Page 1


A világ boldogabb oldalán „Az előadó-művészet nemcsak tudás, hanem egyszersmind a tudás megmutatni tudása is.” /Bartók Béla/ A korai, nyári nap első sugarai félszegen pislákoltak be a kollégiumi szobánk ablakán. Végigfutottak a padlón, majd felszaladtak a fehér falra, míg végül az egész helyiséget aranyfénnyel árasztották el. Elégedetten nyitottam ki a szemem és egy velős ásításban törtem ki. Immár fél éve lakom Kincsővel és Teodórával egy szobában − tudatosult bennem, amitől még szerencsésebbnek éreztem magam. Aznap volt a tanítási év utolsó hetének második napja. Pár nap múlva már tizedikesnek számítottunk. Hihetetlen! Az új szobatársaimmal sokat beszélgetünk, olykor hajnalba nyúlóan is, meg rengeteget nevetünk együtt, és úgy hiszem, kezdtem önmagamra és a valódi helyemre lelni az osztályon belül. Persze, senkivel sem kerültem olyan szoros kapcsolatba, mint amilyenek Szabinával voltunk, de valójában csak áltatás lenne azt hinni a részemről, hogy ez lehetséges. Minket olyan erős kötelék fűzött össze, annyi év, hogy ezt lehetetlen lenne pótolni, még akkor is, ha már hónapok óta nem is álltunk egymással szóba. Egyébként, ha összegeznem kellett volna, azt is mondhatnám, hogy nagyon is boldog voltam. Végre teljesen hétköznapi kamasznak éreztem magam és nem csak egy szorongó háttérszínésznek. Épp úgy nevetgélve sétáltunk hármasban végig az utcákon, épp olyan tinédzseres témáink voltak, mint minden más velünk egyidős iskolatársunknak. Élveztem az átlagosság apró gyönyöreit, felüdítő egyszerűségét.


Végigvonultunk az iskola folyosóján és mosolyogva köszöngettünk az ismerőseinknek. Igen, nekik, mert most már voltak ismerőseim is. Ahogy nekivágtunk a lépcsőfokoknak, a lépcsőfordulóból Joakim bukkant elő. Ő lefelé tartott, velünk szembe. Szája szélén megjelenő halovány és bujkáló féloldalas mosollyal nyugtázta, hogy észrevett és mikor elhaladt mellettünk, ránk köszönt és közben rám nézett egy fejbiccentés kíséretében. Örültem, mert ez nem csak amolyan osztálytársi üdvözlés volt, hanem annál személyesebb. Olyan volt, mint amivel az ember a barátait tünteti ki. Természetesen nem arról van szó, hogy nap, mint nap órákat beszélgetnénk egymással, csupán annyiról, hogy már nem vagyunk annyira nagy talányok egymás szemében és valamilyen szinten megértjük a másik cselekedeteit (sajnos, ettől függetlenül még mindig ugyanolyan szilárd fal húzódott a kettőnk világai közé, csak épp már betekintést nyerhettünk a másik falai mögé pár röpke pillanatra). Számomra már ez is elképzelhetetlennek tűnő csoda volt! Ez a köszönőviszony. Természetesen, a diákélet attól még nem lett könnyebb, főleg nem a zenei órákon. Aznap is nagy erőt kellett vennem magamon, hogy benyissak abba a terembe, ahol a gitár szakkört tartották. Ezen a héten kellett mindenkinek bemutatni, hogy mi ragadt rá az elmúlt évben. Hiába voltunk kevesebben, hiába nem egy színpadon kellett előadnunk, attól még itt is szerepelni kellett, aminek a tudatától is verítékben úszott az arcom. Remegő térdekkel ültem le a padomba és mikor meghallottam a nevem, mintha egy pillanatra megállt volna a szívem. Görcsös kézzel ragadtam meg a gitárom és csoszogtam ki az osztály elé. Leültem a kikészített székre, és úgy éreztem, hogy csak hülyét csinálok magamból. A hangom vékonyabb volt annál is, mint szokott lenni, az ujjaim legyengültek és néha azt is elfelejtettem melyik bundnál kell lefogni a húrokat. A nylonhúrok csak felismerhetetlen hangokon rezonáltak, az énekhangom meg csak kornyikálásnak hatott. Megszégyenülve


