Page 5

– Na és? (Mondtam már, hogy ez a kedvenc kifejezésem?!) (Olvastam és készültem rá...) – Na mindegy... Szóval persze, gondolhatják ezt, mert az őszinteség pont azért tűnhet póznak, amiért utálom, ha a mögöttest keresik a megfoghatatlan mögött. Nézzen körül! Ma az a normális, ha valamit nem annak fogadunk el ami, hanem azt gondoljuk, hogy az több, más, „valami tuti van mögötte”. Ebben a logikában az őszinteség, – ami nem mutat túl semmin, csak az azonnali és kendőzetlen véleményalkotást jelenti – póznak tűnik. De miért kellene nekem bármit is elfogadni, ami nem tetszik? Miért nem fogadják el, hogy van olyan, hogy nem érdekel? Miért nem mondhatnám el, hogy mit gondolok? Miért kell ilyen-olyan igényeknek megfelelni, ha nem akarok? Annak idején K. – igen elismert politikus, gyengén elmebeteg híresség... – meghívott a utahi birtokára egy összejövetelre. Tök nyugis délután volt, ettünk-ittunk, és arra próbáltunk rájönni, hogy miért nem támadnak meg bennünket az indiánok, és szúrják fel ládzsára ezt a sok fehéregeret, aki itt parádézik félig benyomva és teljesen beszívva. (Volt egyébként, aki látott egy sziluettet, de később elmondta, hogy csak Gojko Mitic gyakorolt...) Aztán K., a gyengén elmebeteg politikus azt mondta a vendégeknek, hogy akkor ő most megmutatja a sárgarépáit, amik a kert végében nőnek. És akkor ez a sok marha caplatott K. után, hogy lássa K. kibaszott sárgarépáit. Nem azért, mert még nem láttak sárgarépát, meg olyan izgalmas dolog sárgarépát látni, hanem azért, mert azok K. sárgarépái voltak, és mindenki roppantul örült és boldog volt, hogy láthatta K. sárgarépáit. – És mi történt? – Semmi. Megnézték a sárgarépákat, aztán visszajöttek, és vég nélkül dícsérték a sárgarépákat, hogy azok milyen szép sárgarépák. Na most, ebben a szituációban mit mondasz nekik? Hogy aztakurva!? Vagy, hogy elképesztő!? Szívem szerint ezt mondtam volna cseppet sem bújtatott gúnnyal, de szerintem akkor sem vették volna észre, hogy a megjegyzésem csupán egy teljesen őszinte lázadás a butaság ellen. K. egyébként látta rajtam, hogy mit gondolok, éppen ezért később már csak dafkéból is meg akarta mutatni a barkácskészletét... – Volt olyan időszak az életében, amikor nem provokált? – Beteg gyerekként nőttem fel, már a puszta létemhez való ragaszkodás is a Teremtés elleni provokáció volt. Aztán úgy alakult, hogy nagyjából a provokálás jegyében éltem le az életem aktívnak mondható részét, és ez rajtam is maradt. Tudja, a provokálás mechanizmusa rém egyszerű. A provokálás ugyanis nem más, mint azonnali és határozott válaszkövetelés. Csinálsz, kérdezel, mondasz valamit, amiről tudod, hogy választ vár, választ követel. Úgy teszed fel a kérdést, úgy csinálsz valamit, hogy azt ne lehessen szó nélkül hagyni... Elmondom, hogy mi-

