. Itt kettéváltak útjaink: én a teázóba, ő pedig ruhát váltani ment. Bevonultam a szobába, ám a múltkori érdektelen ábrázatokat felváltotta a koncentrált figyelem. Levetettem magam az eddigi fotelembe, ami az ablakkal pont szemben helyezkedett el, az ajtónak pedig pontosan háttal. Elvigyorodtam a tekintetek össztűzében. – Visszajöttem – szólaltam meg nemes egyszerűséggel. – Azt látjuk – morogta Kornél uraság. – Hát, a lányod úgy látom, flörtölt a kis unokámmal – súgta oda Edit édesanyámnak olyan diszkréten, ahogy a piaci kofa árulja a termékeit. Rögvest a hátam mögé lestem, hogy megnyugtassam magam, Csaba már távol jár. De még láttam a folyosó végén… a szobája felé igyekezett, ami reméltem, azt jelentette, hogy semmit sem fogott fel az előbbiből. – Alaptermészete – fújt egy követ vele édesanyám. – Kis boszorka. Minden tizennyolc és harminc közötti hímnemű lénnyel ezt csinálja. Mindig is nagy franc volt.


Ha az ember lányáról az édesanyja gondol ilyet, mit várhat az idegenektől? – Összefutottam Csabával, arról nem tehetek, hogy önként belevetette magát a tóba! – vontam meg a vállam, inkább poénkodtam, mert ha komolyan veszem, tornádóként tomboltam volna. – Hogy nem tud erről a rossz szokásról lemondani! – zsörtölődött a nagyapa. – Olyan értelmetlen, a bejárónők meg alig bírnak rá mosni. Edit, te nem tudod, mi értelme van ennek? Mert én nem látom. – Jaj Kornél, ha olyan kedve van, miért ne ugrálhatna bele a tóba? – De ruhástul? Biztos van valami kattanása a gyereknek… Még egy bűbájos családi perpatvar. Lángra lobbantottam szokásomhoz híven, megfertőztem vele a nyugis kisöregeket, aztán, ahogy kivontam magam a társalgásból, szépen elcsendesedett minden, mintha mi sem történt volna. Már csak azért izgultam, hogy Csaba úgy lépjen be, hogy se a kutakodásomról, se a nagyanyja feltételezéséről nem szerzett értesülést. – Jó napot – toppant be a fiú, majd közömbösen leült az egyetlen üres helyre mellettem. Úgy tűnt, ő sem rajongott a társaságért. – A lovak ügyét megtárgyaltad? – kérdezte a nagyapa kisvártatva. – Igen. Tíz lovat megvennének, három mént és hét kancát. – Többet nem tudtál elintézni? – Többre nem volt szükségük.


Ez nem családias beszélgetés. Ez hideg üzletemberek tárgyalása. – Miért érzem úgy, hogy te nem tettél meg mindent a vevők és az én kedvemért? – Hidd el, megtettem. De miért nem mentél te? Ha te úgy tudod. – Most már én vagyok a hibás? – Mintha eddig nem te lettél volna! – sóhajtott fásultan a fiú. Megnyugtatott a tudat, hogy nem csak én voltam fasírtban a nevelőimmel. Bár én erőteljes kitörésekkel jeleztem az ellenállásom, míg Csabán éppen csak felfedezhető volt a dac. – Nyugalom, hát így sikerült – szólt közbe Edit néni. – Ahányszor megszólalok, én vagyok a bűnös. Legközelebb kint alszok majd az istállóban, hogy ne is zavarjalak – folytatta Kornél bá a mártírszöveget. – Vendégek is vannak – emlékeztette a felesége. – Nem érdekel – brummogott a bácsi sértődötten. – Jobb, mint otthon! Pattogatott kukoricát ne hozzak? Ez én voltam? Hoppá. Muszáj volt, elkapott a hév. – Johanna! – dorgált meg apa. – Jól van, na! Ezt nem lehetett kihagyni. – Kislányom, vendégségben vagyunk – folytatta anya. – Ja, ti így hívjátok a kényszerlátogatást! - Edit nénire néztem, csak rá, mert ő nem ezt érdemelte. – Kedvesek voltak és köszönöm… viszont elnézést, de egy kicsi kedvem sincs itt tökölni a hétvégémen a baromi kényelmes fotelban a baromi nagy házukban. Jó meg minden, csak már elég volt…


