Page 1

Y N É ELV

M E Z S

HARMAT


Cs. Szabó Sándor 1979-ben született, vallástanár, angolnyelv-tanár, drámapedagógus. Teológiai tanulmányait a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen végezte. Több tudományos-fantasztikus és keresztény ifjúsági regény, novella, módszertani szakkönyv szerzője. Legismertebb művei közé tartozik a Prón, illetve a Tábori szentfazék. Középiskolás kora óta érdeklődése középpontjában áll az egyháztörténet, ezen belül is a reformáció időszaka. Jelenleg Esztergom környékén él egy sváb faluban feleségével és három gyerekével. www.martinluther.blog.hu www.facebook.com/lutherregeny


CS. SZABÓ SÁNDOR

i. Az út

Harmat Budapest, 2017


Mansfeld 1505. nyár eleje Martin harangszóra ébredt, és arra, hogy valami nagyon furcsa. Nem kellett kinyitnia a szemét ahhoz, hogy tudja, sokáig aludt: a szemhéján átszűrődő fény így is vörösre festette az álom és az ébrenlét határát. A hatalmas erdő, amelyben elveszve bolyongott, lassan szétoszlott, és a nyomasztó légkör helyére beáramlott szülei házának illata. Ez az otthonom, ha nem is érzem úgy. Kinyitotta a szemét. Az emeleti vendégszoba fehérre festett fala szinte ragyogott az ablakon beömlő napfényben, a kinti világból viszont alig látszott valami. Ágya még úgy is frissnek tűnt, hogy lidércnyomásos álmában alaposan összegyűrte. Az ablak alatt egy kis asztal állt, mellette szék, leterítve rá magiszteri köpenye és nadrágja, mindkettő tisztára kefélve, megszabadítva az út porától és szennyétől. Végre ráébredt arra is, mit talált ennyire furcsának: Egyedül aludtam a szobában! Még soha nem aludt egyedül egy szobában, nem is nagyon mozgott olyan körökben, ahol ez szokás lett volna. Otthon, az iskolákban, a bursában, az erdőszéli, falusi, városi fogadókban sem volt soha egyedül. Miért is lenne magányos az ember akkor, amikor a legvédtelenebb, szinte halott? Tudott pár emberről, akik állítólag egyedül aludtak, néhány megözvegyült professzora vagy a szerzetesek, de ezt nagyon távolinak érezte. Igazából eddig erre nem is gondolt. És most egy lettem azok közül, akik egyedül alszanak. Kikelt az ágyból. Csupasz lába a simára gyalult, drága fapadlóra lépett, pár pillanatig élvezve az anyag érintését. Semmi dohos földszag. A falak is frissen meszeltnek tűntek. Az ablakba üveg került, és bár furcsa göcsörtöket, torzításokat vetett a kép, mégis ki lehetett látni rajta a kinti világba, Mansfeld büszke városára, ahova megérkezett. 5


Elmerengett a szülei házán. Apa és anya megérkezett. De én hova érkeztem? Úgy, ahogy volt, csupaszon a fapadlóra térdelt, hogy imádkozzon. De még utána sem érezte magát késznek arra, hogy lemenjen a vendégszobából. Már a lépcsőn hallotta a hangokat. Idegenek voltak, idegenek, mint újabban minden errefelé, de valahogy mégis ismerősek. Ahogy leért a lépcsőn és kilépett a kőfal mögül, már azt is látta, miért: Reinicke hegymester ült a nagy családi étkezőasztalnál, előtte egy pohár bor, ahogy apa előtt is, egy harmadik pohár pedig egy fiatal, mindkettőjüknél magasabb, szakállas férfi előtt állt az asztalon. Hänsel! – Fiam! – állt fel Martin jöttére apa, két vendége pedig kis késéssel követte a mozdulatot. – Jöjjön, igyon velünk egy pohár bort! A kis Martinból magázásra méltó magiszter lett, Hänselből pedig Johannes bányamérnök úr. Martin zavartan nézett, nem tudta hova tenni magát, ezért egyik lábáról a másikra állt, mígnem apa oda nem lépett hozzá, hogy az asztalfő melletti székhez vezesse. Anya bukkant elő szinte a semmiből, kezében tiszta pohárral és egy új, teli boroskancsóval, a hátsó szobából pedig Bärbel asszonyos, megmélyült hangját hallotta, és valami gyerekgügyögést, több gyerek gügyögését. Anya bort töltött neki, aztán a többiekét is kipótolta, és pár korty után a beszélgetés visszazökkent a normális kerékvágásba. Őt az egyetemről és a nemrég megkezdett jogi tanulmányairól kérdezték, ő a bánya és a kohók dolgai után érdeklődött. Amikor viszont Hänsel szemébe nézett, olyan érzése támadt, mintha ők ketten szavak nélkül is egész másról beszélnének. Minden változik. Minden változik, és valahogy mégis minden ugyanaz marad. Apára nézett, és szokatlan érzés kezdte csavarni a szívét: Apa majd kicsattan a boldogságtól, miért fáj ez nekem? Látta az alacsony, tömzsi alakot, amelyet ő is örökölt, a valós koránál öregebbnek tűnő, mély barázdákkal vésdelt arcot, a zömök, darabos mozgású ujjakat, amelyek tisztességes munkában cserződtek keménnyé. Apa ritkán szólt, de akkor velősen, 6