– Lehet, hogy nem tudatos, de azért összeérnek a dolgok. A felszín fontosságáról beszél, az eladhatóságról, az őszinteségről, a provokálás fontosságáról, mert ha nincs kérdés, akkor ugye nincs válasz sem... Ez nem a Pop-art? – Megint ezek a megfejtések, de rendben, belemegyek: lényegében igaza van! A Pop-art leginkább a felszín művészete... A Pop-art arról szól, hogy a jelentékenytelen is fontos, mert éppen jeletékenytelensége miatt lesz rendkívüli. A Pop-art arra döbbentett rá mindenkit, hogy ezek között a húúú, de fontos dolgok között vannak olyanok is, amelyek attól rendkívüliek, hogy nincs mögöttük elvárt mögöttes! Nincs több tartalom, mint amit látunk! A Pop-art ezért vált különlegessé és vonzóvá. A provokatív hozzáállás, az őszinteség pedig ezek után már jön magától. Ha úgy tetszik, a felszín nagyszerűségét az egyszerűség kifejezőeszközeivel tápláljuk. – Nem gondolja, hogy ez a világlátás, amely zárójelbe teszi az „autentikusság fogalmát”, amely nem akar találni mögöttest, amely áttélesen, de mégiscsak arról beszél, hogy ha nincs gyökér, attól még nőhet virág, az pont ezért nem lehet érvényes hosszú időn keresztül, mert előzmény- és következménynélküli? A Pop-art-nak tíz erős éve volt... – A Pop-art lehet, hogy meghalt a hatvanas években, de maga most is velem készít interjút, vagyis következménye mindenképpen van. De a felszín művészetének lényege éppen az, hogy mindig az adott korban, adott helyszínen értelmezhető; a mi Pop-artunk akkor volt megélhető és hatásos, amikor megszületett. A dolgok lényege mindig egyetlen pontban fogható meg, vagyis ha valami nem él sokáig, az még nem érv az autentikusság mellett – önállóan, előzmény nélkül is élhet bármi. Az a fontos, hogy legyen adott pont és hely, ahol ezt megteheti. Nem hiszem, hogy egy művésznek az lenne a dolga, hogy állandóan az örökérvényűségen, az állandóságon, a Nagy Világegyetem Nagy Közkönyvtárának dolgozzon. A Nagy Világegyetem Nagy Közkönyvtárába ugyanis kurvára nem jár senki. Én nem hiszek a folytonosságban, és csak mértékkel a kollektív tudásban. Én a szakadásban hiszek! Én a kiszakításban hiszek! Én az „itt és most” közhelyszerűségében hiszek. Minden egyes mű, vagy alkotás csak egy kibaszott pillanatfelvétel. Egy pillanat, amit közvetítesz. Nem hiszek abban, hogy az utókornak kell dolgozni. – Szerintem sok hívének törekvéseit negligálja ezzel a bekezdéssel...

– Roppant nehéz eldönteni, hogy az ilyen kijelentések keserű esszenciák, vagy csak nettó gonoszságok. Van olyan, aki feltétel nélkül szereti Önt? – Szerintem ilyen csak az anyám volt, aki elég régen meghalt ahhoz, hogy tudjam, milyen az, amikor valakit feltételek nélkül szeretnek. Egyébként a dillemája érhető. Nettó gonoszság, ez meg különösen tetszik! – Nem vagyok tanár, nem vagyok titkok tudója, nincs nálam a Bölcsek Köve, és nem érdekel, hogy ki követ és ki nem... Veszem magamnak a bátorságot, hogy kijelentsem ezeket. Nem osztok és nem szorzok – az én számom a nulla. Ha valaki vesz belőlem, ha „leoszt” a művészetemből, és azt hozzárakja az övéhez, akkor sem történik semmi, mert az ő művészetében ő a fontos. Ha valaki – és hivatkozzuk ide akkor a remek kritikusokat és művészettörténészeket – hozzám raknak, ha a dolgaimat felszorozzák, akkor sem történik semmi, mert az én művészetemben én vagyok a fontos. – Ezzel azonban az Ön híres és fékeveszett kritikai képességéről is azt állítja, hogy nem számít... Pedig amikor Ön mondott valamit valamiről, akkor annak egész sorsát is meghatározta a mondandójával. – Kamu. Én is hallottam azt a vinnyogást, hogy amikor némasági fogadalmat tettem 1987 februárjában, miszerint soha többet nem beszélek senkinek senmmiről, akkor az összes New York-i paradicsomlány és paprikajancsi összerezzent, hogy akkor most ki mondja meg a frankót; ki mondja meg, mi a divatos, és mi az, ami nem az?! Ez azonban ugyanolyan érzelemkereskedés volt, mint a többi műbalhé. Azt akarták elérni, hogy akik vin�nyognak, azokat halljam, lássam, és ezzel előnyt szerezzenek nálam a későbbiekben. Nem nagyon hatott meg. – Amikor Jay Leno show-jában megtörte a hallgatást, akkor a showman úgy vezette fel: „Boldog születésnapot, Andy Warhol! Ma 183 éves! Bocs, dehogy... Ma tölti be a 83-at! Hogy mi a titka, hogy ilyen jól néz ki? Az, hogy mindig Gábor Zsazsa és Keith Richards mellé áll a fotózásokon...” – Vicces gyerek, bár azt hiszem, ő is elmúlt már hatvan... – Miért ilyen teátrális módon, egy televíziós showban törte meg a híres némasági fogadalmát? – Mert híján voltam a pénznek, és a menedzsereim azt javasolták, hogy valami nagyot kéne durrantani a vészesen fogyó betétjeim pótlására. Ezért volt ez a nagy hacacáré, és meg kell mondjam, a várakozásokon felül teljesített a projekt... – Azok után, hogy gyakorlatilag az összes kortárs divattervezőnek, képzőművésznek nekiment, nem csodálom. Ha csak azok vették meg a „come back könyvét”, akiket név szerint lehúzott, már akkor nyereséges lett volna a visszatérés. – A provokáció jó üzlet. Őszintén mondva, amiket leírtam, azok többé-kevésbé ülnek, de koránt sincs annyira rossz véleményem a mostani popkultúráról és annak szereplőiről, mint ami a könyvből kitűnik. Pluszban hiszek abban, hogy egy-egy jól elrejtett, akár csak féligazságokat is tartalmazó mondat újabb inspirációt adhat a művészeknek. Nem beszélve arról, hogy a „célpont” frusztráltsága, kijelentései, reakciói nekem igen sok pénzt hoznak a konyhára.

