__MAIN_TEXT__

Page 1


OSEM SODOBNIH HRVAŠKIH UMETNIKOV NYOLC MODERN HORVÁT MŰVÉSZ OSAM SUVREMENIH HRVATSKIH UMJETNIKA EIGHT CONTEMPORARY CROATIAN ARTISTS

23.09.–13.11.2011

Lendavski grad / Lendvai vár / Lendavski dvorac / Lendava Castle Slovenija / Szlovénia / Slovenija / Slovenia


Založnik in izdajatelj / Kiadó / Nakladnik / Publisher Galerija-Muzej Lendava - Galéria-Múzeum Lendva Banffyjev trg 1 - Bánffy tér 1, 9220 Lendava - Lendva, Slovenija

Za založnika / A kiadásért felel / Za nakladnika odgovara / For the Publisher Franc Gerič Avtor razstave / A kiállítás szerzője /Autor izložbe / Author of the exhibition Milan Bešlić Postavitev razstave / A kiállítás felállítása / Likovni postav izložbe / Concept of the exhibition Milan Bešlić, Dubravko Baumgartner Spremno besedilo / Kisérőszöveg / Tekst / Text Milan Bešlić Prevodi / Fordítások / Prijevodi / Translations Császár Jolán (v slovenščino, magyarra), Suzanne Király-Moss (in english) Fotografija / Fotó / Fotografija / Photography Zóka Gyula, Dubravko Baumgartner Grafično oblikovanje / Katalógusterv / Grafički dizajn / Graphic design Dubravko Baumgartner Tisk / Nyomda / Tisak / Printed by Tiskarna Klar, Murska Sobota Naklada / Példányszám / Naklada / Copies 300 Leto / Év / Godina / Year 2011


Vsebina / Tar talom / Sadržaj / Contents

4

Milan Bešlić OSEM SODOBNIH HRVAŠKIH UMETNIKOV 8

Milan Bešlić NYOLC MODERN HORVÁT MŰVÉSZ 12

Milan Bešlić OSAM SUVREMENIH HRVATSKIH UMJETNIKA 16

Milan Bešlić EIGHT CONTEMPORARY CROATIAN ARTISTS 22

PETAR BARIŠIĆ 24

PERUŠKO BOGDANIĆ 28

KAŽIMIR HRASTE 34

KUZMA KOVAČIĆ 40

VATROSLAV KULIŠ 44

ŽELJKO LAPUH 50

IGOR RONČEVIĆ 58

ANTUN BORIS ŠVALJEK 64

Razstava / Kiállítás / Izložba / Exhibition


Milan Bešlić

OSEM SODOBNIH HRVAŠKIH UMETNIKOV

Ena glavnih značilnosti sodobne umetnosti je njena odprtost do novih medijev in to še kako znano dejstvo se kaže v številnih inačicah, v impresivnih oblikah in intenziteti izražanja, tako da ob tej priložnosti skušamo zgolj obuditi spomin nanjo z omenjenimi ugotovitvami, s katerimi je zaradi njenega velikanskega obsega ne moremo »pokriti«, pač pa jo lahko le predstavimo. To njeno karakteristiko so pogosto poudarjali v kritičnih pogledih in pregledih, v pomembnih esejih in študijah tudi kot gibalno energijo, s katero umetniki ustvarjajo lastni izraz v novih medijih. Iskanje novih medijev oziroma postopkov, gradiv in sredstev je moč prepoznati tudi kot novo umetniško prakso, ki je oblikovala njeno mnogovrstno strukturo z novimi ontičnimi in estetskim vrednotami ter enkratno svobodo izražanja. Prav ta svoboda je odredila moderno in zlasti sodobno umetnost s pluralnim diskurzom, v katerem tudi vidimo eno njenih temeljnih odlik, ki je prežela 20. stoletje, kot bo tudi to 21., kot se namreč to že kaže kot vedno bolj verjetno v njegovem drugem desetletju, v katero smo vstopili. To ustvarjalno svobodo omenjamo najbolj zaradi tega, ker prav ona govori v prid tezi, da je umetnost prežeta s svobodnjaškim duhom kot s svojo primarno bitjo. V tej medijski heterogenosti ona oblikuje tudi jezik umetnosti, ustvarjanje katerega ne sloni zgolj na enem estetskem konceptu in enem ustvarjalnem načelu, marveč na številnih in raznovrstnih poetikah, »definiranih« v avtorsko prepoznavnih značilnostih, ki so se profilirale in afirmirale na sodobni likovni sceni kot avtentični likovni izrazi in v novih medijih. Številne in različne izraze bi skorajda lahko imeli za fenomenologijo sodobne umetnosti v njenih različnih pojavnih oblikah: v generacijskih »valovih«, tematskih menah in slogovnih »strujah«, ali pa v delih avtorjev, zbranih v umetniških skupinah, ki so razgibale likovno sceno z novimi vrednotami. In seveda tudi v delih velikih umetniških osebnosti, ki so jo zaznamovale kot svoj delež in svoj čas, a tudi v drugih oblikah, spreminjajoč konfiguracijo estetskih vrednot in strukturo sodobne umetnosti. Zdi se dovolj, če samo spomnimo v slogu Mrkonjića na »mejaše«, da bi lahko med tako velikim številom umetnikov omenili vsaj tiste, katerih vloga je imela prelomen pomen za hrvaško umetnost druge polovice 20. stoletja: EXAT 51, Gorgona, Murtićevo »Doživetje Amerike«, razstava Stančić – Vaništa, »Nove tendencije«, »Biafra« in dr. Tudi po 50-ih, 60-ih in deloma celo 70-ih letih se je ta praksa nadaljevala, čeprav se je v umetniški in družbeni

večplastnosti drugače manifestirala prav v teh letih, ko se pojavi eden izjemno pomembnih rodov umetnikov, ki ga bomo zgolj »fragmentarno« predstavili s to razstavo. O njih in seveda tudi o njihovih delih se je že govorilo in pisalo bodisi, ko so jih v kontekst postavili pisatelji in kritiki v monografskih knjigah ali na razstavah, na večjih tematskih in problemskih razstavah, bodisi v analitičnih pregledih tega obdobja, pri čemer so vedno poudarjali globoko slojevitost in močno prepletenost umetniškega in družbenega v kontekstu, v katerem so se tudi izoblikovali. To se zlasti nanaša na 7. i 8. desetletje, ko se tudi začne obdobje, v katerem ti umetniki ustvarjajo svoja prepoznavna dela in izgrajujejo specifičen odnos do tradicije, kot sodobne vrednote, vključene v živem jeziku umetnosti. Ta odnos temelji na dialektičnem načelu, kjer tradicija ni anahronistično zgodovinsko dejstvo z nedotakljivo avtoriteto kulturne dediščine, marveč je interaktivni dialog, kot ustvarjalni proces, s pomočjo katerega avtor sistematizira lastno stvaritev tudi na teh vrednotah. Vendar pa se v tako interpretirani tradiciji lahko prepozna še ena vrednota in sicer tista, ki funkcionira v mediju, s katerim se umetnik izraža: slika, skulptura, risba… in se prav tako izkaže za aktualnega tudi v tem času. Z njim natančno določi svojo pozicijo s tem, ko je sprejel staro, a ni zavrgel novega oziroma je »izbrisal« ravno to »delitev« kot formalistično, jo revitaliziral, ne da bi zanikal izkušnje sodobnih medijev kot novih oblik likovnega izražanja, ampak jih je kot vrednoto enako asimiliral v svojo ustvarjalnost. Nedvomno je tudi dejstvo, da je ta rod pozorno spremljal tudi dogajanja v sodobni umetnosti, še zlasti tista iz njihovega neposrednega okolja, ki so se - enostavno povedano - dogajala povsod okrog njih, v muzejih in galerijah na Hrvaškem ter v Evropi, v knjigah, katalogih in revijah, v tem mainstreamu, na katerem so gradili svetovni nazor in umetniška prepričanja. Ta generacija je s povečanim zanimanjem za tradicijo in tradicionalne medije ustvarjala tudi lastni odnos do njih z drugačnim dojemanjem teh vrednot: s citiranjem stilskih obeležij velikih predhodnikov ali z neposrednim namigom na tematsko predlogo in distanciranjem od njene vsebine v zgodovinskih konotacijah, z asociativnim »tachem« problemske matrice, z ironičnim odklonom od »dogmatske« interpretacije tradicionalnih vrednot, z metaforičnim dotikom zgodovinskega konteksta, pa tudi drugače. Vendar, kakor koli so se spreminjali načini interpretacije, se ni spreminjalo ustvarjalno načelo, na

