Emlékeink gyógyulása

Page 1


Miroslav Volf EMLÉKEINK GYÓGYULÁSA



Miroslav Volf

Emlékeink gyógyulása Hogyan emlékezhetünk helyesen elszenvedett sérelmeinkre?

H A R M AT Bud ap e st , 2 016


Originally published under the title: The End of Memory by William B. Eerdmans Publishing Company, Grand Rapids, Michigan Copyright © 2006 Miroslav Volf All rights reserved. Hungarian edition © 2016 by Harmat Kiadó All rights reserved. Minden jog fenntartva. Fordította: J. Füstös Erika Felelős szerkesztő: dr. Ferenczi Andrea ISBN: 978-963-288-288-8 A bibliai idézeteket a Károli Gáspár által fordított Biblia újonnan revideált kiadásából vettük át (Veritas Kiadó, Budapest, 2011).


TARTALOM

ELSŐ RÉSZ Emlékezzünk! 1. A vallatások emléke • 9 2. Az emlékezet mint pajzs és kard • 27 MÁSODIK RÉSZ Hogyan emlékezzünk? 3. Szóljunk igazságot, gyakoroljunk kegyelmet • 47 4. A megsebzett én és a meggyógyított emlékek • 75 5. Az emlékek keretei • 95 6. Az emlékezés, az exodus és a passió • 113 HARMADIK RÉSZ Meddig őrizzük meg az emlékeket? 7. Az emlékezés és a feledés folyója • 141 8. A felejtés őrei • 163 9. A megváltás: harmónia és száműzetés • 187 10. Felemelkedve a jóságba • 203 Utóirat: egy elképzelt kibékülés • 227 Utószó • 243 Köszönetnyilvánítás • 245 Név- és tárgymutató • 249


Timnek


&-4æ 3}4;

Emlékezzünk!


ELSŐ FEJEZET

A vallatások emléke Egy vallomással kell kezdenem: volt idő, amikor nemzetbiztonsági szempontból veszélyes személynek minősültem. A kihallgatás hónapokon át tartott, és vallatóimat nemcsak az életem részletei érdekelték, a nemzet biztonságát veszélyeztető többi embertársammal kapcsolatos terhelő információkat is szerettek volna „kicsikarni” belőlem. Érthető hát, ha megrendültem, amikor megláttam az iraki Abu Ghraib börtön embertelen körülmények között tartott foglyairól készült fotókat. A mai napig emlékszem a pillanatra, amikor szembesültem a csuklyával eltakart arcú fogvatartott fotójával, aki kitárt karral, tehetetlenül tűri, hogy rákapcsolják az elektromos vezetéket, mintha egyfajta modern kori keresztre feszítés áldozata lenne. Ezek a kegyetlen képek önmagukban is elég borzalmasak voltak, ráadásul saját – bár kevésbé súlyos és megalázó –, húsz évvel azelőtti kihallgatásaim emlékét is felidézték.

Vádak és fenyegetések Urunk 1984. esztendejét írtuk, bár én úgy éreztem, ez nem az ő, hanem az ősellenség éve. 1983 őszén kötelező katonai szolgálatra hívtak be az akkor még kommunista Jugoszláviában. Nem volt kibúvó, kénytelen voltam elbúcsúzni a feleségemtől és hamarosan megszületendő doktori diszszertációmtól, hogy egy évet a mostari katonai bázison töltsek. Egy olyan helyen, ahol mintegy negyven katonatársammal kell osztoznom egyetlen hálótermen, és ahol hajnali ötkor túlfőzött, hideg gulyáslevesfélét szolgálnak föl reggelire. Mégis több várt itt rám a puszta kényelmetlenségnél: már a bázisra érve éreztem, veszélyben vagyok. 9


Emlékezzünk!