– Miért? – Mert lehet benne valami... De talán ez nem gonoszság, hanem halálos cinizmus... Aki olyan gyorsan élt, mint én, annak muszáj volt kétkedéssel fogadnia mindent. Mert ahogy rohant, nem tudott koncentrálni arra, amit látott és hallott útközben. A beszélgetéseket, a megismerést, a másik meghallgatását mindig meg kellett spórolnom. Sokkal egyszerűbb volt saját elméleteket felállítani emberekről és helyzetekről, hogy rendet tudjak tenni a környezetemben. És mivel én ilyen depressziós, mizantróp, félig szorongó, félig félős embertípus vagyok, nyilván cinikusan és ironikusan láttam, és látom ma is a világot körülöttem. Aki gyorsan él, gyorsan lát, gyorsan szeret eligazodni. A nagy számok törvénye alapján persze voltak meglepetések, de ezek kit érdekeltek, ha a többi meg stimmelt? – Többször nyilatkozta az utóbbi időben, hogy már megírta a temetésének forgatókönyvét. Mire számítsunk? – Arra, hogy sajnos keveset fognak róla olvasni... A vérképem szerint ugyanis nagy eséllyel Vilmos herceg házasságkötésének környékén távozom, amely kurvára idegesít. Sokkal nagyobb durranás lehetne az egészből, ha valami kommunikációs vákumban múlnék ki, nem pedig akkor, amikor a világ híradásait egy királyi esküvő tematizálja. Nincs bennem harag, mert hát a Buckhingam Palotának az elmúlt 600 évben nem nagyon sikerült pozitív PR-sztorit felmutatnia a Király beszéde Oscar-díjain kívül, és hát alapvetően kedvelem a rokokós csilli-villiket. – Akkor legalább azt árulja el, hogy ki mondja majd a gyászbeszédet? – Felhívtam Martin Sheent, ha lehet, akkor szóljon a fiának, mert Charlie az egyetlen, akiről el tudom képzelni, hogy adott helyen, adott időpontban jelentőségteljes artikulációja legyen. Martin azt mondta, hogy nem ígér sokat, de biztosított afelől, hogy nagyon kedvel, és mindent megtesz, hogy Charliet meggyőzze. Aztán előhozakodott azzal is, hogy „Ha már szóba hoztad, Andy, előre is bocsánatot kérek, ha én esetleg nem lennék ott a gyászszertartásodon...”. Mondom: Martin, bazd meg, miért? „Semmi különös, csak ha igazak, amiket mondtál a romló vérképedről, akkor feltehetően abban az időszakban, amikor kimúlsz, el kell utaznom egy fontos eseményre...” Martin, bazdmeg, hova? – kérdeztem. „Londonba, Andy... Londonba...”

FASHION / Interjú

FASHION / Interjú – Tudja, azon gondolkodom, hogy erre az őszinteségre mennyire vevők az emberek? Annyira szofisztikáltan és bornírt agresszivitással küld el a fenébe, hogy egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha ezt az olvasók csak póznak gondolnák.

ként provokálnak az amatőrök. Az amatőrök olyan kijelentéseket tesznek, olyan dolgokat művelnek, amelyek túlzóak, amik látványosan karikírozottak. Az amatőrök provokálása öncélú, igazi l’art pour l’art történet. Ezzel szemben a profik teljesen más utat járnak. Az amatőrt a profitól az különbözteti meg, hogy az amatőrnek vannak remek pillanatai, a profi viszont állandóan tud azonos szinten teljesíteni – ez az összes sportágban így van. A provokálás sportjában azonos szinten azonos minőséget akkor lehet produkálni, ha a provokálás a lényedből fakad. Ha viszont a lényedből fakad, nincs szükség az öncélú hangsúly-eltolásokra, nincs szükség habosításra, nincs szükség fellengzőségre. Aki provokatívnak születik, az egész életét abban éli le. Aki buzi, az a konyhában is buzi, nemcsak a hálóban.

lack fashion summer2011  

fashion magazine, Lack

lack fashion summer2011  

fashion magazine, Lack

Advertisement