ültem vissza a helyemre, s a tanár hiába biztatott meg mondogatta, hogy ez volt az első „felelésünk”, semmi gond, én kudarcként éltem meg. Alig vártam, hogy kicsengessenek. Még a szünet alatt is remegett a kezem a hatalmas izgalomtól. Lassított felvételben rámoltam el a holmiimat a padról, mikor elkészültem pedig, egyszerűen nem bírtam tovább és a két tenyerembe süppesztettem az arcom. Talán ha nem látok senkit, ők sem figyelnek fel rám. − Idefigyelj, Írisz… − szólalt meg melegen és halkan Joakim hangja. – Súgok egy titkot! – kikandikáltam az ujjaim közül, ő pedig elgondolkodott mosollyal fordult felém. – Nem vagy béna, csak egy kis trükk… − rosszallóan nézett rám, mire én leejtettem a kezem. – Na végre, látom az arcod. Szóval a trükk, hogy fogd másképp azt a gitárt. Az ujjaid nem rövidek és nem is lassúak. Meg tudod csinálni! − Á, én nem hiszem… − De-de! – biztatott. – csak próbáld meg újra! – A kezembe vettem a gitárt és ő eligazította a hüvelykujjam a gitárnyakán, majd ismét belekezdtem. Ő folyamatosan figyelte az ujjaimat, amik annál jobban remegtek, de egy szót sem szólt. Rá sem mertem nézni, szándékosan csak a fogólapra meredtem és összeszorított ajkakkal összpontosítottam. Tudtam, hogy ismét hibáztam párszor, de kevesebbet, mint az egész csoport előtt. − Béna vagyok – nyögtem fel elkeseredetten. – Ez a végzetem. − Nem! – nevette el magát. – Izgulsz? − Ennyire látszik? Én mindig… és annyira… − Nem is tudom, mit keresel itt – ingatta a fejét álmélkodva. − Tessék? – Ezen ledöbbentem. Eddig kedves volt, most meg hirtelen elmarasztal. Hogy lehet ilyen kellemes hangszínen megbántani a másikat? − Nem azért mondom, mert nem vagy tehetséges. Az vagy, és ne bénázd már le folyamatosan magad! Csak


bekerültél valahogy abból a több száz gyerek közül… Büszke lehetnél magadra. És tényleg jó vagy, csak egyszerűen nem tudsz teljesíteni. – A hangja egyre komorabb lett, tekintette pedig az ablak felé vándorolt elmélázva. – Sajnos zenésznek nem mehet olyan, aki nem tud átlépni a saját korlátain. Tudod, a tehetség nem minden… Azt mások előtt is be kell bizonyítani. Van érzéked, de nincs önbizalmad. És a magabiztosság jobban számít a színpadon, mint a tehetség. Te kínként éled meg azt, amit mi élvezünk. Ez így nem jó. Vagy feloldod a gátlásaidat, vagy keresel valami más életcélt. Tudod, neked olyan hivatás illene, ahol nem kell közönség előtt fellépned… - És ismét rám nézett, miközben én is félszegen belepillantottam a szemébe. – Biztos sok dolog rejlik még benned, ami még jobban menne… − Talán… − zavartan sütöttem le a szemem, és ő mosolygott rám. − Rendben – kelt fel a padjától miközben a hátára dobta a táskáját, majd mintha eszébe jutott volna valami, visszafordult. – Különben örülök, hogy Szabinával elszakadtatok egymástól. Írisz, köszöntelek az életben! – vigyorgott vidáman, én pedig akaratlan is elmosolyodtam rajta. – Most végre ráléphetsz az önmegvalósítás útjára! Sok sikert! – Majd saját magán is jól szórakozva kilépett a teremből. − Köszönöm… Joakim – suttogtam, miután már eltűnt. *** A tanévzáró napján nagy volt a nyüzsgés az iskolában. Mindenki kiöltözve rohangált hol erre, hol arra és mire összecsődült az egész iskola, az udvaron már levegőt sem lehetett venni. Egy évfolyamba három osztály járt, kivéve a hetedik-nyolcadik osztályt, ahova csak egy-egy pereputty tartozott. A hatalmas udvaron, melyet zöldellő tölgyfák kereteztek, két sorban éppen csak elfértünk. Szemben a diák sokassággal állt az igazgató pár lelkes iskolatársunk