A feleségem amerikai állampolgár, tehát a parancsnokaim CIA-kémet láttak benne. Tanulmányaimat Nyugaton végeztem, ráadásul egy olyan „felforgató” tudományterületen, amely Isten és a világ viszonyát vizsgálja. Istenét, aki minden világi autoritás, így a diktatúrák istenei fölött áll. A disszertációmat arról a Karl Marxról írtam, akinek a szocializmusról és az ahhoz vezető útról alkotott felfogása szükségszerűen megkérdőjelezi a jugoszláv hadsereg által védelmezett szocializmus létjogosultságát. Apám lelkész volt, a második világháborút követően kis híján megölték a kommunisták mint a nép ellenségét. A titkosrendőrség lázadással gyanúsította és folyamatosan zaklatta. Hiába voltam ártatlan, Nagy Testvér rajtam tartotta a szemét. Ebben bizonyos voltam. Csak azt nem sejtettem, milyen közelről figyel. Tudtomon kívül az egész körlet utánam kémkedett. Volt, aki kényes, politikai témájú könyvet ajánlott olvasásra, volt, aki a Newsweek vagy a Time friss számát osztotta meg velem. Egyiküktől, akinek az apja a horvát Danas magazin munkatársa volt, előfizetést kaptam a lapra. Ilyen körmönfontan próbált rávenni a környezetem, hogy beszélgessünk vallásról, etnikumról, politikáról, katonaságról – bármiről, ami leleplezheti lázadó hajlamomat. Volt egy görög nyelvű Újszövetségem, ennek tartalma iránt is élénk érdeklődést mutatott egynémely katonatársam, noha a támaszponton tiltott volt a Bibliáról folytatott eszmecsere. Még a százados titkárává is kineveztek, persze az egyébként vonzó munkakört csupán azért bízták rám, hogy minél több időt töltsek egyedül a poloskákkal „bélelt” irodában. Az elkövetkező hónapokban minden szavamat lejegyezte vagy felvette valaki, és minden lépésemet figyelték a bázis területén és azon kívül egyaránt. Megpróbáltatásaim sora nem sokkal az után vette kezdetét, hogy véletlenül belebotlottam egy katonába, aki épp a feleségem levelét fordította a biztonsági tisztnek. „Beszélgetésre” hívtak. „Mindent tudunk magáról” – közölte G. százados, a biztonsági tiszt, két másik, kifejezéstelen, mégis fenyegető ábrázatú tiszttel az oldalán. Számtalan „bizonyíték” jutott a birtokukba állítólagos lázító szándékomról és tevékenységemről. A százados asztalán vaskos iratköteg tornyosult: az irodámban folytatott beszélgetéseimről készített jegyzetek, jelentések arról, hogy kinek, mikor, mit mondtam, fotók, amelyeken belépek a város különböző épületeibe, néme10


A vallatások emléke

lyik magaslatról fényképezve. Szemmel láthatóan sokat tudtak rólam. És a jelek szerint nem voltak elragadtatva. Vallatóimtól ugyanazt vártam, mint amit Franz Kafka A per című regényében a bíróság tett: „Végül pedig valahonnét, ahol eredetileg semmi sem volt, előhúz majd valami nagy bűnt.”1 Szerintük vallásos propagandát folytattam a támaszponton, ebből következik, hogy a szocializmus ellensége vagyok, hiszen az Jugoszláviában egyet jelent az ateizmussal. Elismeréssel szóltam egy nazarénus hívőről, aki lelkiismereti okból ellenzi a katonai szolgálatot, és meggyőződését híven tükrözik a tettei, tehát országom védelmét veszélyeztettem. Morogtam valamit Titóról, tehát a nép ellensége vagyok. Amerikai nőt vettem feleségül, és Nyugaton folytattam a tanulmányaimat, tehát kém vagyok. Valójában a tiszteknek kellett volna szégyellniük magukat az ellenem felsorakoztatott vádak miatt. Nem a szólásszabadság gyakorlása, hanem éppen annak korlátozása lett volna erkölcsileg elítélendő. A többi vád meg egyenesen ostobaság volt. Talán minden külföldön élő amerikai kém? A százados és társai azonban kérlelhetetlenek voltak: én bizony a hatalom megdöntését tűztem ki célul. Mindezek mögött a valóság az volt – mint ahogy azt nagyon is jól érezték –, hogy a Jugoszláviát összetartó szálak már szinte pattanásig feszültek. Bármelyik bokor mögött ott lapulhatott az ellenség. Az ellenem felhozott vádakat különböző fenyegetések követték. Akár nyolc hónap börtönt is kaphatok az elkövetett bűncselekményekért! Pontosan tudtam, mit jelentenek ezek a fenyegetések. Civilként számíthattam volna szakértő ügyvédek és a közvélemény segítségére, otthonról és külföldről egyaránt. Ám a hadseregben zárt katonai törvényszék elé kell állnom, független ügyvéd nélkül. A vád egyet jelent az ítélettel, az ítélet pedig a végső pusztulással… hacsak nem teszek vallomást. Mégpedig „olyan gyorsan és olyan kimerítő vallomást, amilyet csak tudok”.2 Ha nem vallok be mindent, amiről ők már amúgy is tudnak, megpecsételődik a sorsom. Ez így ment heteken át, egyik kihallgatás követte a másikat. Rémisztő fenyegetéseket nyomtak le a torkomon, és desszertként olykor-olykor mindenféle 1. Franz Kafka: A per (ford. Szabó Ede), www.mek.oszk.hu. 2. Arthur London: The Confession, New York: William Morrow and Company, 1970. 56. o.