szinte már vaskosan, és valahogy mindig megállva a közönségesség határán. Anya körülöttük sürgölődött, frissen sült kenyeret hozott, húst, kolbászt, pedig a reggeli ideje már rég elmúlt – átaludtam a fél délelőttöt, mint egy ingyenélő! –, az ebédre pedig még nem harangoztak. Apa úgy ült mindezek közepén, mint egy király a trónusán. Szemé­ ben ott ragyogott a valódi üvegen átsütő napfény, a fehérre meszelt fal, a drága fából készült, míves asztal, keze munkájának dicsőségét hirdette minden szépen faragott boroskupa és a beléjük töltött nemes bor. De a legragyogóbb ékköve én vagyok. Martin határtalanul szégyellte magát, amiért nem érezte át lelke mélyéig azt a kiváltságot, amelyre Isten méltatta azzal, hogy egy ilyen apa fiává tette. Az érzés csak erősebb lett, ahogy a nap folyamán – az ebédtől kezdve a kisebb falusi ünnepségnek beillő vacsoráig – Mansfeld szinte összes olyan nagy embere megfordult az asztaluknál, aki apa szintjén számított valamit. Tanácsos és céhképviselő, de még a báróék tiszttartója is eljött... Pár hónapja megmutatta a városnak fiát mint a szabad tudományok magiszterét, és csodájára is járt mindenki. Most a jogi tudományok leendő doktorát köszöntötték. A jogét, amelyet szeretnem kellene, hiszen életem elhívása lesz, mégis szívem mélyéből rühellem. Mindezek megkoronázásaként az estebédnél, a legdíszesebb társaságban, ami valaha is összegyűlt a Luder-házban, apa – vallásos áhítattal kemény, de egyenes arcán – egy hatalmas könyvet hozatott elő Jacobbal, majd Martin elé helyezte az asztalra. A Corpus Juris. A törvénytár, amit a jó jogász úgy forgat, mint egy katona a szablyát, vagy egy bányász a vésőt. Mennyi ideig élhettünk volna egy ilyen könyvnek az árából régen? Egy évig? Többig? Apa végtelenül boldog arcába nézett, és valami azt súgta Martinnak, hogy vihar készülődik. A Corpus Juris. A Luder-ház étkezője fájóan üresnek tűnt a tegnapi egész napos nyüzsgés után; a látogatások, evészetek nyomait még nem is takarították el teljesen. Az asztal viszont ragyogott a tisztaságtól, hiszen a drága, bőrbe kötött könyvet ide tették le. Szinte a főhelyre. 7