4


katerem je tudi vzpostavljala lasten dialog s tradicijo. Te zrele dialoške oblike s prepoznavnimi avtorskimi podpisi je kritika prepoznala na hrvaški likovni sceni v 7. in 8., še posebej pa v 9. desetletju prejšnjega stoletja in jih označila kot vreden prispevek k sodobni umetnosti. Mnogi umetniki skorajda iste starosti s sprejetjem klasičnih likovnih medijev le-te niso sprejeli dogmatsko, še manj pa njihove tematsko »kanonizirane« vsebine, akademski postopek in metodologijo interpretacije, temveč predvsem kot možnost drugačnega izražanja z enakimi sredstvi in v enakem mediju, pri čemer so za svojo stvaritev odkrivali nove duhovne prostore v novih likovnih vrednotah. Treba je povedati, da se pri sprejemanju tradicionalnih vrednot niso sklicevali nanje kot na svoj program ter da graditev lastnega odnosa do tradicije niso promovirali kot ustvarjalni manifest. S sklicevanjem na tradicionalne vrednote so izražali obenem svoje stališče oziroma gradili drugačen pristop do njih, z distanciranjem od trendovskih estetik, zlasti tistih, ki so z agresivnim radikalizmom trgale povezave z dediščino. Vendar pa ostaja tudi dejstvo, ki na paradoksalen način priča o tem, da so posamezni umetniki, ki so se temu upirali, pri svojem delu ravno tako uporabljali te izkušnje. V takem umetniškem in družbenem vzdušju je dozorela generacija umetnikov, ki jo bomo skušali s kontekstualnim pristopom predstaviti kot protagoniste novih poetik v 70-ih in 80-ih letih minulega stoletja. To izjemno pomembno in zapleteno obdobje smo »kadrirali« v enem segmentu in sicer tistem, v katerem je ta generacija tedaj mladih umetnikov začela bolj jasno artikulirati svojo individualnost v tem obdobju. Naš izbor nima namena s to razstavo izdvojiti umetniške osebnosti, zato da bi jih na ta način lahko »izvzeli« iz generacijskega konteksta in tako poudarili njihove avtorske posebnosti. Prizadevamo se, da bi v nekem »povzetku« pokazali, da je tudi njihov prispevek združen pod skupnim imenovalcem v umetniško heterogenem, a družbeno nehvaležnem kontekstu, v katerega sodijo tudi ostali umetniki te generacije, ki so v teh desetletjih njegovi enaki deležniki, le da je njihov prispevek drugačen. Na tem impresivnem seznamu so enako pomembna dela, ki so jih podpisali ugledni umetniki: Dalibor Jelavić, Zlatan Vrkljan, Željko Kipke, Nina Ivančić, Duje Jurić, Damir Sokić, Matko Mijić, Ante Rašić, Dalibor Stošić… Mirko Zrinšćak, Zoltan Novak in drugi. Toda, če si to - lahko bi rekli generacijsko celoto ogledamo v družbenem in umetniškem kontekstu, je potrebna natančna kritična analiza in širša teoretična ekspozicija, kar prestopa okvire naše teme in gabarite razstavnega prostora. O tej temi je treba govoriti v znatno obsežnejšem kontekstu in iz več različnih zornih kotov, da bi lahko to obdobje, v katerem se je izoblikoval novi rod umetnikov, bolje doumeli. Pokazalo se je, da je tak zgo-

dovinski pregled vedno bolj potreben kot tudi teoretična interpretacija, ki bi to obdobje in dela umetnikov ovrednotila tudi iz današnje perspektive. Namreč, na ustvarjalni proces umetnikov niso vplivala izključno estetska dejstva, marveč tudi družbena in socialna ter na poseben način tudi politična. Prav slednja so v posameznih »fazah« tedanje totalitarne komunistične družbe oblikovala določena estetska »navodila«, v svojih politično »zrelih« fazah pa celo predpisovala »ustvarjalne kriterije« in s tem tudi »proizvajale« svoje »estetske« vrednote ter svoje »umetnike«. Za natančnejše problematiziranje tega obdobja bi veljalo, četudi z zaznamki, označiti tudi vpliv drugih medijev na izoblikovanje njihovega generacijskega svetovnega nazora in estetskega prepričanja: filma, književnosti, gledališča, revij ter vedno večjega vpliva elektronskih medijev, novih umetniških gibanj in smeri, tematskih in problemskih razstav, aktualnih teorij in dr. V tej multimedijski strukturi sodobne umetnosti so še zlasti pomembno prispevali avtorji, ki so svoje delo zasnovali na tradicionalnih vrednotah in v klasičnih medijih, slikarstvu, kiparstvu, risbi… Svoje estetske vrednote so ustvarjali v nacionalnem kontekstu, na univerzalnih premisah, zato se nacionalna komponenta njihovega dela komajda dotakne. Ker je avtorski izraz eksplicitno likovni, je tudi njegovo primarno obeležje determinirano ravno s tem dejstvom in šele nato s »specifičnim vzdušjem« nacionalnega predznaka. S tem skušamo povedati, da so dela teh umetnikov sprejeta kot vrednota ne le v svojem nacionalnem kontekstu, ampak tudi v vsakem drugem, ker pomenijo v prvi vrsti likovno vrednoto, ki jo tako tudi dojemamo, zato je tudi ni potrebno »prevajati«. Kot takšna je v vsaki drugi nacionalni kulturi prepoznavna tudi kot »njihova«, t.j. tako sodobna kot univerzalna. Tudi naš izbor umetnikov je samo nek takšen »posnetek«, ki se prikazuje kot integralni del sodobne hrvaške umetnosti in gradnik heterogene evropske likovne scene. Med temi umetniki je kritika likovno delo Antuna Borisa Švaljeka že sredi 70-ih let akceptirala na ravni likovnega pojava, ki je pritegnil pozornost s svojo nenavadno imaginacijo in nedvomno risarsko spretnostjo ter ga izpostavila, najprej na velikih nacionalnih in mednarodnih likovnih manifestacijah in razstavah, bienalih, trienalih..., nato še na skupinskih ter samostojnih razstavah. Risar, slikar in kipar Švaljek je avtor, ki se neposredno navezuje na tradicijo in njene medije; več kot to: je eden najpomembnejših protagonistov teh vrednot v sodobni hrvaški umetnosti in neposredni nadaljevalec linije, ki so jo zarisali veliki hrvaški slikarji Krsto Hegedušić, Nives Kavurić-Kurtović in drugi. Pa tudi tistih, ki so v enaki meri nasledili baročno dediščino kot tudi nadrealistično ali popartistično poetiko z ustvarjanjem likovnega sveta enkratne imaginacije in zavidljive risarske in slikarske veščine.