11


Emlékezzünk!

hamis reménnyel kínáltak. G. százados minden alkalommal jelen volt, de közben újabb és újabb, egyre magasabb rangú vallatótisztek elé kerültem. Még a tábornok is kihallgatott. Annyi figyelemmel halmoztak el, hogy már-már fontosnak éreztem magam – mint a róka, amelyet a király és kísérői pompás lovakkal, kecses agarakkal és halálos fegyverekkel üldöznek a vadászaton. Ám egyetlen érzés, a félelem minden mást elhomályosított bennem. Olykor egészen bénító rettegés kerített hatalmába, amelytől nemcsak a lélek reszket, hanem a test is elernyed. Bár fizikai kínzásnak nem vetettek alá, vallatóim erősen tartottak vasmarkukban, és éreztették, hogy egyedül az ő irgalmuktól függ a sorsom. Kényük-kedvük szerint rendelkezhettek velem, és amikor megfenyegettek, a tekintetük mindig elárulta: boldogan lennének tanúi szenvedésemnek. Nem is igazán a börtöntől féltem, sokkal jobban tartottam ezeknek a gazembereknek a látszólagos mindenhatóságától. Mintha egy mindent látó gonosz szem figyelt volna szüntelen, mintha valami gonosz akarat kívánta volna kínjaimat, és mintha egy hatalmas, mindenhová elérő kéz szolgálta volna ezt az akaratot. Csapdába estem, tehetetlen voltam, kicsúszott a lábam alól a talaj. Lehetőségem sem volt ellenállni ennek az erőnek. Igen, a hatalom hamis istenei előtt reszketve voltam „valaki”. De mint ember, nem léteztem.

A bántalmazás emléke A „beszélgetéseknek” ugyanolyan hirtelen – és bármiféle magyarázat nélkül – szakadt végük, mint ahogy elkezdődtek. Miután letelt a szolgálati időm, a biztonsági tisztek tettek egy erőtlen próbálkozást: felvetették, hogy dolgozhatnék nekik. „Ahhoz képest, amit elkövetett, jól bántunk magával – magyarázta egyikük. – Pontosan tudja, mit érdemelt volna. Azzal hálálhatja meg a jóságunkat, ha mostantól nekünk dolgozik.” Meghálálni? Azt, hogy hónapokat raboltak el az életemből a vallatásaikkal pusztán azért, mert keresztény teológus vagyok és amerikai a feleségem? A mentális kínzásokat? A félelmet, a tehetetlenséget, a megaláztatásokat? Azt, hogy mindannyian ott éltek bennem, még azután is, amikor leszereltem? Azt, 12


A vallatások emléke

hogy hónapról hónapra az áldozat szemével láttam a világot, és senkiben sem tudtam bízni? Az én vallatásaim talán közepesen erős bántalmazásnak minősülhettek. Súlyosabbak voltak egy sértésnél vagy verésnél, de enyhébbek azoknál a kínoknál és szenvedéseknél, amelyeket sok más áldozatnak kellett elviselnie – különösen, ha kínzói a Vörös Hadseregben kaptak kiképzést.3 Nekem nem volt részem hosszas elszigeteltségben, alvásmegvonásban, éhezésben, nem kényszerítették a testemet fájdalmas pózokba, nem vertek meg, és szexuálisan sem bántalmaztak. De az elmém a szabadulás után is a bántalmazások foglya maradt. Mintha G. százados beköltözött volna a fejembe, és kényelmesen befészkelte volna magát, hogy kénytelen legyek megosztani vele az életemet. Bármennyire akartam, hogy tűnjön el azonnal és nyomtalanul, képtelen voltam megszabadulni tőle vagy elfeledkezni róla. Ott üldögélt tovább a gondolataim nappali szobájában, és újra meg újra kihallgatott. Persze tudtam, hogy a felejtés, még ha sikerülne is, nem lenne bölcs választás – legalábbis nem rögtön az események után. Pszichológiai és politikai érvek egyaránt szóltak ellene. Ezért inkább – a századost kissé ignorálva – megpróbáltam úgy berendezkedni, hogy ne nagyon zavarjon. Unalmasabb napokon el-elkapta a tekintetem, és elérte, hogy végighallgassam vádló és fenyegető szavait. De az idő nagy részében hátat fordítottam neki, és a hétköznapok zaja sikeresen elnyomta a hangját. Ez a felállás egészen jól működött és működik ma is. Sőt sikerült a sötét pince legtávolabbi sarkába száműznöm, és alakja ma már csak halvány árnyéka önmagának. Bármennyire ügyesen is mellőztem vallatómat, a hozzá fűződő viszonyom miatti aggályaim érintetlenek maradtak. Ezek a kérdések már a kihallgatások kezdetén megfogalmazódtak bennem: hogyan kellene viselkednem, miközben bántalmaznak? Az érzéseim arra indítottak volna, hogy üvöltsek, elátkozzam bántalmazóimat, és bosszút álljak rajtuk. Morris West a The Shoes of the Fisherman [A halász cipője] című regényében mereng így Kemenev, a vallató: „Miután darabokra szedted a vádlottat, mi3. Lásd például Arthur London (The Confession) és Elena Constante (The Silent Escape: Three Thousand Days in Romanian Prisons, Berkeley: University of California Press, 1995) beszámolóját az internálótáborról és a kínvallatásokról.