Martin lapozott egyet, olvasni próbált, de a latin szavak alaktalan masszává, néha egymást kergető hangyákká folytak szét a szeme előtt. Kényszerítette magát, hogy legalább pár bekezdést végigolvasson, de olyan kelletlenséget érzett, hogy még a gyomra is felkavarodott tőle – amúgy is megszenvedte éjszaka a tegnapi nehéz ételeket és a végeérhetetlennek tetsző ivászatot. A főszöveget mindenfelől glosszák folyták körül, hozzáfűzések, megjegyzések, értelmezések, árnyalások, csupa csűrés-csavarás. Ha a dialektikán élesített eszét próbálta használni, csak az jött ki belőle, hogy teljesen mindegy, mi van a törvény betűjével leírva, a jogásznak nincs más dolga, mint addig gyúrni, amíg azzá nem formálódik, amit ő akar. Ő, vagy aki fizeti. És ez lesz az igazság. Az Igazság. És ez alapján jutalmaznak és büntetnek, ez alapján tartják meg egy gonosztevő életét, vagy oltják ki egy ártatlanét. Valóban ez lenne az Igazság? És mindezt Isten rendelte volna el, ahogy állandóan rá hivatkoznak? Hiszen Isten helyezett mindenkit oda, ahova született, és Isten elleni lázadás, ha az ember több akar lenni, mint ami. És apa? Őt Isten talán nem egy paraszt gyerekének rendelte, mégsem műveli a földet? Martin úgy csukta be a vaskos, nehéz kötetet, mintha egy sírkamra ajtaja lenne, mögötte rothadó testekkel és hivalkodóan fehér, tisztaságukban is tisztátalan csontokkal. Vajon nem egy nagy vádirat ellenünk ez a drága könyv egy drága asztalon egy drága házban? A kemény védőtábla puffanásának hangjára felbukkant anya is. Mindig egyre öregebbnek tűnik. Martin sok lányt, asszonyt, hölgyet ismert meg az elmúlt évek alatt – alacsonyabb rendűeket és előkelőbbeket egyaránt – a templomokban, ahol miséken vett részt, a Cotta-ház vacsoráin, valamint Erfurt különféle helyein. Sokukhoz jóval közelebb is került, mint saját édesanyjához, és nem csak az együtt töltött idő különbözősége miatt. Például Cotta asszonyhoz, akire az eisenachi évek alatt sokszor gondolt önkéntelenül is „anyaként”, hogy utána ne győzze kárhoztatni magát hálátlanságáért és szeretetlenségéért igazi édesanyja iránt. Más asszonyok is fordultak felé ilyen anyai szeretettel és gondoskodással, nem csak azok, akik kolduló diákként és kóristafiúként találkoztak vele. És ott voltak azok a polgárlányok 8


is Erfurtban, akiket helyi diáktársain, bursabeli barátain keresztül ismert meg: akiktől rettegve tartott, és akikre néha, gyenge pillanataiban sóvárgással gondolt. És mindig szégyenkezve. Anya most úgy nézett rá, mint néha Cotta asszony, és tekintetének keménysége mintha kicsit meglágyult volna. Felemelte vörös, kérges, repedezett bőrű kezét, és Martin magiszteri felöltőbe bújtatott vállára tette. – Fiam – mondta. – Ne olvasson annyit! – Igen, anyám – felelte engedelmesen Martin. – Fiam, ne olvasson annyit! – Martin felnézett a kavargó hangyák közül. Apa szemében egyszerre látott melegséget és szigort, és egészen beleszédült. – Fontos dolgokról kell beszélnünk. Martin szerette volna halogatni ezt a pillanatot, de hiába járt lázasan az agya, nem talált semmiféle kiutat. Akkor kellett volna meghalnom, amikor magiszterré avattak. A diadalmas fáklyásmenet óta mintha lefelé pörgött volna az élete, és valami ellenállhatatlan erő sodorta volna előre kénye-kedve szerint, nem törődve azzal, hogy Martin legszívesebben merre menne, mit szeretne, vagy nem pusztul-e bele. Nem tudta, mi ez az erő, de úgy érezte, hogy nem Istené, hanem sokkal inkább apa képe derengett fel mindig mögötte. De ez egyszerűen nem lehet, hiszen Isten apát rendelte azzá, aki, és hogy vethetné Isten olyan hatalom alá, ami nem tőle való? – Igen, atyám – bólintott Martin, és kínos lassúsággal, kelletlenül becsukta a Corpus Juris tisztelve gyűlölt vaskos fóliánsát. Corpus Juris. Corpus Christi. A törvény teste és Krisztus teste. Mindkettő arra mutat, hogy a fiú akarata semmi az apa akaratához képest. – Nyugtalanító híreket hallottunk ön felől – vágott egyből a közepébe apa. Soha nem volt szokása kertelni, főleg nem itthon, de még a bárók is felemlegették néha: „A mi Hansunk megmondja, de meg ám!” – Sajnálom, atyám – sütötte le a szemét Martin. Nem vagyok magiszter, nem vagyok én mestere semminek, művészeteknek, dialektikának, etikának, anyádkínjának. Nem egy egyetem örömmel fogadná a szabad művészetek rendes előadójának, és itthon épp csak nem fektetik a 9