5


Slikar Željko Lapuh je ob neki priložnosti za svoje delo povedal, da pripada »družini form«, pri čemer si je s to formulacijo prizadeval strnjeno okarakterizirati svojo ustvarjalnost in s tem natančno opredeliti neko njeno temeljno določnico. In prav v njej tudi prepoznamo dediča velike evropske slikarske tradicije, v katero so tudi hrvaški slikarji prispevali svoj pomemben delež, med katere spada tudi Željko Lapuh z nadaljevanjem svojega ustvarjanja v tej smeri. Ta izjemno vešči slikar je v minulih desetletjih s pomočjo nekaj zelo opaženih ciklusov potrdil svojo avtorsko prepoznavnost, ki jo je v njih tematsko problematiziral v poetiki metafizičnega slikarstva. Lapuhovo ustvarjalnost je s temi komponentami determiniral specifičen občutek za prostor in čas, kot kozmičnimi določnicami, v katerih se »križajo« eksistencialistične silnice v tragične in absurdne prizore človekovega obstoja, v katerem se izgubljajo individualne karakteristike in človeške značilnosti v »moža brez posebnosti«, kot bi to dejal Robert Musil. S svojim slikarstvom se je Igor Rončević na hrvaški likovni sceni pojavil v sedemdesetih letih, v času največje dominacije znamenite transavantgarde. Gre za umetniško smer, katere velikanska preroditeljska slikarska energija je spremenila evropsko likovno sceno, tako da je s skorajda triumfalnim zanosom tako rekoč vrnila sliko na to sceno v prestižne galerijske prostore, pri tem pa (za krajši čas!) izrinila minimalizem in konceptualno umetnost. V tem kontekstu je tudi slikarstvo Igorja Rončevića visoko ovrednoteno, saj je eden redkih hrvaških slikarjev, ki se je uvrstil tudi v najnovejši izbor v knjigi avtorja Achile Bonitto Oliva. Slikarstvo Igorja Rončevića je mogoče najbolj izčrpno opisati kot dialog, s pomočjo katerega si avtor prizadeva vzpostaviti odnos med prostorom i znakom, v ravnovesju katerega ne dominira ne »sila« ne semantično niti simbolično, temveč likovno in v luči teh vrednot, ki ga tudi determinirajo, ustvarja svoja dela. Vatroslav Kuliš je nekajkrat izjavil, kar navaja tudi Igor Zidić v svoji monografski knjigi o slikarju, da »o sebi stopnjevalno govori kot o slikarju »poetike osemdesetih« in tudi – slikarsko zahtevnejše – »poetike devetdesetih«…, s čimer je pisatelj knjige prav tako »poudaril« obdobje in kontekst, v katerem si ga tudi mi prizadevamo predstaviti. Toda, Kuliševo slikarstvo je nadaljevalo svojo rast skozi čas in njegove razvojne mene ga jasno locirajo tudi v drugem in širšem kontekstu. Tako tistem nacionalnem, na izrazito koloristični črti, ki sta jo potegnila Dulčić in Murtić, kot tudi tistem evropskem in ameriškem, na katerih ekspresionističnih in gestualnih načelih je tudi ustvarjal svoja dela z zelo izraženimi avtorskimi karakteristikami, ki so ga povzdignile v enega najbolj čislanih slikarjev te provenience na sodobni hrvaški likovni sceni. Te odlike je Kuliš problematiziral v ciklusih,

v katerih je lastne slikarske izkušnje poglabljal z novimi spoznanji, predvsem s tistimi likovnimi, vendar tudi simboličnimi in poetičnimi. Ti slikarji odpirajo obenem veliko temo – sliko, ki jo kot medij tako vztrajno in dosledno promovirajo v svojih stvaritvah, v hvaležnem in v nehvaležnem kontekstu, s čimer potrjujejo, da je slika likovni medij, v katerem je prisotna tudi neizčrpna duhovnost slikarstva. »Kljub vsej aktualnosti«, kot opozarja Gottfried Böhm, »diskusija o sliki ne more temeljiti na prehitrih diagnozah in receptih. Ko vsi – ali skoraj vsi – govorijo o »slikah«, ki so odkrile najrazličnejše discipline, je potrebno sporazumevanje o premisah. Če smo zares priče »obrnitve k sliki«, ki jo opisuje pojem iconic turn, potem v igro ne vstopajo zgolj dnevni in površinski fenomeni, marveč tudi vodilne predpostavke naše kulture. V tem smislu bi tukaj rad odprl razpravo o tezi, da »slike imajo svojo, samo njim lastno logiko.« Ta pripomba o sliki se lahko nanaša tudi na druge likovne medije, saj njen logični »ustroj« priča tudi o njeni moči prodiranja v sleherni medij, v katerem umetnik izraža svojo duhovnost, oblikovano v likovno misel. Kipar Peruško Bogdanić je svoje oblike zasnoval na dediščini modernih evropskih in hrvaških klasikov, na mediteranski dediščini ter na postmodernističnih premisah. Po svoji temeljni značilnosti gre pri Bogdanićevem kiparstvu za izrazito sodoben način izražanja, v katerem so poznavalsko in rafinirano ohranjene trdne povezave s tradicionalnim dojemanjem kiparstva. Ta karakteristika se »vleče« skozi celotno kiparjevo delo, čigar mene so prepoznavne v inventivnih morfoloških variacijah, začenši s tistimi iz 70-ih let, ko se je Bogdanić tudi avtorsko profiliral, še zlasti pa v 80-ih, ko je kritika prepoznala njegov prispevek k sodobni hrvaški umetnosti (razstava »Druga skulptura« avtorja Zvonka Makovića). Tudi najnovejši ciklus skulptur Peruška Bogdanića, poimenovan »Šah mat lak«, ki je nastal med leti 2009 in 2010, »sloni« na njegovi lastni dosedanji praksi, potrjujoč tudi s to serijo del postmodernistični kiparski koncept. Zadnji ciklus je blizu minimalistični poetiki in »odkriva« kiparja kultivirane forme, ki v inventivnih variacijah ustvarja navpične skulpture v prostoru s poudarjeno ambientalno komponento. Kiparske forme Petra Barišića težijo k redukciji, sintezi in konciznemu diskurzu elementarne likovne izraznosti, ki jo je kritika prepoznala že v osemdesetih letih, ko se je s svojimi deli pojavil na hrvaški likovni sceni. Te temeljne kiparjeve karakteristike lahko opazujemo skozi pretekla desetletja v njegovih številnih delih in so ga profilirale v enega najzanimivejših sodobnih hrvaških kiparjev. Barišić z izjemno študioznostjo ustvarja oblike, s katerimi problematizira likovni diskurz v različnih materialih: kovini, lesu, bronu, pleksi steklu, led diodah in dr.

6


S tem postopkom ustvarja morfološko trdne tematske celote v kontekstu razstavnega prostora, ki je tudi gradbena komponenta dela. Manjši del ogromne prostorsko specifične kiparske instalacije »Bijelo« z razstave v zagrebškem Umetniškem paviljonu (2008) je avtor »citiral« za razstavni prostor Galerije-Muzeja v Lendavi. V tem obsežnem projektu je kipar odprl tudi veliko temo kocke oziroma pojma bele kocke, ko je zasnoval impresivne reliefne in prostorske strukture, kjer vsaka »enota« strnjuje semantično polje v »črko«, s katero kipar v lucidnih variacijah »piše« svoje likovno pismo večplastnih simboličnih in poetičnih konotacij, v neizčrpnih mutacijah ter oblikovnih inačicah. Kažimir Hraste v svojih kiparskih delih postavlja težišče na problematiziranje notranjega prostora skulpture oziroma, kot smo že skušali natančno opredeliti, na »povezavo« nasprotja med notranjim in zunanjim prostorom. To neraziskano in zdi se tudi neskončno tematsko »polje« je kipar v preteklih desetletjih raziskoval z enkratno doslednostjo v različnih materialih: lesu, pločevini, jekleni plošči, bronu, kamnu, steklu… V ciklusu »Videno« (Viđeno) je pred skoraj enim desetletjem to svojo veliko temo začel še bolj radikalno »raztapljati«. Kajti, tokrat je z izbiro materialov problematiziral razmerje med notranjim in zunanjim prostorom z »brisanjem« njihovih različnosti v transparentni kiparski formi. Kipar namreč izdeluje skulpture iz »nematerialnih« materialov: aluminija, tanke žice in, kar je še posebej pomembno – stekla, v katerih oblikuje ali, bolje rečeno, skuša »oprostoriti« skulpture, asimilira prostor v njihovo substancialno komponento. Tem skulpturam daje poseben pomen gibanje, tj. njihova mobilnost v prostoru. Niso statične in negibljive, so dinamične in spremenljive, razstavljive in sestavljive, njihovo središče pa ni le v njih samih, temveč tudi poleg, povsod okrog njih, združujoč v svojem kiparskem bistvu notranji in zunanji prostor v likovno stvarnost forme. Tudi preraščanju v velikanski opus raznovrstnega kiparskega opusa Kuzme Kovačića smo bili priča v sedmem desetletju prejšnjega stoletja, ko se je na prvih samostojnih in skupinskih razstavah pojavil v hrvaški likovni umetnosti. Že s prvimi svojimi deli je pritegnil pozornost kritike in tudi širše kulturne javnosti, kot avtor prefinjenega občutka za material in plastične vrednote forme. Kovačić ustvarja oblike z veliko kiparsko spretnostjo in inventivno asimilacijo likovnih vrednot svojih predhodnikov. Posebno velja poudariti dejstvo, da je dedič krščanske duhovnosti, v kateri je našel močno spodbudo za svojo ustvarjalnost, pa tudi v mediteranski kulturni dediščini. Z njo je determinirano kiparjevo domovinsko podnebje, delež katerega je velikanski v njegovem kiparstvu, kar je že dobro znano in je kot taka tudi valorizirana kot njegova pomembna komponenta. Ne glede na to, kako