13


Emlékezzünk!

után mindent egyesével kitettél az asztalra, majd újra összeraktad, különös dolog történik. Ettől kezdve életed végéig szeretni vagy gyűlölni fogod az illetőt. Ő pedig ezért szintén szeret vagy gyűlöl téged.”4 Nem tudom, az én vallatótisztem hogyan érezhetett irántam, de én egyáltalán nem éreztem szeretetet őiránta. Kizárólag metsző, kitartó harag volt bennem, amin még az esetleges bosszú sem változtatott volna. Mindeközben volt egy olyan – inkább tudat alatti, mint tudatos – sejtésem is, hogy amennyiben engednék az érzéseimnek, akkor nem szabad emberként, hanem sebzett vadként viselkednék. Annak pedig semmi jelentősége nincs, hogy a valóságban reagálok-e így (ez mellesleg elképzelhetetlen lett volna), vagy csupán képzeletben. Az emberhez méltó viselkedés figyelembe veszi az érzéseket, még a bosszúvágyat is, ugyanakkor tartja magát az erkölcs követelményeihez, amelyeket Isten szőtt bele az emberi természetbe. Bármennyire hatalmába kerített a félelem, bármennyi megaláztatást szenvedtem is el, eltökéltem, hogy semmiképpen sem mondok le az emberi szellem hitem szerinti legszebb képességéről: hogy akkor is szeressük felebarátainkat, ha ellenségeinknek bizonyulnak. Minél súlyosabb a minket ért sérelem, annál valószínűbb, hogy spontán reagálunk ahelyett, hogy átgondolt választ adnánk – vagyis úgy viselkedünk a bántalmazóinkkal, ahogy azt az érzéseink diktálják, nem pedig úgy, ahogy kellene. Vajon akkor is ragaszkodtam volna-e a „Szeresd ellenségedet!” elvéhez, ha olyan súlyos – vagy még súlyosabb – sérelmek érnek, mint az Abu Ghraib börtön foglyait? Talán nem. Talán a bántalmazás olyan elsöprő erővel hatott volna rám, hogy még csak eszembe sem jutott volna, hogy az ellenséget egyáltalán szeretni lehet – vagyis a javát kívánni, jót tenni vele, megpróbálni valamiféle emberi kötődést kialakítani iránta. De vajon az erre való képtelenségem érvénytelenítette volna-e magát a parancsot? Azt gondolom, hogy nem. Pusztán elhalasztotta volna annak megvalósítását, míg valami nálamnál nagyobb erő nem segít visszanyerni önmagam. Ezután már képes lettem volna megtenni, amit a lelkem mélyén kötelességemnek éreztem. Így én is megénekelhettem volna a küzdést és 4. Morris L. West: The Shoes of the Fisherman, New York: William Morrow and Company, 1963. 46. o.

14


A vallatások emléke

a diadalt, mint ahogy azt Sojourner Truth, a rabszolgaság eltörléséért és a nők jogaiért küzdő tizenkilencedik századi aktivista teszi „Amikor Jézust megtaláltam” című igehirdetésében. Dicsőség, dicsőség, dicsőség az Úrnak! És olyan szeretetet éreztem a lelkemben, amilyet még soha, minden teremtmény iránt. Aztán egyszer csak elmúlt, és azt mondtam magamban: ott az a sok fehér ember, aki bántott és megvert és üldözte a népedet – őrájuk gondolj! De aztán újult erővel öntötte el a lelkemet a szeretet, és hangosan kiáltottam: „Uram, még a fehéreket is képes vagyok szeretni!”5

Szerencsére nekem csak G. századost kellett szeretnem, nem a „fehéreket”, nem olyanokat, akik képesek másokat agyonverni, nem népirtó szörnyetegeket. A gonoszság teljes diadala kettős győzelemből áll. Az elsőt akkor éri el, amikor a gonosztettet végrehajtja, a másodikat, amikor a gonoszért gonoszszal fizetünk. A gonoszság az első győzelem után megsemmisülhetne, ha a második győzelem nem lehelne bele életet. Ami az én helyzetemet illeti, a gonosz első győzelme ellen semmit sem tehettem, a másodikat azonban módomban állt megakadályozni. Nem voltam hajlandó teret adni G. századosnak, hogy a saját képére formáljon. Ahelyett, hogy gonosszal fizettem volna a gonoszért, megfogadtam Pál apostol tanácsát, és megpróbáltam legyőzni a rosszat a jóval (Róma 12,21). Hiszen engem is megváltott az Isten, aki Krisztus személyében halála révén mentette meg az istenteleneket. Így hát a G. századoshoz fűződő viszonyomat illetően is az ellenségeit szerető Isten nyomdokába léptem. Akkor hát miként gondoljak G. századosra, miután gonoszsága már pusztán az emlékezetemben ismétlődik újra meg újra? Hogyan emlékezzek rá és arra, amit velem tett? Ugyanazt tettem, mint amit Isten népe évszázadokon át: én is a zsoltáríró szavaival imádkoztam: „Ifjúkorom vétkeire és bűneimre ne emlékezz! Kegyelmesen gondolj rám, mert te jóságos vagy, Uram!” (Zsoltárok 25,7) Hogyan emlékezhetek G. századosra és a tetteire 5. Sojourner Truth és Oliver Gilbert: Narrative of Sojourner Truth: A Bondswoman of Olden Time, with a History of Her Labors and Correspondence Drawn from her Book of Life; valamint, A memorial Chapter (szerk. Nell Irvin Painter), New York: Penguin, 1998. 107–108. o.