– Tényleg otthon kellett volna hagyni. - takarta el anya az arcát szégyenében. – Jó hogy nem úgy beszéltek velem, hogy: Maradsz! Nyugszik! Lábhoz! Rossz kutya! Tartogasd ezt apának, ő úgyis mindent eltűr neked! De jó ötlet, haza megyek – vágtam rá, majd kisiettem. – Mi?! Ne is várd, hogy utánad menjek! – ordított ki anya. – Inkább egy méteres éles kardot forgassanak a hasamba, hogy szép lassan elvérezzek! - nyitottam vissza, – Úgy látom, Csaba még a jobbik eset – motyogta Kornél. – Még itt vagyok, és hallok mindent – reagált Csaba vontatottan. – Azért mondtam. – Erre Csaba is majdnem mondott valami meggondolatlanságot. – Hagyjuk, nem éri meg. Már csak fél füllel hallottam, ahogy Csaba mögött is bezárult az ajtó. Kikócoltam a hatalmas bejárati ajtón, aztán kirohantam a parkba, ahol helyet foglaltam egy fa tövében. Egyáltalán nem voltam ideges, csak műbalhéztam, hogy szabadulhassak. Lehajtott fejjel gondolkoztam a családon mint fogalmon… és azon, hogy vajon a vérszerinti édesapám merre járhat, és milyen ember lehet és mekkora röhej, hogy egy vadidegent szólítok már pelenkás korom óta apának Lépteket hallottam, valaki közeledett. De nem, nem néztem meg ki az, ahhoz már túlzottan mélyen jártam az emlékekben. – Elbújtál a szüleid elől? – felnéztem, Csaba volt az. – Valami olyasmi. Téged is kiutáltak?


– Ne felejtsd el, velem kezdték – guggolt le elém. – Csak te egy hisztis picsa vagy – folytatta, de most nem utálatosan, inkább csak ugratott. – Hamar felkaptad a vizet – tette hozzá. – Azt hittem, nem ilyen harapós a kisöreg… Mármint a nagyapád… De szinte be se tettem a lábam, rögtön leoltott. Azt hittem, hogy csak az én anyám ilyen kötekedő… – Még sem vagy egyedül. – Majd körülnézett. – Menjünk el a barlanghoz. Egyszer megígértetted velem, most éppen mindketten ráérünk. Negyedóra lóháton. – Micsoda dezsavü… Itt a pillanat, hogy elvonuljunk a világ elől. Gyerünk! – pattantam fel a földről, majd észhez kaptam. – De én nem is tudok lovagolni… - motyogtam. – Ó, dehogynem! Én tanítottalak – indult el az istállók irányába. – Nyugi, ezt nem lehet elfelejteni. Hamar belejössz. Én tanítottalak – visszhangzott a fejemben, és egy pillanatig azt kívántam, bárcsak vele együtt nőhettem volna fel. Itt, vidéken, lovak mellett a hegyek között. Mennyi közös emlékünk születhetett volna… hogyan alakult volna a kapcsolatunk… Én hamar kizártam őt az életemből, ahogy a fővárosba költöztünk, mert a túlélést választottam. Én így védekeztem a fájdalomtól. Felejtettem, gyorsan és kíméletlenül. De ő vajon hogyan vészelte túl azt az időszakot? Hogy maradtak ilyen élénkek az emlékei? Meddig várhatta, hogy visszatérjek… hozzá? Néhány percig bent tevékenykedett az istállóban, hallottam, ahogy kinyílik több karám ajtaja, nyerítések hangját kapta hátára a szél. Aztán kivezetett két lovat. Az egyik egy pej paripa volt, egy magas és stramm hátas, a másik az volt, amelyiket szerettem, és amelyikhez