močno so te vrednote določale kiparjevo delo v njegovem formativnem obdobju kot tudi v poznejših fazah, v abstraktnih ali figuralnih skulpturah, le-te kljub vsemu niso izrinile drugih komponent. Zlasti ludistično komponento in specifično poetično imaginacijo, ki sta njegove forme zasnovali na tradicionalnih kiparskih premisah in oblikovali v sodobni likovni izraz. Z razstavo Osem sodobnih hrvaških umetnikov smo skušali povedati, da ti avtorji tvorijo vitalni del umetniške produkcije, ki »funkcionira« na enakih likovnih kriterijih, po katerih se to prepoznava tudi v sodobni umetnosti po vsem svetu. Gotovo ni mogoče v enem samem izboru umetnikov (in še to reduciranem!) ali, kot navadno rečemo - »selekciji«, podati celovitega pregleda te fascinantne likovne produkcije, vendar pa smo s tem izborom izrecno poudarili enega njenih izjemno pomembnih segmentov. Z deli slikarjev in kiparjev srednje generacije, rojenih v 50-ih letih 20. stoletja, smo poudarili tisto značilno specifično vitalnost slikarskega in kiparskega medija na sodobni hrvaški likovni sceni. Skozi njihove nedvomne avtorske osebnosti smo si prizadevali poudariti njihov vpliv na oblikovanje te scene, s tem pa tudi na njeno sprejemanje v širšem regionalnem, se pravi v evropskem kulturnem kontekstu. Kajti, njihovo delo je že danes visoko ovrednoteno, zato smo prav to dejstvo s pričujočo razstavo v Lendavi tudi predstavili slovenski kulturni javnosti, kot relevantno vrednoto sodobne hrvaške umetnosti. S tem smo skušali še enkrat povedati, ne da bi se ponavljali, da v pričujočem izboru predstavljamo sodobno hrvaško umetnost slovenski kulturni javnosti, kot istemu kulturnemu krogu, s katerim si skupaj delimo enako kulturno kot tudi zgodovinsko in civilizacijsko dediščino. Velja poudariti, da imamo enake in skupne evropske vrednote, ki so prepoznavne v skorajda vseh aspektih družbenega in kulturnega življenja obeh narodov skozi dolgo, delno tudi skupno, zgodovino, pa tudi današnje sodobne vrednote, ki se zrcalijo tudi v stvaritvah teh osmih sodobnih evropskih umetnikov iz Hrvaške.

7


Milan Bešlić

NYOLC MODERN HORVÁT MŰVÉSZ

A modern művészet egyik ismert fő jellemzője a nyitottsága az új médiumok felé. E nyitottság másutt részletesen taglalt sokféle megjelenési módjára, formájára és intenzitására itt terjedelmi okokból csak hivatkozni tudunk. Kritikai elemzések, recenziók, eszszék és tanulmányok sora emeli ki ezt a nyitottságot és hangsúlyozza, hogy a művészek mekkora alkotó erővel érvényesítik saját hangjukat az új médiumokban. Az új médiumok, valamint eljárások, anyagok és eszközök keresése új művészeti gyakorlatot alakított ki, amely polivalens szerkezetét új ontikus és esztétikai értékek és a kifejezésmód különleges szabadsága alakítják. Ez a szabadság és a rá jellemző plurális kommunikáció adja a modern és különösen a kortárs művészet fő jellemvonását, amely már a XX. században kirajzolódott és a XXI. század második évtizedében, azaz napjainkban, egyre markánsabb formát ölt. Ezt az alkotói szabadságot azért hangsúlyozzuk, mert erősíti a tézist, amely szerint a szellem szabadsága a művészet alapvető lényege. A médiumok heterogén kavalkádjában ez a szabadság formálja a művészet nyelvét, és nem csupán egyetlen esztétikai koncepció és egyetlen alkotói elv mentén, hanem az alkotó megnyilvánulások konkrét művészekhez köthető tarka sokszínűségét átszövő karakteres vonásokban, amelyek hiteles megjelenési formaként alakultak ki és váltak elfogadottá az új médiumokban. Számos és sokféle példával szemléltethetnénk a kortárs művészet különböző megjelenési formáit, a generációs „hullámoktól”, a témaváltásokon és „stílusáramlatokon” át egészen az alkotóközösségekbe tömörölt szerzők műveiig, amelyek mind új értékekkel kavarták fel és hozták élő mozgásba a művészeti életet. Természetesen nem feledkezhetünk meg a nagy művészi személyiségekről sem, akik a korszakuk asztalára letett műveikkel és és más formákban is hozzájárultak a modern művészet esztétikai értékrendjének és szerkezetének átformálásához. Talán elegendő emlékeztetnünk a Mrkonjić által „mérföldköveknek” nevezett jeles eseményekre, különösen azokra, amelyek döntő szerepet játszottak a horvát művészet formálásában a XX. század második felében: EXAT 51, Gorgona, Murtić „Amerikai élménye”, a Stančić – Vaništa kiállítás, az „Új tendenciák”, „Biafra”, stb. Ez a gyakorlat az ötvenes, hatvanas és részben hetvenes évek után a művészeti és társadalmi sokrétű-

ség más dimenzióiban folytatódott, éppen azokban az években, amikor megjelent a művészek egy kiemelkedően fontos, és kiállításunkon csak részben képviselt generációja. E művészekről akkoriban sokat beszéltek, kritikákat, elemző áttekintéseket és monográfiákat írtak, műveikből tematikus – és problémás – kiállításokat rendeztek, minden esetben hangsúlyozva művészi és társadalmi mondanivalójuk mély rétegezettségét és bonyolult öszszefonódottságát létrejöttük időszakának kontextusában. Ez különösen vonatkozik a 70-es és 80-as évekre, amikor ezek az alkotóművészek elkezdték kialakítani és a művészet élő nyelvén kifejezni egyéni arcukat és viszonyukat a hagyományokhoz és a modern értékekhez. Ez a viszony alapvetően dialektikus jellegű, ahol a hagyomány nem idejétmúlt történelmi tény és érinthetetlen tekintélyű örökség, hanem interaktív párbeszéd és kreatív folyamat, amelyben a művész ezen értékek szerint alkot. Emellett az így értelmezett hagyományban felismerhető egy másik érték is, amely a kifejezési forma (kép, szobor, rajz, stb.) keretében működik, és amely napjainkban is aktuális és élő. Az alkotó ezzel pontosítja álláspontját, hogy elfogadja a régit, de nem veti el az újat, „kiradírozza” a kettő közötti határvonalat, amelyet formalisztikusnak és relativisztikusnak tekint, és nem veti el, hanem a művészi kifejezés új formájának tekinti a modern médiumokat, átvéve és beépítve azok értékeit saját alkotásaiba. Tagadhatatlan tény, hogy ez a generáció szoros figyelemmel kíséri a kortárs művészet fejleményeit, különös tekintettel közvetlen környezetére és az ott zajló eseményekre Horvátország és Európa múzeumaiban és galériáiban, könyvekben, katalógusokban és magazinokban, valamint a mainstream médiákban, amelyek világnézetüket és művészi meggyőződésüket formálják. Ez a generáció a hagyományok és a hagyományos kifejezési eszközök iránti fokozott érdeklődésével és egyéni viszonyulásával más olvasatot ad ezeknek az értékeknek a nagy elődök stílusjegyeinek idézésével vagy a témasablonokra való közvetlen utalással és a történelmileg értelmezett tartalmuktól való elhatárolódással, a problémamátrixok asszociatív „zanzásításával”, a hagyományos értékek „dogmatikus” értelmezésének ironizáló elvetésével, a történelmi kontextus metaforizálásával, és más módokon. Az értelmezési módok változásával párhuzamosan megváltozott a hagyománnyal folytatott