15


EmlĂŠkezzĂźnk!

ugyanazzal a szemlĂŠlettel, mint amit imĂĄban IstentĹ‘l magamnak kĂŠrek? Hogyan emlĂŠkezzen a gonoszsĂĄgra ĂŠs annak elkĂśvetĹ‘jĂŠre az, aki szeret? Nos, e kĂśnyvemben ezt a kĂŠrdĂŠst szĂĄndĂŠkozom kĂśrĂźljĂĄrni. EgĂŠszen pontosan azt, hogy mit lehet kezdeni a gonosztettek emlĂŠkĂŠvel abban az esetben, ha azok elszenvedĹ‘je sem figyelmen kĂ­vĂźl hagyni, sem gyĹąlĂślni nem kĂ­vĂĄnja bĂĄntalmazĂłjĂĄt, hanem szeretni akarja. TalĂĄn kissĂŠ kĂźlĂśnĂśs oldalrĂłl kĂśzelĂ­tem meg az elszenvedett sĂŠrelmekrĹ‘l szĂłlĂł emlĂŠkezet problĂŠmakĂśrĂŠt. Csakhogy a keresztĂŠny hit lĂŠnyegĂŠt nem ĂŠrthetjĂźk meg anĂŠlkĂźl, hogy kĂŠnyelmi zĂłnĂĄnkon kĂ­vĂźlre, az ellensĂŠgeink szeretetĂŠnek veszĂŠlyes terĂźletĂŠre ne merĂŠszkednĂŠnk. Ezen a territĂłriumon az emlĂŠkezetet eskĂź kĂśtelezi jĂłindulatra ĂŠs jĂł cselekedetekre mĂŠg a gonoszok irĂĄnt is. Sok ĂĄldozat vĂŠli Ăşgy, hogy tĂĄvolrĂłl sem kĂśtelessĂŠge szeretni azt, aki rosszat tett vele. SĹ‘t inkĂĄbb azt valljĂĄk, hogy ha valĂłban szeretnĂŠk rosszakarĂłjukat, akkor ĂŠppensĂŠggel nem emberi, hanem azzal ellentĂŠtes magatartĂĄst tanĂşsĂ­tanĂĄnak. SzemlĂŠletĂźk szerint amilyen mĂŠrtĂŠkben vĂŠtkes az elkĂśvetĹ‘, annak megfelelĹ‘ bĂĄnĂĄsmĂłdot ĂŠrdemel: szigorĂş, megtorlĂł jellegĹą igazsĂĄgszolgĂĄltatĂĄsban kell rĂŠszesĂ­teni. Értem e gondolatmenet logikĂĄjĂĄt. Azonban ha osztanĂĄm e nĂŠzeteket, akkor le kellene mondanom a keresztĂŠny hit egyik meghatĂĄrozĂł tanĂ­tĂĄsĂĄrĂłl: arrĂłl, hogy szeretnĂźnk kell ellensĂŠgeinket. Ez a szeretet nem zĂĄrja ki az igazsĂĄgĂŠrzetet, hanem tĂşlmutat rajta. E kĂśnyvben nem cĂŠlom ĂŠrvekkel alĂĄtĂĄmasztani az igazsĂĄgot elismerĹ‘, ĂĄm azon tĂşlmutatĂł szeretet lĂŠtjogosultsĂĄgĂĄt; egyszerĹąen a keresztĂŠny hit termĂŠszetes velejĂĄrĂłjĂĄnak tekintem.6 Az emlĂŠkezĹ‘, de a szeretet irĂĄnt elkĂśtelezett ĂĄldozat magatartĂĄsĂĄval kapcsolatban felmerĂźlĹ‘ kĂŠrdĂŠseket nagyrĂŠszt sajĂĄt vallatĂĄsom tapasztalatai alapjĂĄn vizsgĂĄlom, hiszen az ĂŠn ĂŠletemben ekkor vĂĄlt valĂłsĂĄgossĂĄ a kĂŠrdĂŠs. E tapasztalatok nyitottĂĄk fel a szemem szĂĄmtalan kortĂĄrsam ĂŠs mĂşltban ĂŠlt sorstĂĄrsam szenvedĂŠseire is, kĂźlĂśnĂśs tekintettel a legvĂŠresebb elsĹ‘ szĂĄzadban ĂŠlĹ‘k kĂ­njaira. A mĂĄsodik fejezetben bekapcsolĂłdom abba a szĂŠles kĂśrĹą eszmecserĂŠbe, amely pszicholĂłgusok, tĂśrtĂŠnĂŠszek ĂŠs mĂĄs ĂŠrtelmisĂŠ6. A tĂŠmĂĄval kĂŠt kĂśnyvemben is rĂŠszletesen foglalkozom. LĂĄsd Miroslav Volf: Free of Charge: Giving and Forgiving in a Culture Stripped of Grace, Grand Rapids: Zondervan, 2005; valamint gOHOpV pV NLUHNHV]WpV WHROyJLDL YL]VJiOyGiV D] D]RQRVViJ D PiVViJ pV D NLHQJHV]WHOĘGpV tĂĄrgykĂśrĂŠben (ford. PĂĄsztor PĂŠter), Budapest: Harmat, 2001.