szülői térdre, hogy megkapja a jól megérdemelt pálcákat. Hová futhatnék színed elől, orcád elől hova bújjak? Érezte, hogy magiszteri füle tövig elvörösödik. – Igen előkelő rangsort ért el a művészmagiszterek között – folytatta apa. Martin összeszorította a száját, mivel tiszteletlenség lett volna kijavítani az atyai tudatlanságot. Művészmagiszter – mintha valami csepűrágó lennék! Egyik pillanatban úgy érezte, hogy joga van legalább magában visszapörölnie, a másikban pedig még mélyebbre húzta a kárhozat érzése a gyáva sunyisággal kevert tiszteletlensége miatt. Elkenem a szádat, ha visszabeszélsz! Újra dacos gyerekké vált, vékonyan ugráló hanggal, de már szőrösödve, apa pedig nem tanácstag-céhmester volt polgárokat idéző házában, hanem csak egy sörtől szagló száj és hatalmas, kérges, gyorsan eljáró kéz a dohos földpadló fölött lebegve. Martin beleborzongott az emlékbe, érezte, hogy valami gyűlik ott lent, és kipréselt néhány verejtékcseppet a homlokán. – Most pedig azt hallom önről, hogy az utolsók között áll a jogtudorok sorában, és még a könyveit sem vette meg! – Apa szavai bányászkalapácsként zuhogtak, és Martinban valami rezonált rájuk, valami, amiről nem is akart tudomást venni. – Öntől akarom hallani a vádak cáfolatát, én pedig elintézem a dolgot azzal, aki ilyet mert terjeszteni egy mansfeldi Luderről. Martin legszívesebben visszamenekült volna a Corpus Jurisba. – Megvettem a könyveket – közölte végül fakó hangon. – Mikor vette meg? – csapott le a válaszra egyből apa. – Mikor... a... minap. Át kellett mennem Gothába az ottani kereskedőhöz. – A minap? – Martin mindig elcsodálkozott azon, hogy vághat így az esze egy olyan műveletlen embernek, mint az apja. – Tán nem adtam már jó előre elég pénzt rájuk? Mi lett azzal? – Minden darabjával el tudok számolni. – Akkor miért nem vette meg akkor, amikor el kellett kezdenie a tanulmásmányait? Martin az asztallap erezetét nézte, és nem felelt, mert félt attól, ami 10


válaszként kitört volna a száján. Úgy szorította össze ajkait, mintha az élete függne tőle. Nem én vagyok. Nem itt vagyok. Nem is vagyok. – Talán az időben megvett könyvek segítettek volna a jobb eredményeiben, nemdebár? Martin lassan, kelletlenül bólintott. Óvatosan felnézett. Apa mély ráncokkal barázdált arcán mintha enyhülés látszott volna. A család többi tagja kivárt, ahogy a nagy asztal körül ülve a jelenetet figyelték. Anya tekintete szomorúnak, aggodalmaskodónak tűnt. Bärbel a kicsit ringatta a vállára fektetve, a kis Hans békésen aludt, néha-néha beleszellentve a felnőttek beszélgetésébe. Josef, Bärbel bányászlegény férje mintha nem is lett volna köztük; Martin alig ismerte a sógorát, a férfi meg láthatóan azt se tudta, minek a közepén ül. Jacob szemében egy pillanatra együttérzés csillant, majd gúnyos mosoly jelent meg ritkás szakállába rejtőző szája szélén. Tanulmásmányait... Nemdebár? – Valószínűleg igaza van, atyám – hagyta rá Martin. Nem vette meg őket, ezen nincs mit tagadni. Ott lapult erszényé­ ben a pénz, és mikor visszaért Erfurtba, még a helyi kereskedőknél is beszerezhette volna a jogi könyveket, bár így, a tanév elején kicsit drágábban, mint máskor. Majdnem meg is tette, de egyszerűen nem tudta rávenni magát. Karja és akarata egyaránt ledermedt. Utálta a jogot. Utálta a magiszter hallgatótársait, akik már mind fényes jövőjüket tervezték a városi tanácsosok, fejedelmek, kisebb bankárok és a Fuggerek mellett, élvezve, hogy saját kezükbe kaparintják majd az igazságot, és mind a tudásuk, mind a felhatalmazásuk meglesz arra, hogy úgy csűrjék-csavarják, torzítsák és másítsák meg, ahogy csak nem szégyellik. És ők nem azok a szégyellős fajták. Nagyon nem azok. Martinnak szinte megoldhatatlan fejtörést okoztak azok a társai, akik nem vetették meg sem a részegeskedés, sem a paráználkodás kétes örömeit, és akárhogy vizsgálta őket, úgy tűnt, hogy élvezik az életet. Nemcsak élvezik az életet, hanem a lelkiismeretük sem háborog, és Isten sem sújt le rájuk. Miért is sújtana, mikor élnek a miseáldozattal, gyónnak, gyengébb pillanataikban pedig még alamizsnálkodnak is? Nekem ez miért nem elég? Miért? – De most már megvannak a könyvek, és a helyzet meg fog vál11