8


alkotó párbeszéd vezérlő elve is. Az alkotók kézjegyét viselő párbeszédformákat a horvát képzőművészeti élettel foglalkozó kritika már az 1970-es és 80-as, de főleg a 90-es években felismerte, és a kortárs művészethez való értékes hozzájárulásnak tekintette. A közel azonos korú művészek közül sokan nem fogadták el tokkal-vonóval a hagyományos képzőművészeti médiákat, még kevésbé tekintették magukra kötelezőnek ezek tematikusan „kanonizált” tartalmát, akadémikus megközelítését és értelmezési módját, hanem mindenekelőtt lehetőségnek tekintették őket új szellemi terek nyitására új képzőművészeti értékek mentén és új kifejezési módokkal a meglevő eszközök és lehetőségek keretein belül. Meg kell jegyezni, hogy a hagyományos értékek elfogadása nem jelentette azt, hogy ezekre saját programként hivatkoztak volna, és a hagyományhoz való egyéni viszonyulásukat nem verték nagydobra alkotói kiáltványként. A hagyományos értékekre hivatkozva egyben saját álláspontjukat is kifejtették, illetve egyéni hozzáállást alakítottak ki ezekhez, elhatárolódva a divatos esztétikusoktól – főként azoktól, akik agresszív radikalizmussal kitépték gyökereiket a múlt örökségének táptalajából. Érdekes ellentmondás, hogy egyes művészek, noha támadták ezt a művészetet, mégis felhasználták azt saját munkájukban. Ilyen művészeti és társadalmi környezetben nőtt fel ez a művészgeneráció, amelyet kontextuális megközelítésben a múlt század 70-es és 80-as évtizedében jelentkező új költészet főszereplőjeként mutatunk be. Ennek a nagyon fontos és összetett időszaknak arról a szegmenséről készítettünk most portrésorozatot, amelyikben az akkor fiatal művészek itt bemutatott generációja egyre világosabban bontakoztatta ki egyéniségét. A kiállításon szereplő művészek kiválasztásával nem volt célunk az, hogy „beskatulyázzuk” és a generációs kontextusból kivegyük a művészi egyéniségeket, szerzői egyediségük hangsúlyozása végett. Inkább egy „szüzsében” próbáljuk itt bemutatni, hogy az ő hozzájárulásuk is része a művészi heterogenitás közös nevezőjének, egy társadalmilag hálátlan kontextusban, ahol a generációhoz tartozó többi művész ugyanannyit tett le az asztalra ezekben az évtizedekben, csak másként. Ezen az impozáns listán egyformán fontos művek szerepelnek Dalibor Jelavić, Zlatan Vrkljan, Željko Kipke, Nina Ivančić, Duje Jurić, Damir Sokić, Matko Mijić, Ante Rašić, Dalibor Stošić, Mirko Zrinšćak, Zoltan Novak és hasonló kiemelkedő művészek neve alatt. Mindazonáltal a társadalmi és művészeti kontextusban talán joggal összgenerációsnak tekinthető áttekintésünk kimerítőbb kritikai elemzést és szélesebb elméleti expozíciót igényelne, ami viszont sajnos szétfeszítené témánk és kiállítóterünk kereteit. Ez a téma megérdemelné, hogy szélesebb kontextusban és többféle szem-

pontból vitassuk meg, hogy jobban megértsük azt az időszakot, amely megszülte a művészek új generációját. Erre a vitára és elméleti megalapozásra azért is szükség lenne, hogy a mai szempontból nyerjünk történelmi rálátást a tárgyalt időszakra és ilyen megközelítésből értékelhessük a korszakot és a benne született műveket. A művészek alkotási folyamatát ugyanis nem kizárólag esztétikai szempontok vezérelték, hanem társadalmi, szociális, és különösen politikai szempontok is. Az akkori totalitárius kommunista társadalom egyes „fázisaiban” ugyanis a politika „irányelvezte”, érett fázisaiban pedig egyenesen előírta az „alkotói kritériumokat”, amelyekkel kitermelte saját „esztétikai” értékeit és „művészeit”. Az időszak kérdéseinek és problémáinak pontosabb megértéséhez legalább is zárójelben utalnunk kellene a különféle médiumok (film, irodalom, színház, magazinok, egyre inkább az elektronikus média, az új művészeti mozgalmak és irányzatok, a tematikus és problémás kiállítások, aktuális elméletek, stb.) szerepére az akkori generáció világnézetének és esztétikai értékrendjének kialakításában. A modern művészet e multimédiás szerkezetében különösen értékes azoknak a művészeknek a hozzájárulása, akik műveiket a hagyományos értékek mentén, hagyományos kifejezési módokon (festészet, szobrászat, rajz, stb.) hozták létre. Ők nemzeti kontextusban bár, de egyetemes premisszák alapján alkották meg esztétikai értékeiket, és ezért műveikben a nemzeti összetevő csak érintőleges szerepet játszik. A szerzői kifejezésmód ugyanis expliciten művészi, és elsősorban ez határozza meg a jellegét – a nemzeti jegyek csak utána következnek. Ezzel azt kívánjuk mondani, hogy a bemutatott művészek alkotásai nemcsak nemzeti kontextusban váltak elfogadott és befogadott értékké, hanem minden más összefüggésben is, mert elsősorban képzőművészeti alkotások és így is kell őket értelmezni, „lefordítás” nélkül. Minden más nemzeti kultúra is sajátjaként ismeri el és fel őket, mert modernek és egyetemesek. Kiállításunk leginkább egy „pillanatfelvételhez” hasonlítható, és az itt szereplő művek a kortárs horvát művészet szerves részei és egyben a heterogén európai képzőművészet építőelemei. A kiállításunkon szereplő Antun Boris Švaljek művei már a 70-es években elismerésre leltek a kritikusok körében. A művész egyedi képzeletgazdagságával és kétségkívül magas szintű rajzkészségével a közönség figyelmét is magára vonta, először nagy országos és nemzetközi képzőművészeti seregszemléken és kiállításokon, biennálékon, triennálékon, majd kollektív és végül egyéni kiállításokon. A grafikus, festő és szobrász Švaljek kifejezetten a hagyományokra és hagyományos formákra épít, ezeknek az értékeknek az egyik legkiemelkedőbb képviselője a

9


modern horvát művészetben, és közvetlen folytatója a Krsto Hegedušić, Nives Kavurić-Kurtović és más nagy horvát festők nevével fémjelzett irányvonalnak. A barokk hagyományokat a szürrealizmussal és a pop-poézissel játszi könnyedséggel ötvöző művei különleges képzelőerőről és irigylésre méltó grafikusi és festői készségről tanúskodnak. Željko Lapuh festő egy alkalommal a „formák családjába” tartozónak nevezte munkáját, amivel egyrészt tömör és kifejező nevet adott művészetének, másrészt pontosította annak egyik alapvető meghatározó tényezőjét. E tekintetben Željko Lapuh a horvát festők által is gazdagított nagy európai festészeti örökség folytatója. Ez a kivételes készségekkel megáldott festő az elmúlt évtizedekben több méltán híressé vált ciklussal tett tanúságot metafizikus költészetbe ágyazott egyéni látásvilágáról. Lapuh sajátos tér- és időérzéke kozmikus világot alkot, amelyben egzisztencialista hatóerők tragikus és abszurd jelenetekbe kényszerítik a létet, ahol az emberek elvesztik egyéniségüket és létük értelmét, és Musilovot idézve „semmilyenné” válnak. Igor Rončević festő a hetvenes években jelent meg a horvát képzőművészetben. Ez az az időszak, amelyet leginkább a híres „transzavantgard” uralt. Arról a művészeti irányzatról van szó, amely ellenállhatatlan energiával újította meg az európai festészetet, és győzelmi díszmenetben szorította ki (átmenetileg!) a minimalista és koncepciós művészet termékeit a nagynevű galériákból és kiállításokról. Ebben az összefüggésben Igor Rončević festészete azért is kiemelten fontos, mert horvát festőként szinte egyedül szerepel Achile Bonitto Oliva igen szigorú válogatási elvek szerint összeállított listáján is. Igor Rončević festészete legtömörebben talán párbeszédként határozható meg, amely a teret igyekszik összekapcsolni a jellel, s amely egyensúlyában az „erő” nem szemantikusan vagy szimbolikusan, hanem képiesen dominál, ezekkel az értékekkel alkotja meg műveit, és amelyeket így ezek határozzák meg. Vatroslav Kuliš többször kijelentette, és ezt Igor Zidić is idézi a festőről szóló monográfiájában, hogy magát több szempontból is a nyolcvanas és – a festészetileg nagyobb kihívást jelentő – kilencvenes évek költészete festőjének tekinti... amivel a könyv szerzője is kiemelte azt az időszakot és kontextust, amelyben mi is igyekszünk őt olvasni. Kuliš festészete azonban nem reked meg ebben az időszakban, hanem folyamatosan fejlődik, szélesebb összefüggésekre és új irányokra talál. Ezek közé tartozik például a színpompás nemzeti irány, amelyhez Dulčić és Murtić is csatlakozott, valamint az az európai és amerikai irány, amely expresszionista és geszturális alapelveiből kiindulva Kuliš teljesen egyéni műveket alkotott, amelyek ezen irányzat legkiemelkedőbb festőjévé tették a kortárs horvát képzőművészetben. Ezeket