16


A vallatások emléke

giek között folyik az emlékezet fontosságáról. A témafelvetést jórészt az elmúlt évszázad nagy katasztrófái indokolták: a két világháború, az örmény népirtás, a holokauszt, Sztálin és Mao tisztogatásai és a ruandai mészárlás. Véleményem szerint nem elég pusztán emlékezni: helyesen kell emlékezni. A könyv hátralévő fejezeteiben pedig azt vizsgálom meg, hogy mit is jelent helyesen emlékezni keresztény szempontból. Most azonban, ennek a fejezetnek a második részében azzal foglalkozom, hogyan zajlik az ember helyes emlékezésért folytatott belső küzdelme, ha szeretettel kíván azok felé fordulni, akik sérelmeket követtek el ellene. A kihallgatások emlékét már felvázoltam, ezért most kritikai vizsgálatnak vetem alá – ha úgy tetszik, kivallatom – ezt az emléket.

A helyes emlékezés Az elmúlt néhány évtizedben általános jelenséggé vált a nyugati világban, hogy áldozatokat és széles néprétegeket egyaránt emlékezésre szólítanak fel. 1984-es megpróbáltatásaimat követően magam is szembesültem ezzel, de a saját lelkivilágom szempontjából fölöslegesnek tartottam, hogy erre külön felszólítsanak. Túlságosan is élénken emlékeztem a történtekre, semmi szükség nem volt rá, hogy még noszogassanak is. A felszólítást veszedelmesen egyoldalúnak éreztem, amennyiben arra vonatkozott, hogy a titokban megtörtént eseményeket tárjam a nyilvánosság elé. Márpedig az emellett kardoskodókban ezt a szándékot sejtettem. A sérelemre emlékezni annyit tesz, mint küzdeni ellene. Az „emlékezés” legnagyobb szószólói nagyon helyesen hívják fel erre a figyelmünket. Csakhogy én úgy éreztem, annyiféleképpen tudnék rosszul emlékezni, hogy az már-már veszélyes lenne. Emlékezhetnék például mazochista módon, hogy Milan Kundera kifejezésével éljek az író Nemtudás című regényéből.7 Ez azt jelentené, hogy csak azokra a részletekre emlékszem, amelyek miatt kárhoztathatom magam a viselkedésemért. Vagy emlékezhetnék szadista módon is, bosszúvágytól vezérelve, a rosszat rosszal kívánva viszonozni. E küzdelmek közepette az emlékezet segítségével rosszat tennék az engem 7. Milan Kundera: Nemtudás (ford. N. Kiss Zsuzsa), Budapest: Európa, 2006.

17


Emlékezzünk!

ért rosszal szemben, és ezáltal a rossz második győzelmét, vagyis totális diadalát segíteném elő. A kezdetektől fogva tehát nem az volt számomra a központi kérdés, hogy fontos-e az emlékezés. Természetesnek tekintettem, hogy fogok emlékezni, és megkérdőjelezhetetlen volt, hogy ez a helyes és szükséges út. Ezzel szemben a központi kérdés az volt, hogy mit jelent helyesen emlékezni. Keresztény életszemléletem miatt pedig a kezdetektől fogva a következőképpen fogalmaztam meg e kérdést: Hogyan emlékezzek a bántalmazásra, ha szeretni akarom az ellenségeimet, és a rosszat jóval akarom legyőzni? Valójában miből áll a helyes emlékezés? Hogy lehet helyesen emlékezni? Könyvemben erre a kérdésre keresem a választ. De vigyázzunk: bármit jelentsen is végső soron a „helyes” kifejezés, az emlékezésnek túl kell mutatnia azon, ami a sértett mint egyén számára helyes. Magában kell foglalnia azt is, ami a bántalmazó, illetve a közösség számára helyesnek tekinthető. Ennek igen egyszerű oka van. Nem pusztán magánügyem ugyanis, hogy helyesen emlékszem-e az engem ért sérelmekre, még ha az emlékezés gondolataim magányában történik is. Mivel a bántalmazásban mindig több személy érintett, az emlékezés a közösség szempontjából is fontos. Vegyük most sorra a sérelmeket elszenvedett áldozat viszonyrendszerének mindhárom irányát! Először is a sértett szempontjából fontos a helyes emlékezés. Másokra ez csak közvetetten van hatással. Én például sokat töprengtem azon, hogy tulajdoníthatok-e bármiféle értelmet az emlékeimben élő, szenvedéssel teli hónapoknak. Lehet-e értelmes az életem, ha ezeket a hónapokat értelmetlennek tekintem? Milyen helyet foglaljon el a szenvedések emléke a belső életemben? G. százados továbbra is ott üldögél majd a nappali szobámban, vagy sikerülhet áttelepítenem egy félreeső zugba, netán elrekesztenem a pincébe? A bántalmazás emléke és az áldozat belső „tere” közötti kapcsolatra vonatkozó kérdések szorosan összefüggnek a bántalmazás emléke és az áldozat belső „ideje” közötti kapcsolat kérdésével. A jövőmnek mekkora részét foglalná el G. százados, ha a bántalmazás emléke folyamatosan rávetülne az előrelátható jövőmre? Ő rajzolná-e meg lehetőségeim horizontját, vagy pedig szörnyű tetteivel együtt egyetlen sötét ponttá zsugorodna ezen 18