tozni – hallotta apa hangját a távolból. Már nem úgy szólt, mint egy bíró, hanem mint egy idősebb fivér, aki végre jó útra vezette tévelygő testvérét. – Igen, atyám – felelte Martin engedelmesen, de tartott tőle, hogy tettetett alázata túlságosan is átlátszó. Talán ezért van gúnyos mosoly Jacob arcán. – Megvannak a könyvek, és megvan a Corpus Juris is, mint a doktor uraknak – folytatta apa. – Mindig a jövőre kell gondolnunk, így jutunk egyről a kettőre. Így gondolja ön is, fiam? – Így, atyám. – Martin számára a jövő az ítéletre visszajövő Krisztust jelentette, a füléből kijövő karddal, amely lesújt a bűnösökre. Rám. A mélységbe való zuhanást, melynek alján az égető tűz vagy a jéggé fagyott kárhozat várja. A Corpus Juris, ez a hatalmas, vaskos, egy szegény paraszt számára elgondolhatatlanul drága kötet nem a jövőt jelentette számára, hanem mindazt, ami nyomasztja, megfojtja, elválasztja attól a kis reménytől is, amibe kapaszkodhatna. – A mi családunk mindig is gondolt a jövőre. Ezért tartunk ott, ahol. Martin önkéntelenül is bólintott, szeme sarkából látta, hogy a nagy étkezőasztal körül ülő családtagok is mind így tesznek, még Josef is, aki semmit sem látott abból, honnan indultak a mansfeldi Luderék. – Már régóta gondolkodunk a jövőjéről, fiam – folytatta apa. Kicsit meg is változott a hangja, ünnepélyesebb lett, szinte már nyájas, ha ez a szó nem lett volna teljes ellentmondásban a lényével. Martin gerincén végigfutott valami rossz érzés: azt hitte, jogi tanulmányainak minősíthetetlen színvonalú kezdete az, amiért hazarendelték és ideültették a családi tanács közepére, „megajándékozva” ezzel az utálatos könyvvel, hogy a jogi tanulmányaihoz való hozzáállása még védhetetlenebbnek és hálátlanabbnak tűnjön. Erre fel volt készülve. De most... mi következik? Apa rémisztőbbnek tűnt, mint valaha. – Most már össze fogja szedni magát, és jogdoktor lesz, erre meg merek esküdni Szent Annára és Mártonra egyaránt! – jelentette ki apa büszkén. – Jogdoktorként pedig komoly ember válik magából. Lehet akár a bárók tanácsosa is. Sokat marják egymást, és már nem egy 12


jogász zsírosra hízott a pöreiken. Engem sokra tartanak, és a fiamat is tárt karokkal fogadná mindkét család. Vagy dolgozhat a bányának, a kohászok cégének. Lehet akár a nagyobb urak tanácsosa is később. Okosság és kapcsolatok kérdése. Az okosság meglesz hamarosan, és atyaként elrendezem a kapcsolatokat is. Martin zavartan nézett apára. – Mire... gondol, atyám? – kérdezte. – Egy tisztes házasságra, mire másra! – emelte fel a kezét apa, mintha áldást osztana. Volt valami mélység a hangjában, érződött, hogy nem egy hirtelen ötletről, hanem régóta érlelt és elrendezett dologról van szó. Elrendezett dologról?! Apa a helyzet emelkedettségének fényében fürödve végignézett az egybegyűlteken. Bärbel úgy tekintett Martinra, hogy abban asszonyságának és anyaságának minden komolysága benne volt, és anya is úgy figyelte őt, mint Bärbel. Josef bamba tekintetében a bányák mélye sötétlett, Jacob mosolya viszont egészen hátborzongatónak tűnt, ráadásul mikor egy pillanatra ös�szeakadt a tekintetük, cinkosan rá is kacsintott. – Házasságra? – talált végre a hangjára Martin. Jelen helyzetében el sem tudott volna képzelni ennél idegenebb és hiábavalóbb dolgot. – Megtárgyaltam az ügyet Heinrich Spielmann tanácsos úrral, a rézkereskedővel. Lánya, Elise jövőre eladósorba kerül. Másnak szánták, de meggyőztem őket. A rézkohó és a rézkereskedő frigye csak áldás lehet mindkét család számára. Holnap vacsorára hivatalosak hozzánk néhányan a Spielmann család férfitagjai közül. Egy év múlva pedig megüljük a menyegzőt is. Martin fehérebbé vált a frissen meszelt falnál. Úgy érezte, menten leesik a székről, így jobb híján a Corpus Juris gyűlölt testébe kapaszkodott. A többiek arcai keringeni kezdtek körülötte, mint égitestek a Föld körül: apa a dicsőségtől sugárzó Napként, anya a boldogságot sugárzó Holdként, Bärbel, Jacob, Adam, Josef, a kicsi Hans – egyre gyorsabban és gyorsabban. Áradt a fény, tömjén és füstölő szagát érezte, néha kacér polgárlányok szempárjai villantak fel, akikkel kapcsolatban gyűlölt parázna gondolatok ébredtek benne, jog, kötelesség, törvény, törvény… Végül Krisztus arca és a füléből kijövő 13