beszökdöstem. Odanyújtotta Kámfor kantárját. Tétován meredtem rá, először nem akartam elhinni, de biztosított róla, hogy nem véletlenül nyomta a kezembe. Majdnem a nyakába ugrottam örömömben, viszont a lovaglástól még mindig féltem. Kámforra néztem, majd az oldalához álltam, közben szánalomra méltó képet vágtam. Lepergett előttem a képsor, amely során megpróbáltam azt a nagy bulám feltuszkolni szerencsétlen, alig három éves pacira, majd végül a nedves földön kötök ki könyékig sárosan. Végül odatopogtam Csabához. – Miután végignézted, ahogy kínlódok, segítenél? De ne taperolj! – Minden vágyam a cipőtalpadat taperolni – morogta. Fél szóból is megértette: a baktartás következett, mint kölyök korunkban. Miután nagy nehézkesen felpakolt a lóra, ami valóban felért egy hőstettel a rengeteg bénázásomat követően, ő is felpattant a pej csődörre. Neki egy mozdulat volt csupán, mert ő magas és erős, és már születésekor kantárral a kezében jött a világra. Lassan megindultunk. Végig azon koncentráltam, hogy le ne essek a lóról, azzal a remekegyensúly érzékkel, amivel megáldott a sors. – Élsz még? – szólt hátra Csaba öt perc múlva. – Ja-ja. Talán annak köszönhető, hogy az egész lovat a lábam közé szorítottam, hogy ki ne csússzon alólam – vigyorogtam, ami inkább egy vicsorra emlékeztetett, mert közben arra gondoltam, hogy milyen szerencsétlenül nézhetek ki. Lelassított, bevárt engem. Egy valódi próbatétel volt, hogy a birtokuk határához elérjek, ám egy valóságos túlélőtábornak ígérkezett a kirándulásunk, amint kiértünk


az erdőbe és ágak százai kívánkoztak az orcámba, meg a hajamat megreformálni. – Azon gondolkozom, hogy nem lettél-e sorozatgyilkos, aki az áldozatait egy sűrű erdő mélyére viszi, majd ott kivégzi őket, és a tetemüket elrejti? Szemrehányóan rám tekintett, ez megnyugtató. Rájöttem, hogy jó vele beszélgetni, mert biztos nem vág a szavamba. Csöndben haladtunk tovább. Negyedórája baktattunk, mikor egyszer csak vízcsobogás hallatszott a messzeségből. A lovak egyre nehézkesebben lépkedtek a magas aljnövényzetben és a lehullott levelekben, a lombok takarták az őszi nap utolsó fényeit. Csöndben baktattunk, ő elöl, én követtem. Hamarosan a patak partjához értünk. Csaba meghúzta a kantárt, leszállt a lóról és odakötözte egy fához. Megpróbáltam leutánozni. Nem mondhatnám, hogy profi módon sikerült, de nem törtem ki a bokám. A csomóm pedig egyszerűen gyatra lett. Elkámpicsorodtam. – Úgy látom, ezt még gyakorolnod kell – sóhajtott, majd erősebbre húzta a csomómat. Ennyit a nosztalgiáról. Amíg én Csaba csomóját tanulmányoztam, ő már be is vágott a susnyásba, ahonnan egy ösvényre tért át. A világosság felé tartott. Körbelestem, és rájöttem, egyedül azért nem lehet ennyire vidám ez a környék, és gyorsan felzárkóztam hozzá. Udvariasan mutatta az utat. Meg párszor pofán csapott pár faággal. Néha leellenőrizte, hogy egyben vagyok-e még. Az ösvény véget ért, a fák megritkultak, a fény hirtelen melengetni kezdte az arcom, a patakon pedig úgy táncoltak az apró fénymozaikok, mintha hegyikristályok alkották


volna. A torkolata a hegy oldalában leledzett, majd úgy hömpölygött le a mohás sziklákon, mint egy miniatűr vízesés. Gyerekkoromban úgy gondoltam, ez a világ leggyönyörűbb tája, csak akkor mintha nagyobb lett volna minden. Nem tudtam betelni a látvánnyal, csak tűnődtem és számba vettem azt a számtalan emléket, ami láttára megrohamozott. – Rég voltunk már itt. Szép, nem? – szólalt meg Csaba zsebre dugott kézzel tőlem pár méternyire. Csak a szeme sarkából, de láttam, hogy figyeli a reakciómat. – Örülök, hogy eljöttünk. Jó ötlet volt – suttogtam elvarázsolva. – Négy hónapja először – fordult el a fiú, mintha nevetett volna. – Micsoda? – pillantottam rá kíváncsian. – Négy hónapja először mondasz valami pozitívat velem kapcsolatban. – Akkor nem figyelsz rám jól.


Utazás a múltba - regényrészlet