A vallatások emléke

a horizonton, netán végérvényesen el is tűnne onnan? A – negyedik fejezetben vizsgálandó – helyes emlékezés effajta kérdéseire magamnak kellett megtalálnom a választ. Ám ez a válasz nemcsak a G. századoshoz fűződő viszonyomat határozza meg, hanem minden más társas, illetve társadalmi kapcsolatot, amelyben életem során találom magam. Másodszor, érdemes megvizsgálni, hogyan kapcsolódik a bántalmazás emléke ahhoz a tágabb értelemben vett társadalmi helyzethez, amelyben a bántalmazásra sor került, vagy amelyre alkalmazták. Jómagam sohasem tekintettem elszigetelt esetként a vallatásomra. A legtöbb áldozathoz hasonlóan az élményeim azonnal példává lettek, és az emlékezetemben is példaként éltek tovább. De vajon minek a példájaként? Tekinthettem rájuk úgy, mint az emberi érintkezés olyan általános megnyilvánulásaira, amelyeket általában jótékonyan elrejt az udvariasság leple, ám amint zavar keletkezik a társadalmi békében, megmutatják igazi, csúnya arcukat. Felfoghattam őket úgy is, mint a szocializmus valós természetének bizonyítékait – mint ahogy szeptember 11-ére is úgy gondolnak sokan, hogy aznap az iszlám vallás radikális vonala fedte fel ábrázatát. De gondolhattam rájuk úgy is, mint olyan példára, amelyet magam is megpróbálhatok követni, ha bölcs vagyok, ha már ilyen kegyetlen világban élünk – természetesen igyekezvén inkább G. százados szerepét betölteni, mint a saját, szerencsétlen sorsomat. Vajon helyesen emlékeztem volna-e a kihallgatásomra, ha a világot uraló kegyetlen erők megnyilatkozásaként emlékezem rájuk? Vagy helytelenül emlékeztem volna-e akkor, ha először a rosszra emlékezem, majd engedem, hogy az események körülményeit is ezek a rossz emlékek színezzék át? Hagytam volna, hogy a bántalmazás lerántson a sötét alvilágba, miután annak emléke az egész világot sötétre festette a szememben, és így maga a sérelem is feketébbnek tetszett volna? Az is lehet, hogy a kihallgatásom messze nem volt összhangban azzal, ahogy a világnak működnie kellene, tehát a világ eltorzult voltát mutatta meg. Milyen keretbe kellene ágyaznom G. százados tetteinek emlékét, hogy a jó világ anomáliájaként, ne pedig a jó és a rossz felett álló világ tüneteként tudjam felidézni? Milyen általános valóságképbe helyezzem el a százados gonosztetteit, hogy úgy emlékezzem rájuk, mint amelyek ellen harcolni érdemes – mégpedig elsősorban nem megtorlással, hanem a jóság 19


Emlékezzünk!