kard a magasba emelkedett, megcsillant, majd ellenállhatatlanul és kivédhetetlenül zuhanni kezdett felé. Nyelve mintha keserű epe gátját törte volna át, és mondott valamit. A szédítő kavargás ezernyi cserépdarabra zúzódott szét. – Mit mondott, fiam? – kérdezte a törött darabok közül apa hangja. – Nem fogok megházasodni – ismételte meg Martin. Az erdő évszázados fái fenyegetően zúgtak fölötte, ahogy a sötét felhőket hajtó szél rángatta őket. Martin még jobban összeszorította magán a köpenyét, a csuklyával már nem is törődött, hagyta, hogy hátracsússzon. Lángoló homlokát legalább hűtötték valamennyire a kóbor, nehéz esőcseppek. Az évszázados fák ágai mind apa hangján zúgtak. – Te szerencsétlen! – harsogták, majd egyből észhez is tértek, és kijavították magukat: – Maga szerencsétlen! Hát a sok tanulás csak annyira elég, hogy a józan paraszti eszet kiöljék a maga boldogtalan fejéből! Az út porába sötét pettyeket szórtak az esőcseppek, a közeledő vihar nehéz szaga lassan mindent maga alá gyűrt. Martin úgy érezte, hogy tüdejéből kipréseli a levegőt mindaz, ami mögötte van, de még inkább az, ami előtte áll: kétségbeesetten elkapta egy tölgy durva kérgű törzsét, és úgy kapaszkodott bele, mint egy fuldokló az elé sodródó roncsba. – Én talán választhattam, mit akartam dolgozni? – nyögték az ágak a feje fölött, meghajoltak, szinte csapkodtak, de nem érték el Martin engedetlen fejét. Még nem. – Én talán nem rühelltem minden pillanatát annak az istenverte bányának? Talán nem ezzel a két kezemmel kapartam ki a koboldszarból mindazt, amink ma van, a kenyeret, amit a magas egyetemen eszik a magiszter úr? Az esőcseppek egyre sűrűbben csapódtak az erdőn átvezető út porába, nyúlós, nyálkás réteget képezve a keréknyomokban. Martin egy óvatlan lépés után megcsúszott és térdre esett, a fájdalom a csontjai mélyéig hatolt. Igen, tudom, apám. Felnézett a fákra. Az ég úgy besötétedett, hogy a magasban hajlongó ágakat is alig lehetett már látni 14


a szürkülő háttér előtt. Érzem, hogy nem vagyok semmire sem méltó, és majd megszakadok, de nem tudom elmondani önnek, hogy amitől rettegek, az eltörpít mindent, amit ön kínál. Két lábra állt, és tovább-botorkált, az emlékek és az elvárások vastag kötélként fonódtak testére, és húzták, egyre csak húzták vissza. A távolból mennydörgés hangját hozta a szél. – Szerencsétlen! – állt össze egy szóvá a távoli morajlás. Valami villant is, a fák ágai göcsörtös mintákat vetítettek a földre. Jacob szeme csillant két vízcseppektől terhes levélen. Jacob, te büszke céhlegény, miért nem te születtél elsőnek? Anya sopánkodó hangja és megnyúlt arca. Most mit fognak mondani Spielmannéknak? Anya vörös, munkától eltorzult keze, ahogy kétségbeesetten tördeli az ujjait. Soha nem bocsátják meg nekünk, ha... Villámlás, apa keze ökölbe szorulva az asztalra csap. Nem tudnak meg semmit, majd a magiszter úr szépen összeszedi magát, és megmutatja nekünk, mivel tartozik a családjának! Isten és az emberek előtt! Jól mondom, magiszter úr? Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú életű legyél a földön... Újabb villámlás. Stotternheim elérhetetlenül messzinek tűnik; az erdő mintha nyúlós láppá változott volna, és most fogva tartja. Érzi, hogy Isten haragja le fog sújtani rá, ahogy annyi bűnösre lesújtott már. Csak egy szempillantás, amíg kifehéredik minden, de olyan, mintha egy örökkévalóságig tartana. Martin a sártengerré változó erdei út közepén térdelt, a kanyarban, ahol a fák is megritkultak, és az ég megnyílt csatornáiból ömlő víz ronggyá áztatta. Atyám, bárcsak újra csecsemő lehetnék, akit a keresztvíz megtisztít bűnéből! Bárcsak emlékezhetnék arra, milyen úgy élni, hogy nem emészt el a bűntudat minden átkozott órában... Apámuram, ha meg tudna hallgatni, ha lenne füle a hallásra... Hát fiút neveltem én, vagy valami heréltet, egy anyámasszony katonáját? A fák szinte dühöngnek körülötte, a mennydörgések robajai körülveszik, és nyaka után kapdosnak, hogy megfojtsák. Hát halljátok ezt a rinyálást? Minek tartjuk a papokat, ha nem azért, hogy lerendezzék ezeket a dolgokat? Én aztán megfizetem Istennek, ami jár, azt’ békén is hagy 15