társaságában, akik verseket mondanak és énekelnek majd. A diri kezében egy mikrofonnal magyarázott nekik valamit. Az idő meleg volt és fülledt. Úgy emlékszem, délelőtt lehetett és a nap sugarai egyre nagyobb részt követeltek az udvarból, hogy a rekkenő hőséget még tovább fokozza a felmelegített betonról visszalövellt hősugaraival. Ahogy közelített a fénysáv, mi egyre hátráltunk a megváltást és hűst nyújtó árnyékba. Teodórával álltunk egy sorban és tekintetünk gyakran visszatért ugyanahhoz a sarokhoz, ahol Kincső és az ő végzős lovagja állt. − Kezdem magam nagyon elárulva érezni – szólalt meg Teo. – Állandóan Szilárddal lóg! Kezdem úgy érezni, hogy rólunk már teljes mértékben elfeledkezett. Jól van, oké, hogy szerelmes, de attól még időt szakíthatna ránk is, hiszen a barátnői vagyunk! – Én csak mosolyogva hallgattam, olyan gyermetegnek tűnt ez a birtoklási vágy. Talán mert én már kinőttem. – Emlékszem, még a Szilárd-mentes korszakban folyton azt hajtogatta, hogy mi örökre barátnők leszünk, és sosem hagyna cserben! Akkor ez most mi? – Majd fintorogva felém fordult. – Állandóan nyalják-falják egymást, istenem! Téged nem idegesít?! − Hát… boldogok. Ennek örülnünk kell. − Aha, persze… Számomra a Szilárd előtti idők voltak boldogok. Kétféle időszámítás létezik: Szilárd előtt és Szilárddal. – Majd sóhajtott egyet, aztán lemondóan a szónokló igazgatóra erőltette tekintetét. – Azt hiszem, én sosem leszek ilyen boldog… Lássuk be, keserű tény, de én szűzen fogok meghalni! Soha nem lesz pasim. Melyik normál fazon lenne annyira elvakult, hogy egy olyan lökött tyúkkal összeálljon, mint én! − Dehogyisnem! Ez hülyeség! – Majd a sor elején álló Joakimra pillantottam. – És ha már te ilyeneket mondasz, akkor én mit szóljak?


− Csajszi! Előre látom magunkat hatvan év múlva a közös albérletünkben, ahogy még mindig ugyanerről vartyogunk, ha a protézisünk éppen engedi – És elkezdte összecsattogtatni a fogait. Komolyan mondom, ez a lány, bármilyen borús is a helyzet, a fanyar humorával bármikor meg tudott nevetetni! Meg kell hagyni, stílusa az volt és nem tudom, mit képzel magáról, de szerintem ő volt a gimnáziumban az egyik legszebb lány. Gyakran gúnyolódott és elég ironikusan állt hozzá mindenhez, de szerintem ez nem feltétlen hátrány, csak olyan társat kell neki találni, aki bírja a kritikát, és szintén szereti a vicces oldaláról szemlélni a világot. Viszont ez a mosoly hamar lefagyott az arcunkról, mert Teodóra váratlanul komolyabb vizekre evezett: − Most boldog, ez igaz. De tudod, itt az a kérdés, hogy mi lesz a Szilárd utáni időszámításban… Hiszen jövőre egyetemre megy. Ebbe bele sem gondoltam. Az, hogy Kincső és Szilárd ne legyenek együtt, számomra elképzelhetetlen volt. Hisz’ mióta ismerem Kincsőt, azóta Szilárddal járt… *** A bizonyítványosztás után boldogan bandukoltam a hazafelé vezető úton. Joakim elsőbbsége felülmúlhatatlan, de legyezgette a hiúságomat, hogy végre én lehettem mögötte a második, hogy három év után megint kitűnő lehettem, így Kincsőt és Szabinát is leelőztem. Talán Szabina tényleg csak visszatartott és így, hogy nem segítettem neki, ő pedig visszacsúszott kémiából a négyes szintre. Aljas dolog a káröröm, de úgy éreztem, ez elégtétel számomra. Épp egy fákkal telepített, zöldellő park mellett haladtam el, amikor egy hang megszólalt a hátam mögül: − Hé, isten hozott ismét a kitűnők táborában!