az ismertetőjegyeit Kuliš ciklusokban problematizálta, amelyekben művészetét új – elsősorban festészeti, másodsorban szimbolikus és költészeti – felismerésekkel mélyítette tovább. Ezek a festők új témát nyitnak – a képekét – amelyet kitartóan és következetesen követnek, hálás és hálátlan kontextusban egyaránt, megerősítve azt a tézist, hogy a kép kimeríthetetlen szellemiségű képzőművészeti médium. „Aktualitása ellenére” – Gottfried Böhm észrevétele szerint – „a képekről folytatott vita nem épülhet elhamarkodott diagnózisokra és receptekre. Amikor mindenki – vagy csaknem mindenki – „képekről” beszél, amelyek a legkülönbözőbb diszciplínákat tárták fel, meg kell állapodnunk a premisszákban. Ha tényleg létezik a „fordulat a kép felé”, amit az iconic turn fogalma takar, akkor nem csak a napi és felszíni jelenségek számítanak, hanem kultúránk alapvető feltételezései is. Ebben az értelemben kívánom megvitatni itt a következő tézist: a képeknek saját, csak rájuk jellemző logikájuk van.” Ez a képekről szóló megfigyelés más vizuális médiákra is alkalmazható, mert logikája érvényes minden médiumra, amelyben a művész lelki-szellemi élményeit vizuális formában fejezi ki. Peruško Bogdanić szobrász formáit a modern európai és horvát klasszikusokra, a mediterrán örökségre, és posztmodern premisszákra építi. Alapjellemzőit tekintve Bogdanić szobrászata kifejezetten modern kifejezésmód, amely hozzáértően és kifinomultan, s ugyanakkor szilárdan kapcsolódik a szobrászat hagyományos felfogásához. Ez a jellegzetesség végigvonul a szobrász teljes munkásságán, amelynek változásait képzeletdús morfológiai variációkban érhetjük tetten, már a 70-es években, amikor Bogdanić alkotói profilja kialakul, de különösen a 80-as években, amikor a kritika (f)elismeri hozzájárulását a kortárs horvát művészethez (lásd Zvonko Maković szerző „Más szobrászat” kiállítását). Peruško Bogdanić 2009-ben és 2010-ben készült legújabb „Sakk matt lakk” című szoborciklusa a művész eddigi gyakorlatára épül és megerősíti posztmodern művészeti koncepcióját. A minimalista költészettel rokon utóbbi ciklusban a szobrász kultivált formákat rendez képzeletdús változatokban függőleges rendbe, környezeti komponensekkel hangsúlyozott térben. Petar Barišić szobrai a redukcióról, a szintézisről és az elemi kifejezésmód tömör diskurzusáról szólnak, amit a kritika már a nyolcvanas években felismert, amikor a művész letette névjegyét a horvát művészi élet asztalára. Ezeket az alapjellemzőket látjuk viszont az elmúlt évtizedben született számos művében is, amelyek a legizgalmasabb kortárs horvát szobrászok sorába emelték. Barišić kivételes felkészültséggel ontja a képzőművészeti diskurzust problematizáló formákat a legkülönbö-

10


zőbb anyagokból: fémből, fából, bronzból, plexiüvegből, LED diódákból és sok másból. Ezzel az eljárással morfológiailag feszes tematikus egységet képez a kiállítási térben, amely maga is az alkotás része. A 2008-ban a zágrábi Művészeti pavilonban kiállított „Fehér” nevű térspecifikus szoborinstalláció egy részét a szerző „átvariálta” a lendvai Múzeumgaléria kiállítási terére. Ebben a nagy projektben a szobrász tágas témát nyitott a kockával, illetve a fehér kocka fogalmával, lenyűgöző relief és térbeli struktúrákat alkotva, amelyben minden „egység” egy-egy szemantikus mezőt tömörít „szóvá”, majd a szavak áttekinthető variálása többszintű szimbolikus és költői jelentésű térbeli „szöveget” ír kimeríthetetlen mutációkkal és formaváltozatokkal. Kažimir Hraste művei a szobrok belső terének problematizálására, illetve pontosabban szólva a belső és a külső tér ellentétének „kiaknázására” helyezik a súlyt. Ezt a feltáratlan és úgy tűnik végtelen témalehetőséget a szobrász kivételes következetességgel kutatta az elmúlt évtizedekben a legkülönbözőbb anyagokban: fában, fémlemezben, acéllapokban, bronzban, kőben, üvegben... Itteni „Látott” című ciklusában ezt a nagy témát már kereken egy évtizede elkezdte még radikálisabban „boncolni”. Anyagválasztásával ugyanis a belső és a külső tér viszonyát különbségük átlátszó szoborformákba helyezésével és ezáltal „eltörlésével” problematizálta. Tudniillik a szobrász „nem anyagias” anyagokat használ: alumíniumot, vékony drótot, és főleg üveget, amellyel nem annyira létrehozza, mint inkább egyszerűsíti szobrait, asszimilálja a teret és annak anyagi összetevőit. Ezekben a szobrokban különösen fontos a mozgás, azaz a szobrok mobilitása a térben. Nem statikusak és mozdulatlanok, hanem dinamikusak és változóak, szétszedhetők és összerakhatók, központjuk nem csak bennük van, hanem mellettük is, körülöttük mindenhol, és szoborságukban egységes művészi valósággá válik a belső és a külső tér. Kuzma Kovačić változatos szobrászművészeti munkásságának kezdete szintén a múlt század hetvenes éveire tehető, amikor műveit először tárta önálló és kollektív kiállításokon a horvát közönség elé. Már első műveivel felhívta magára a kritikusok és a szélesebb kulturális nyilvánosság figyelmét, és megmutatta, milyen finom érzékkel kezeli az anyagokat és a formák plasztikus értékeit. Kovačić nagy tehetséggel alkot új formákat, és lenyűgöző találékonysággal adaptálja az elődei által létrehozott művészi értékeket. Különösen hangsúlyozza a tényt, hogy a keresztény szellemiség örököse, amelyben erős támaszra talált alkotó tevékenységéhez. Emellett a mediterrán térség kulturális örökségét is magáénak vallja. Az így meghatározott alkotói tér nagy szerepet játszik, és a fenti tény értékalkotó tényezőként működik a szob-

rász munkásságában. Bármennyire is meghatározták ezek az értékek a szobrász munkásságát a művész formatív éveiben és későbbi fázisaiban, absztrakt és figurális műveiben egyaránt, nem váltak kizárólagossá és nem szorítottak ki más értékeket. Itt elsősorban a játékosságra és a költői képzeletre gondolunk, amely a hagyományos szobrászi premisszák keretei között kel életre és ölt modern művészi formát. A Nyolc modern horvát művész című kiállítással e szerzők élő hozzájárulására kívánunk rámutatni ahhoz a művészeti térhez, amely a modern művészet világszerte elismert ismérvei szerint „működik”. Nyilván nem lehet egyetlen (szükségszerűen korlátozott) válogatásban teljes áttekintést adni kiemelkedő művészeinkről és izgalmas műveikről, de remélhetőleg sikerül felhívnunk a közönség figyelmét egy különösen jelentős szegmensükre. A hangsúlyt azoknak a XX. század 50-es éveiben született, most középgenerációs festőknek és szobrászoknak a bemutatására helyeztük, akik műveikkel a kortárs horvát képzőművészet legelevenebb és legizgalmasabb rétegét képviselik. Műveik kiállításával azt kívánjuk bemutatni, hogy tehetségükkel hogyan járultak hozzá a horvát képzőművészeti kultúra fejlődéséhez és szélesebb regionális, azaz európai elfogadásához. Munkásságukat ma is magasra értékeljük és ezzel a lendvai kiállítással most a kortárs horvát művészet releváns értékeként a szlovén kulturális nyilvánosság elé tárjuk. A kortárs horvát művészek alkotásainak legújabb válogatását annak a szlovén kulturális nyilvánosságnak mutatjuk most be, amellyel vállvetve hoztuk és hozzuk létre kulturális és civilizációs örökségünket a jövő számára. Hangsúlyozzuk, hogy közösek azok az európai értékeink, amelyeket hosszú, részben közös történelmük során népeink a társadalmi és kulturális élet szinte minden területén együtt alakítottak ki, miként azok a mai, modern értékeink is, amelyek Horvátország e nyolc kortárs európai művészének műveiben megjelennek.