ezzel. Mégis mit vársz még, te szerencsétlen? Ha a papok erre se jók, akkor ki kell őket vágni a fenébe, nem gondolja a tisztelt magiszter úr? Egy vézna kis bokor reszket odébb a szélviharban: Hans, ne káro­ mold Istent! Egy mindennél nagyobb villanás, és a vendégszoba vaskos ajtaja rácsapódik Martinra, aki versenyt zokog a szakadó esővel. Újabb csattanás, most már egészen közelről. Futhatsz, de el nem menekülhetsz. Tán egy magiszternek joga van visszabeszélni az apjának? Ezt tanítják az egyetemen? Vissza fogom kérni a pénzemet! Kicsit mintha enyhülne a szél. Apa tekintetében is mélyebbre húzódik az izzó harag, a felszínen szinte már nyájas. Mennyire szeretném szeretni az apámat! Mennyire szeretném szeretni... Istent... Na, jól van, fiam! Kicsit elszaladt velünk a ló tegnap este, megesik az ilyen férfiak között. Spielmannékat értesítettük, hogy az ön váratlan gyengélkedése miatt elhalasztjuk a vacsorát, az végül is nem kell a lánykéréshez. Martin arca rezzenéstelen, szíve kemény kődarab. Anya úgy néz rá, mintha a veséjébe látna, de nem tud mosolyogni. Apa feleletet vár. A szél egy pillanatra elhallgatott, és Martin csak a hideget érezte, amely áthatolt a testére tapadó átázott ruháin, és tíz körömmel cirógatta az izmait, melyek remegve válaszoltak. Ellenkezhetsz, de úgysem változtatsz semmin. Az út melletti tölgy nagyot reccsent, egy kisebb ág, rajta vaskos levelű fagyöngybokrétával, a sárba hullt. Apa pénzdarabokkal teli erszényt tesz Martin elé. Tegye el, fiam! Sokat tanult, becsülettel, nem tudta kiélvezni az életet, nem csoda, ha ódzkodik attól, hogy lebéklyózza magát. Tegye csak el, menjen vissza Erfurtba, és pótolja be! Tudom én, milyen legényembernek lenni. Verje el a pénzt, ez az atyai parancsom. Utána hazajön, és véglegesítjük a megállapodást Spielmannékkal. Most már rendben lesz minden, látom én. Igen, atyám – mondja Martin erőtlenül, és nem tud anya szemébe nézni. Nem, nem, nem és nem! – ordítja belül némán. Sikítani akar, de szája nem engedelmeskedik akaratának. Nincs is akaratom. Izmai annyira remegtek, hogy nem tudott a sárban maradni tőlük. Már nem is a hidegtől remegek. Túlontúl ismerős volt ez az érzés, amikor az ember reszket, és közben melege van. Én nyomorult! Hiába 16


