Page 10

0 Oleg Borisuk szerint az alkotással kellene foglalkozni, nem egymással...

– Nem hiszem, hogy sokan tudnák azt, milyen jól beszélsz magyarul... Gondolom, nem volt egyszerű megtanulni. – Hát nem... Az első hónapokban nagyon nehéz volt. Mindenhez Viktor, a menedzserem segítsége kellett: bárhova mentem, bármit csináltam, csak rajta keresztül tudtam kommunikálni a „világgal”. Aztán lassan minden megváltozott. Először megtanultam instruálni a modelleket, majd apránként megértettem a szavakat, aztán jöttek a mondatok, később pedig a mondatok mögötti mondanivalók. Ma már nyugodtan kijelenthetem, hogy szinte mindent megértek, és bárkivel tudok beszélgetni. Persze egy komolyabb megbeszéléshez még mindig szükség van Viktorra, de ez meg azért nem jelent gondot, mert egyébként is ő intéz minden munkával kapcsolatos ügyet. Egyébként nagyon szeretem a magyar nyelvet, és szeretek magyarul beszélni. Ennek ellenére még mindig sokszor mondok vicces dolgokat, amiken még én is jókat nevetek... – Milyen embernek tartod magad? (Nagyot sóhajt, hosszan gondolkodik, keresi a szavakat...) – Zárkózott ember vagyok, nem szeretek szerepelni. Néha a munkáinkról készített backstage-videókon fel-feltűnök, de amennyire csak lehet, még tt is leredukálom a megjelenéseim számát. Maximalista vagyok, így minden munkámat gondos előkészület és tervezés előzi meg. – Gondolom, sejted, hogy miért kérdezem. Igazi megosztó személyiség hírében állsz, akit vagy szeretnek vagy nem, akit vagy elismernek vagy hosszan mesélnek arról, hogy miért nem jó, amit csinál. Nincs, aki közömbös lenne.

—Gáspár Viki —

Sajátos képi világgal és egy érkezett fényképezôgéppel Budapestre – huszonhárom éves volt, ukrán és tehetséges. „Csupán” ezért a három jellemzôért támadják azóta is: pimaszul fiatal, küldföldrôl érkezett, formabontó, tradíciót és konvenciót nem tisztelô fotósorozatai pedig kiverik a biztosítékot – mondják a kritikusok. Elfogadó és megosztó személyiség, akit nem izgatnak az efféle vélemények. Oleg Borisuk kertelés nélkül beszél a magyar fotós szakmáról és ôszinte szeretettel legközelebbi munkatársairól. Nem hiszem, hogy kell ékesebb példa az alázatra, minthogy a beszélgetés magyarul kezdôdik és magyarul is ér véget.

– Sokan vannak, akik még a régmúltban, amolyan vaskalapos módon tanulták meg a fotózást. Vagy fotósiskolában, vagy valakitől... Megtanulták a fénybeállításokat, de úgy, hogy azt csak úgy lehet... Aztán vágni is csak úgy lehet... Szóval, akik mindig félnek az új dolgoktól, és bevett sémák szerint dolgoznak, gondolkoznak. Ők vagy nem értik az új dolgokat, vagy nagyon félnek kipróbálni bármit is; gyakorlatilag képtelenek nyitni. Azt gondolom, hogy ezáltal be is korlátozzák magukat, akár technikában, akár kreativitásban. Én nem ilyen vagyok, és engem épp ezért szólnak meg. Megmondom őszintén, engem ez nem zavar, az pedig külön örömmel tölt el, hogy a nagybetűs „Fogyasztótól” még sohasem hallottam azt, hogy neki nem tetszik a munkám... Szerintem ez jelent valamit. – Nem gondolod, hogy a negatív megjegyzések azért vannak, mert túl fiatalon jöttél Magyarországra, és hónapok alatt többet értél el, mint más hosszú évek alatt? – Persze, sokaknak nem tetszik, hogy nem volt meg a létra... De ez egyben azt is jelenti, hogy minél több kritika ér, annál jobban foglalkoztatja az embereket a munkám. Ez meg szintén nem tetszik a konkurenciának. Aki nem nézi meg a munkáimat, nem is tud véleményt mondani. Az is előfordult, hogy közszájon forgott olyan szóbeszéd az egyik fotósorozatom kapcsán, ami az utolsó betűig hamis volt. De én ezzel nem foglalkozom. Az a véleményem, hogy sokan azzal akarják megmagyarázni saját sikertelenségüket, hogy folyton másokat kritizálnak (persze nem csak engem...), és teszik mindezt úgy, hogy lövésük sincs az adott dologról. Ezek az emberek nem is kiváncsiak az igazságra, és ezeket a sorokat is úgy fogják átfutni, hogy aztán rögtön kimegy a fejükből. Mert ha alaposan elolvasnák, megszűnne az alibijük.