11


Milan Bešlić

OSAM SUVREMENIH HRVATSKIH UMJETNIKA

Jedno od glavnih obilježja suvremene umjetnosti jest njezina otvorenost prema novim medijima i ta se itekako znana činjenica pokazuje u mnogobrojnim inačicama, u impresivnim oblicima i intenzitetu izražavanja, pa na nju ovom prigodom tek podsjećamo prethodnim konstatacijama kojima je zbog njezina golema obujma ne možemo »pokriti«, već samo naznačiti. Ta se njezina značajka često isticala u kritičkim osvrtima i pregledima, u relevantnim esejima i studijama i kao pokretačka energija s kojom umjetnici stvaraju vlastiti izraz u novim medijima. Traženje novih medija odnosno postupaka, materijala i sredstava, prepoznaje se i kao nova umjetnička praksa koja je oblikovala njezinu polivalentnu strukturu novim ontičkim i estetskim vrijednostima te jedinstvenom slobodom izražavanja. Upravo je ta sloboda odredila modernu i naročito suvremenu umjetnost pluralnim diskursom u kojemu i čitamo jednu od njezinih temeljnih odlika koja je prožela 20. stoljeće, kao što će i ovo 21., kako se to, naime, već pokazuje sve izglednijim u njegovu drugom desetljeću u kojega smo zakoračili. Spominjemo tu stvaralačku slobodu najviše stoga jer ona govori u prilog tezi da je umjetnost prožeta slobodarskim duhom kao svojom iskonskom biti. A u toj medijskoj heterogenosti ona i oblikuje jezik umjetnosti koji nije stvaran samo na jednom estetskom konceptu i jednom stvaralačkom načelu, već na brojnim i raznovrsnim poetikama »definiranim« u autorski prepoznatljivim osobnostima koje su se profilirale i afirmirale na suvremenoj likovnoj sceni kao autentični likovni iskazi i u novim medijima. Brojne i različite iskaze gotovo bismo mogli čitati kao fenomenologiju suvremene umjetnosti u njezinim različitim oblicima pojavljivanja: u generacijskim »valovima«, u tematskim mijenama i stilskim »strujama« ili pak u djelima autora okupljenih u umjetničke skupine koje su dinamizirale likovnu scenu s novim vrijednostima. Dakako, i u djelima velikih umjetničkih osobnosti koje su je »pečatile« kao svoju dionicu i svoje vrijeme, ali i u drugim oblicima, mijenjajući konfiguraciju estetskih vrijednosti i strukturu suvremene umjetnosti. Dostatno je, pretpostavljamo, tek podsjetiti, mrkonjićevski rečeno, na »međaše« kako bismo barem naznačili među tolikima one čija je uloga bila od prijelomnog značenja za hrvatsku umjetnost druge polovine 20. stoljeća: EXAT 51, Gorgona, Murtićev »Doživljaj Amerike«, izložba Stančić – Vaništa, »Nove tendencije«, »Biafra« i dr.

I poslije ovih 50-ih, 60-ih, a dijelom i 70-ih godina, ta se praksa nastavila, premda se drugačije manifestirala u umjetničkoj i društvenoj višeslojnosti upravo u tim godina kada se pojavljuje jedan iznimno značajan naraštaj umjetnika kojega ćemo tek »fragmentarno« predstaviti s ovom izložbom. O njima, a naravno i o njihovim djelima, već se govorilo i pisalo, bilo kada su ih pisci i kritičari kontekstuirali u monografskim knjigama ili izložbama, na većim tematskim i problemskim izložbama ili u analitičkim pregledima tog razdoblja, uvijek ističući duboku slojevitost i čvrstu isprepletenost umjetničkog i društvenog u kontekstu u kojemu su se i formirali. To se naročito odnosi na 7. i 8. desetljeće kada i počinje razdoblje u kojemu ovi umjetnici stvaraju svoja prepoznatljiva djela i izgrađuju specifičan odnos prema tradiciji kao suvremenoj vrijednosti involviranoj u živom jeziku umjetnosti. Odnos je to na dijalektičkom načelu gdje tradicija nije anakrona povijesna činjenica s neprikosnovenim autoritetom baštine, već interaktivan dijalog kao stvaralački proces s kojim autor usustavljuje vlastito djelo i na tim vrijednostima. Međutim, još se jedna vrijednost prepoznaje u tako interpretiranoj tradiciji, ona koja funkcionira u mediju s kojim se umjetnik izražava: slika, skulptura, crtež… a i on se pokazuje aktualnim i u ovom vremenu. S njim precizira svoju poziciju time što je prihvatio staro, a nije odbacio novo, odnosno »izbrisao« je upravo tu »diobu« kao formalističku, relativizirajući ju, ne potirući iskustvo suvremenih medija kao novih oblika likovnog izraza, već ih je jednako asimilirao kao vrijednost u svoje stvaralaštvo. Nedvojbena je i činjenica da je ovaj naraštaj pozorno pratio i zbivanja u suvremenoj umjetnosti, a napose ona iz njihova neposrednog miljea koja su se, jednostavno rečeno, događala svugdje oko njih, u muzejima i galerijama u Hrvatskoj i u Europi, u knjigama, katalozima i časopisima, u tom mainstreamu na kojemu su gradili svjetonazor i umjetnička uvjerenja. Ta je generacija s povećanim interesom za tradiciju i tradicionalne medije stvarala i vlastiti odnos prema njima s drugačijim čitanjem tih vrijednosti: s citiranjem stilskih obilježja velikih prethodnika ili s izravnom aluzijom na tematski predložak i distanciranjem od njegova sadržaja u povijesnim konotacijama, s asocijativnim »tachem« problemske matrice, s ironijskim otklonom od »dogmatske« interpretacije tradicijskih vrijednosti, s metaforičkim tangiranjem povijesnog konteksta, ali i

12


drugačije. No, kakogod su se mijenjali načini interpretacije, tako se nije mijenjalo stvaralačko načelo na kojemu je i uspostavljala vlastiti dijalog s tradicijom.Te zrele dijaloške oblike s prepoznatljivim autorskim potpisima, kritika je prepoznala na hrvatskoj likovnoj sceni u 7. i 8., a naročito u 9. desetljeću prošloga stoljeća i apostrofirala ih kao vrijedan prilog suvremenoj umjetnosti. Prihvaćajući klasične likovne medije mnogi umjetnici gotovo iste dobi nisu ih prihvatili dogmatski, a još manje njihove tematski »kanonizirane« sadržaje, akademski postupak i metodologiju interpretacije, već, nadasve, kao mogućnost da se drugačije izražavaju istim sredstvima i u istom mediju, otkrivajući nove duhovne prostore svojemu djelu u novim likovnim vrijednostima. Valja reći da se u prihvaćanju tradicijskih vrijednosti nisu pozivali na njih kao na svoj program i da izgrađivanje vlastitoga odnosa prema tradiciji nisu promicali kao stvaralački manifest. Pozivajući se na tradicijske vrijednosti izražavali su i svoje stajalište, odnosno izgrađivali drugačiji pristup prema njima, distancirajući se od trendovskih estetika, posebice onih koje su agresivnim radikalizmom kidale poveznice s naslijeđem. Međutim, ostaje i činjenica koja na paradoksalan način govori da su pojedini umjetnici, pružajući tome otpor, jednako tako koristili ta iskustva u svojemu radu. U takvom umjetničkom i društvenom ozračju stasala je ta generacija umjetnika koju ćemo nastojati kontekstualnim pristupom apostrofirati kao protagoniste novih poetika u 70-im i 80-im godinama prošlog stoljeća. To iznimno značajno i složeno razdoblje »kadrirali« smo u jednom njegovom segmentu, onom u kojemu je ta generacija tada mladih umjetnika počela jasnije artikulirati svoju individualnost u tom razdoblju. Naš izbor ne pretendira ovom izložbom izdvojiti umjetničke osobnosti kako bismo ih time »izmjestili« iz generacijskog konteksta i tako naglasili njihove autorske specifičnosti. Nastojimo u jednom »sažetku« pokazati da je i njihov prilog pod zajedničkim nazivnikom u umjetnički heterogenom, a društveno nezahvalnom kontekstu, u kojemu su i ostali umjetnici iz tog naraštaja njegovi jednaki dionici u tim desetljećima, ali s s drugačijim prilogom. Na toj impresivnoj listi su jednako značajna djela koja potpisuju ugledni umjetnici: Dalibor Jelavić, Zlatan Vrkljan, Željko Kipke, Nina Ivančić, Duje Jurić, Damir Sokić, Matko Mijić, Ante Rašić, Dalibor Stošić... Mirko Zrinšćak, Zoltan Novak i drugi. Međutim, sagledavanje te, mogli bismo reći, generacijske cjeline u društvenom i umjetničkom kontekstu, zahtijeva iscrpnu kritičku analizu i širu teorijsku ekspoziciju, što prelazi okvire naše teme i gabarite izložbenog prostora. O toj temi valja govoriti u znatno opsežnijem kontekstu i s više različitih aspekata kako bi se to razdoblje u kojemu se formirao novi naraštaj umjetnika bolje percipiralo.Takav se povijesni pregled pokazuje sve po-