Megfordultam és meglepve pillantottam meg Joakimot pár méterre tőlem egy fa tövében ücsörögve. A kezében egy sörös doboz lapult, amiből egy jó nagyot kortyolt a felszólalása után. − Köszönöm – feleltem megszeppenve. – Megtisztelő, hogy ezt éppen az évfolyamelső mondja – mosolyodtam el félszegen és az ujjaimat összekulcsoltam az ölemben. Arra gondoltam, hogy jelen pillanatban senki sem hinné el róla, hogy ő az iskolánk legjobbja. − Ja… - kuncogott gunyorosan. – Sokat érek ezzel az évfolyamelsőséggel – húzta el a száját fanyarul. – Sajnos nekem nem az iskola elismerése kell, hanem csupán két emberé… − sóhajtott. – De ők észre sem veszik az erőlködéseimet. – Majd pár másodperces csönd után felkelt, felkapta a táskáját és leporolta a fekete ünneplő nadrágját. – Na mindegy! – Aztán mellém botorkált. – Elkísérlek egy darabon. – Rábólintottam, bár ő ezt kijelentette. – Nem akarod megünnepelni, hogy kitűnő lettél? – kérdezte miután már megtettünk pár métert. – Meghívlak valamire! – félénken ingattam a fejem. – Vagy kérsz a sörömből? – dugta az orrom alá. − Ö… − hőköltem vissza. – Nem iszom alkoholt – pillantottam rá, mintha valami rossz hírrel szembesíteném, de akkor tényleg így éreztem, hiszen visszautasítottam valamit, amit ő ajánl fel. − Akkor talán egy szál cigit? – matatott a zsebében. − Füves? – kérdeztem bizonytalanul. − Nem. Komolyan! – Ezt is elém nyomta. − Oké – megnyugodtam, viszont már kezdtem magam cikinek érezni, hiszen újra vissza kellett, hogy utasítsam. – De nem is dohányzom. − Gondolhattam volna – vigyorodott el. – Te lyány! Semmi jót nem szeretsz? − Ez van – rántottam meg a vállam és továbbindultam. – Egészségesen élek.


− Ugyan már! Éjjel meg tömöd magadba a bon-bonokat! − Ajaj! Lebuktam… − sóhajtottam, mire felnevetett. − Nem hiszem el, ma miért csak nekem van bulizhatnékom? Szénné unom magam! Nyár van, a rohadt életbe! Végre kibaszottul nyár van! – Majd feldobta a sörös dobozt és elrúgta jó messzire. Még megszeppentebben néztem rá, mire ő lenyugodva, mosolyogva felém fordult. – Bocs, Írisz! − Joakim… − torpantam meg. − Hm? − pislogott nagyokat. − Én felrobbanok, ha megint bocsánatot kérsz! Tudd meg, hogy kibaszottul elegem van belőle! − Minő felismerés! – kapott a szívéhez magára erőltetve a komolyság álcáját. – Na, de Írisz! Elrontanak a barátaid! Majd mindketten elnevettük magunkat, és így indultunk tovább az úton a ragyogó Nap sugaraiban. Annyira jól esett, hogy Joakim végre kezd elfogadni, és néha együtt töltjük az időt! Olyanok lettünk, mint két régi barát, csak éppen kettőnk között ez a kapcsolat három évig lappangott. Három évig csak elemeztük egymást a távolból. Három év kellett ahhoz, hogy végre egymáshoz szóljunk. Hittem benne, hogy ennek így kellett történnie. Hogy minden akkor történik, mikor eljön az ideje. Most, hogy egy újabb lépcsőfokot haladtunk előre, fura lesz újra otthon lenni két és fél hónapot, nem beszélve arról, hogy ez idő alatt nem is láthatom azt a rejtélyes, sötétbarna szempárt.

A világ boldogabb oldalán (Ahol a part szakad - regényrészlet)  

"Milyen félemberként nevelkedni és élni egy olyan világban, ami folyton kivet magából? Átélni a kamaszkor egyébként is képlékeny, akadályokk...