erejével? Az ötödik fejezetben, az elszenvedett sérelmek példaszerűségét érintve, ehhez hasonló kérdésekre keresem a választ. Elsősorban azonban nem azért kutattam a helyes emlékezés módját az 1984-ben elszenvedett sérelmeimmel kapcsolatban, hogy a belső gyógyulás útjára lépjek vagy rátaláljak a számomra megfelelő társas viselkedés irányára. A fő indítóokom az volt, hogy megtörténjen az igazságtétel, és kegyelemmel tudjak fordulni G. százados felé. A harmadik szempont tehát: mit jelent a helyes emlékezés az elkövető szemszögéből? Ha legszívesebben közbevetnénk: „Ugyan, ő kit érdekel?”, egyetlen válasz lehetséges: Isten arra hív, hogy szeressem azt, aki gonoszságot követett el ellenem. Akár személyesen, akár nyilvánosan emlékezem a századosra, az ő szempontjából nagyon is meghatározó, hogy miként emlékezem rá: végtére is az ő tettéről van szó. Úgy próbáltam igazságos lenni vele szemben, hogy odaképzeltem magam mellé, amikor gondolatban lejátszottam a kettőnk között történteket. Erre persze nem könnyen határoztam el magam, tudva, mennyire igazságtalan volt ő velem szemben. Képzeletben arra is feljogosítottam, hogy beszéljen: ez szintén nehéz döntés volt, hiszen ő a valóságban anynyira megfélemlített engem, hogy csak dadogni voltam képes előtte. Azt nem engedtem, hogy az övé legyen az utolsó szó, de magamnak sem biztosítottam ezt a kiváltságot! Ismervén az emberi memória fogyatékosságait és az áldozatok hajlamát az elfogultságra, még magamban sem bízhattam meg teljesen. Tudtam, hogy az utolsó szót a Bíró mondja majd ki az utolsó napon, aki jobban ismer minket, mint mi önmagunkat. Előtte azonban a százados még engedélyt kapott a szólásra, én pedig élénken figyeltem, amit mond, nehogy megpróbáljon kimosakodni. De meghallgattam, ahogy tiltakozik, helyesbít, helyreigazít, ha rosszul emlékszem rá és gonoszságaira, miközben igyekeztem mindvégig irányításom alatt tartani az emlékezést. A kihallgatások során G. százados újra meg újra kicsavarta a szavaimat, és elérte, hogy porszemmé zsugorodjak; ezzel szemben én meghallgattam, megadtam neki a tiszteletet, mert azt szerettem volna, hogy bántalmazásom története megfeleljen a valóságnak. Valóban azt tette-e velem, amit emlékeim szerint tett? Ha a megsebzett pszichém olyan sérülésekre is emlékezni vélne, amelyeket a százados el sem követett, netán eltúlozná a történteket, akkor magam követnék el 20


A vallatások emléke

gonoszságot a százados ellen. Nem számít, hogy ő jóval többet ártott nekem a múltban. És akkor még csak konkrét cselekedetekről beszéltünk, és a szándék összetett, de fontos kérdésével még nem is foglalkoztunk! A szándékra igen érzékeny voltam. A kihallgatásokban az volt a legőrjítőbb, amikor a vallatóim addig csűrték-csavarták egyenes, egyértelmű válaszaimat és tetteimet, míg mindenféle, tőlem idegen, sötét szándékot nem kreáltak mögéjük. Az ördög nem a kisebb-nagyobb „tényekben” rejlett, hanem azok értelmezésében. Mintha valami beteges elme a lehető leggroteszkebb módon értelmezne egy félreérthetetlen szöveget, és tényként kezelné saját interpretációját. Ha nem lennék elég óvatos az emlékek felidézésében, akkor magam is, G. százados módszeréhez folyamodva, kicsavarnám a szavait. Például a munkáját biztosító politikai és katonai rendszertől elkülönítve ítélném meg a tetteit, és kizárólag gonosz jellemének tulajdonítanám, amit velem tett. Esetleg több jóindulattal, ám hasonlóan igaztalanul egyszerűen a rendszer elemének tekinthetném, és minden felelősség alól felmenthetném. Ez esetben nem a százados, hanem a rendszer lenne felelős a kínjaimért, hiszen ő csupán a végrehajtó volt. De felvethetném azt is, hogy paradox módon őszintén hitt a gonoszságban, és még élvezte is, mert a rendszer a nemes cél érdekében feljogosította rá. Meglehet, attól félt, hogy Boszniában újra felébredhet a különböző vallási csoportok közötti gyűlölködés, amely már a második világháborúban is atrocitásokhoz vezetett. Hiszen ez meg is történt, és további rémtetteket eredményezett alig egy évtizeddel a vallatásaim után. G. százados tetteit számtalan egyéb módon is értelmezhetnénk, mégsem választhatok kényem-kedvem szerint az értelmezések közül. Hiszen a gonosztett félremagyarázása azt jelentené, hogy magam is rosszat teszek valakivel – erről még részletesebben szólok a harmadik fejezetben. Ha az igazságnak megfelelően emlékezünk a gonoszságra, az már önmagában egyet jelent a jogos ítélettel. Nos, az ítélettel én sem késlekedtem! De hogyan lehet helyesen elítélni valakit? Talán furcsa a kérdés, hiszen ha az ítélet az igazságon alapul, akkor helyesnek, igazolhatónak tűnik. És ezzel véget is ér a történet. Kivéve, ha az ember szereti az elkövetőt. Akkor hát hogyan ítélje el helyesen a bántalmazóját az, aki egyben szereti is? Az ítélet a keresztény hagyomány szerint nem elszigetelt, különálló döntés, hanem 21