– Akár mint itt dolgozó, akár mint messziről jött ember, mit gondolsz a magyar fotós szakmáról? Két év távlatából már elég pontos rálátásod lehet a közegere. – Mindenem megvan ahhoz, hogy viszonylag szabad keretek között alkossak. Vannak ügynökségek, akik szívesen dolgoznak velem, van egy stábom, akiknek a tagjaival szívesen dolgozom együtt. Minden szervezést Viktor intéz, így elég időm és erőm marad kizárólag csak az alkotásra koncentrálni. Magyarországot és Ukrajnát, Budapestet és Kijevet pedig nem lehet összehasonlitani. Teljesen más... – Nem úszod meg... Arra vagyok kíváncsi, hogy konkrétan milyen benyomásaid vannak a hazai fotós szakmáról? A szereplőkről, a minőségről, a milliőről. – Talán az a legfontosabb észrevételem, hogy Magyarországon nagyon nehéz dolgozni, mert mindenki félti a saját kis területét. A szerkesztő például nem adja ki a kezéből az irányítást a vele szemben támasztott elvárások miatt; mások annyira kapaszkodnak a munkaadójukba, hogy inkább beállnak a sorba, mert az a könnyebb megoldás, és inkább kritizálják ők is az újat, minthogy nyitottak legyenek másféle megközelítésekre. Az emberek ahelyett, hogy alkotnának, egymással vannak elfoglalva. Ez talán amiatt van, mert féltik a munkájukat és ezzel együtt az anyagi biztonságukat. Magyarországon a szinte nem létezö divatipar úgy müködik, mint a széktánc... Van pár szék, viszont tízszer annyi ember, aki elférne rajtuk. Amikor megáll a zene, versenyfutás és könyöklés kezdődik a helyekért, és ilyenkor mindenki megpróbálja elgáncsolni a másikat. Valószínűleg mindenhol így van a világon, csak itt kevesebb a lehetőség, kisebb a tér, és így minden közelebbről és jobban látszik...

pulzust, eltemetik magukban. Vagy nem gondolják elég jónak, így nem foglalkoznak vele, vagy éppen nem mernek belegondolni. Éppen ezért én legjobban azokat a munkáimat szeretem, ahol teljesen szabadon, megkötések nélkül dolgozhatok. Kibontakoztathatom és megvalósithatom az ötleteimet. Ezek – ebből adódóan – nagyrészt saját anyagok. – Akkor szemlézzük őket! Mire vagy a legbüszkébb? – Az az igazság, hogy a munkáim közül nem tudnék kiemelni egyet sem, mivel maximalista vagyok, ezért mindig jobbat és jobbat akarok csinálni. Úgy gondolom, hogy ahhoz még el kell telnie egy kis időnek, hogy erre a kérdésre őszintén és objektíven tudjak felelni. Viszont arra nagyon büszke vagyok, hogy van egy csapat, amivel nagyon szeretek együtt dolgozni. Azt hiszem, emiatt nagyon szerencsésnek érezhetem magam.

– Mi okozhatja azt, hogy csak kevesen ismerik el mások munkáit? – Ez intelligencia kérdése; erre mást nem nagyon lehet mondani. Én soha nem néztem mások munkáit irigykedve – eleve csak azokat az anyagokat nézem meg, amik tetszenek. Amik nem, azokat meg sem nézem, és attól kezdve érdektelenné válik számomra az alkotója is. Viszont vannak kiváló magyar fotósok, akiknek nagyon tetszik a munkája. Nem akarok neveket mondani, de legalább ötöt fel tudnék sorolni. – Mit gondolsz, mi lehet a sikeres pályafutásod titka? – A titok abban rejlik, hogy az ember milyen csapatot választ magának. Én például nagyon sokat köszönhetek a velem dolgozó stábnak. A másik, hogy egyáltalán nem foglalkozom a konvenciókkal, a szabályokkal, a hagyományos fotó- és világítástechnikákkal. Szeretem felrúgni a szabályokat, és onnantól kezdve, hogy ferúgtam, az emberek már újat látnak... A többi ízlés és szorgalom kérdése. Hogy milyen a produktum, amit kiadsz a kezeid közül; a szorgalom pedig elsősorban a naprakészséget jelenti. Nem lehet úgy dolgozni, hogy nem vagy tisztában az új dolgokkal és a trendekkel. – Lehet a siker titka a jó inspiráció? Nálad hogyan születik meg az ötlet, és hogyan „visz el” egy kész fotósorozatig? – Nagyon szeretem a filmeket, így sokszor filmekből inspirálódom. Meglátok egy jelenetet, egy mozdulatot, vagy akár egy arcot, egy karaktert, egy sminket, egy ruhát...., majd elkezdem a részleteket egyben látni. Lényegében az ember kap egy alapimpulzust, de, hogy ezt igazán átérezze, hogy ebből később inspirálódni tudjon, sokat kell dolgozni a gondolatokkal. Innentől kezdve viszont az építkezés tudatos. Sokan ha kapnak egy im-

Ahogy elkezdôdött... „Ukrajnában a Winner Auto a Jaguár és egy sor más luxus autómárka hivatalos forgalmazója. Nekik megvan a joguk ahhoz, hogy országon belül döntést hozzanak arról, hogy milyen anyag, melyik sajtótermékben és hogyan jelenjen meg. A nagyon jó kritikákat kapó fotósorozatot, amely megalapozta a későbbi hírnevet, a Jaguárnak készítettem 2008-ban. Nagyon tetszett nekik az anyag, ami a mai napig megtalálható a honlapjukon, és Kijev különböző helyein még most is használják a Jaguár reklámjaként.”

FASHION / Székfoglalók birodalmában

FASHION / Székfoglalók birodalmában

1

lack fashion summer2011  

fashion magazine, Lack

lack fashion summer2011  

fashion magazine, Lack

Advertisement