tagadta meg ezerszer és ezerszer, hiába gyónta meg minden egyes alkalommal, hiába kért búcsút. A lelkére sem lehetett azt mondani, hogy kész, de a teste még erőtlenebb volt a jóra, csak a bűnre, a paráznaság csábítására volt erős. Iszonyodott tőle, és közben nem is tudta, mire vágyódik. Léha bursatársai vaskos tréfái és sunyi mosollyal előadott beszámolói csak növelték zavarát. Ha ki tudnám tépni magamból... És most apa, az atya, akit Isten rendelt fölé, taszítaná ebbe a mocsokba? Martin nagy nehezen feltápászkodott és lábra állt. A ruhájára tapadt sarat eszébe se jutott letisztogatni. Olyan barna, mint egy kolduló barát csuhája. – Micsoda ostobaság! – reccsent meg kicsit odébb egy emberderéknyi vastagságú fatörzs a vihar haragjának súlya alatt. – Micsoda ostobaság és istentelen beszéd ez, tán csak nem azért lett magiszter az úrból, hogy beálljon ingyenélő szerzetesnek? – A fa kérge apa arcának barázdáivá olvadt, értetlen, haragos, szavakat alig találó arccá. – Fiam, ön alkalmatlan lenne a szerzetesi életre, ha még atyjának sem tud engedelmeskedni! Márpedig engedelmeskednie kell! Maga jogász lesz, gazdag jogász és családapa. Ide ülteti az unokáimat az asztal köré, és gondoskodik a szüleiről, amikor elvénülnek. Szerzetesnek lenni! A viharos szél engesztelhetetlen dühvel tépte a fák tetejét, ágak, gallyak hullottak a mélybe, egyikük pedig fejbe vágta Martint. A hirtelen ütéstől térdre esett, és ahogy feje búbjához nyúlt, véresen húzta vissza a kezét. Haja vértől és esőtől ázottan a fejéhez tapadt. Mintha nem is lenne ott hajam, és tonzúrát nyírt volna ez az ág a fejemre. Isten küldte? Apa pénze súlyos koloncként húzta a derekát, ahogy felállt és tovább-botorkált. Úgy érezte, semmit sem haladt előre, és Stotternheim akár a világ másik végén is lehetne, ahol a spanyolok állítólag új földeket találtak. Még ha oda menekülnék is, akkor sem tudnék elfutni. Elfogja a szédülés, ahogy kétségbeesetten próbálja elmagyarázni apának, hogy attól retteg, a kárhozat veszi körül, mire apa azt mondja, hogy rossz dologtól retteg, mert tőle kellene, ha ilyeneket forgat a fejében. Mintha meg lehetne mondani az embernek, mitől rettegjen! A fák újra megritkultak körülötte, léptei szinte könnyebbé váltak 17


egy kis időre, de ahogy nekiiramodott volna a hátralevő pár mérföldnek, megint összeszorult a szíve. Apa szeme követi, anya szeme követi, Krisztus ítélő szeme követi, a polgárlányok igéző szemei követik… Szent Anna szomorú szeme az étkező faláról, Szent Anna szomorú szeme, aki a faliképen pont vele szemben lóg, és ahogy apával engedetlen módon vitatkozik és szájal, mintha... A világ hirtelen kifényesedik, és Isten haragja lecsap rá: a villámcsapás megsüketíti, elvakítja, facsaró szaggal tölti meg az orrát, a sáros földre taszítja, és nem marad más előtte, csak a szent szempárja. Érzi, hogy mozognak az ajkai, de nem érti saját szavait, csupán a pánik önti el csordulásig: Szent Anna, segíts, szerzetes leszek! Kívülről hallotta a szavakat, és furcsa erőt érzett magában. A vihar pedig mintha az egész világot elborította volna.

18


Várható megjelenés: 2017 októbere

Várható megjelenés: 2018 tavasza

© Cs. Szabó Sándor, 2017 © Harmat Kiadó, 2017 Ezen szemelvény kereskedelmi forgalomba nem kerül. A teljes könyv megvásárolható lesz a könyvesboltokban, vagy megrendelhető a www. harmat.hu oldalon. Kiadja a Harmat Kiadó 1113 Budapest, Karolina út 62. Telefon/fax: (1) 466-9896, (1) 386-0865 E-mail: harmat@harmat.hu Internet: www.harmat.hu Felelős kiadó: dr. Herjeczki Kornél Műszaki vezető: Bernhardt Péter Könyvterv: Lente István


www.harmat.hu

A 15. század babonás hiedelmekkel átszőtt mindennapjaiból szakítja ki fiát Hans Luder mansfeldi bányász, hogy – a család felemelkedésének egyik lehetőségeként – Magdeburgba, Eisenachba és Erfurtba küldje tanulni. Martin rendkívüli tehetségének és fogékonyságának köszönhetően már korán kitűnik társai közül, és viszonylag egyszerűen szerzi meg magiszteri fokozatát. Fényes, felfelé ívelő jövő áll előtte jogdoktorként, miközben egyre több kétely merül fel benne az atyai, isteni és egyházi hatalommal szemben. Csendes lázadását – egy hosszú, többlépcsős lelki utat bejárva – végül valódi szavakba és tettekbe önti… * * * Cs. Szabó Sándor életrajzi regényében a reformáció legendás alakjának, Martin Luthernek a korai évein és tanulmányain keresztül követhetjük végig, miként válik egy egyszerű parasztgyerek korának egyik legmeghatározóbb gondolkodójává. A kétkötetes mű első része a kezdetektől egészen 1517-ig, a 95 tétel megszületéséig mutatja be az eseményeket fizikai és lelki síkon egyaránt, ennek köszönhetően pedig egy igazi hús-vér ember alakja elevenedik meg előttünk.

Luther - Az út (I.) szemelvény  
Luther - Az út (I.) szemelvény