trebnijim kao i teorijska interpretacija koja bi to razdoblje i djela umjetnika vrednovala i iz današnje perspektive. Naime, na stvaralački proces umjetnika nisu utjecale isključivo estetske činjenice, već i društvene i socijalne, te na osobit način i političke. Upravo su one u pojedinim »fazama« tadašnjeg totalitarnog komunističkog društva indoktrinirale određene estetske »naputke« pa u svojim politički »zrelim« fazama i propisivale »stvaralačke kriterije«, a time i »proizvodili« svoje »estetske« vrijednosti i svoje »umjetnike«. Za preciznije problematiziranje tog razdoblja valjalo bi makar u naznakama markirati i utjecaj drugih medija na formiranje njihovoga generacijskog svjetonazora i estetskog uvjerenja: filma, književnosti, kazališta, časopisa te sve većeg utjecaja elektroničkih medija, novih umjetničkih pokreta i pravaca, tematskih i problemskih izložbi, aktualnih teorija i dr. U toj multimedijalnoj strukturi suvremene umjetnosti naročito vrijedan prilog dali su i autori koji su svoje djelo koncipirali na tradicijskim vrijednostima i u klasičnim medijima, slikarstvu, kiparstvu, crtežu… Oni su svoje estetske vrijednosti stvarali u nacionalnom kontekstu na univerzalnim premisama i zato nacionalna komponenta njihovo djelo jedva tangira. Naime, stoga jer je autorski iskaz eksplicitno likovni pa je i njegovo primarno obilježje determinirano upravo tom činjenicom, a tek potom »specifičnim ozračjem« nacionalnog predznaka. Ovime nastojimo reći da su djela tih umjetnika akceptirana kao vrijednost ne samo u svojem nacionalnom kontekstu, već i u svakom drugom, jer su prvenstveno likovna vrijednost koju tako i čitamo pa ju zato i ne treba »prevoditi«. Ona se takvima prepoznaju u svakoj drugoj nacionalnoj kulturi i kao »njihova«, tj. i suvremena i univerzalna. I naš izbor umjetnika tek je jedna takva »snimka« koji se pokazuje integralnim dijelom suvremene hrvatske umjetnosti i gradbenim čimbenikom heterogene europske likovne scene. Među ovim umjetnicima likovno djelo Antuna Borisa Švaljeka već je sredinom 70-ih godina akceptirala kritika na razini likovne pojave koja je privukla pozornost svojom osebujnom imaginacijom i nedvojbenim crtačkim umijećem i izdvojila ga, najprije na velikim nacionalnim i međunarodnim likovnim manifestacijama i izložbama, bijenalnim, trijenalnim..., zatim na skupnim te na samostalnim izložbama. Crtač, slikar i kipar Švaljek autor je koji se izravno referira na tradiciju i njezine medije; štoviše, jedan je od najistaknutijih protagonista tih vrijednosti u suvremenoj hrvatskoj umjetnosti i izravni nastavljač linije koju su povukli veliki hrvatski slikari Krsto Hegedušić, Nives Kavurić-Kurtović i drugi. No, i one po kojoj jednako baštini barokno naslijeđe kao i nadrealističku ili pop-artističku poetiku, stvarajući likovni svijet jedinstvene imaginacije i zavidne crtačke i slikarske vještine.

13


Slikar Željko Lapuh u jednoj je prigodi izjavio za svoje djelo da pripada »porodici formi«, nastojeći s ovom formulacijom sažeto okarakterizirati svoje stvaralaštvo i time precizirati jednu njegovu temeljnu odrednicu. Upravo u njoj i prepoznajemo baštinika velike europske slikarske tradicije u kojoj su i hrvatski slikari dali svoj značajni prilog što i Željko Lapuh čini nastavljajući u tom smjeru. Ovaj iznimno vješt slikar u minulim je desetljećima s nekoliko vrlo zapaženih ciklusa potvrdio svoju autorsku prepoznatljivost koju je u njima tematski problematizirao u poetici metafizičkog slikarstva. Specifično osjećanje prostora i vremena determiniralo je Lapuhovo stvaralaštvo tim komponentama kao kozmičkim odrednicama u kojima se »križaju« egzistencijalističke silnice u tragične i apsurdne prizore ljudskog postojanja, u kojemu se gube individualne karakteristike i ljudske značajke, musilovski rečeno u »čovjeka bez svojstava«. Svojim slikarstvom Igor Rončević pojavljuje se na hrvatskoj likovnoj sceni u sedamdesetim godinama u najvećoj dominaciji znamenite transavangarde. Riječ je o umjetničkom pravcu čija je golema obnoviteljska slikarska energija promijenila europsku likovnu scenu vrativši, rekli bismo, gotovo u trijumfalnom zanosu sliku na tu scenu u prestižne galerijske prostore potiskujući (kraće vrijeme!) minimalizam i konceptualnu umjetnost. U tom kontekstu i slikarstvo Igora Rončevića visoko je vrednovano, jer je među rijetkim hrvatskim slikarima uvršten i u najrecentniji izbor u knjizi koju potpisuje Achile Bonitto Oliva. Slikarstvo Igora Rončevića možda je najsažetije formulirati kao dijalog s kojim nastoji uspostaviti odnos između prostora i znaka u čijoj ravnoteži »sila« ne dominira ni semantičko ni simboličko, već likovno, i na tim vrijednostima i stvara svoje djelo, a one ga i determiniraju. Vatroslav Kuliš je u nekoliko navrata izjavio, što navodi i Igor Zidić u svojoj monografskoj knjizi o slikaru, da »o sebi stupnjevano govori kao o slikaru »poetike osamdesetih«, pa – slikarski zahtjevnije – »poetike devedesetih«… s čime je i pisac knjige »podvukao« razdoblje i kontekst u kojemu ga i mi nastojimo čitati. Međutim, Kuliševo slikarstvo nastavilo je svoj rast kroz vrijeme i njegove razvojne mijene jasno ga lociraju i u drugom i u širem kontekstu. Kako onom nacionalnom, na izrazito kolorističkoj liniji koju su povukli Dulčić i Murtić, tako i onom europskom i američkom, na čijim je ekspresionističkom i gestualnim zasadama i stvarao djelo s vrlo izraženim autorskim značajkama koje su ga i prometnule u jednog od najistaknutijih slikara te provenijencije na suvremenoj hrvatskoj likovnoj sceni. Ove je odlike Kuliš problematizirao u ciklusima u kojima je vlastita slikarska iskustva produbljivao s novim spoznajama, prvenstveno onim likovnim, ali i simboličkim i poetskim. Ovi slikari otvaraju i veliku temu – slike – koju kao medij tako ustrajno i dosljedno promiču u svojemu stvaralaš-

tvu, u zahvalnom i u nezahvalnom kontekstu, potvrđujući da je slika likovni medij u kojemu je i neiscrpna duhovnost slikarstva. »Unatoč svoj aktualnosti«, kako primjećuje Gottfried Böhm, »diskusija o slici ne može se temeljiti na odveć brzim dijagnozama i receptima. Kada svi – ili gotovo svi – govore o »slikama« koje su otkrile najrazličitije discipline, potrebno je sporazumijevanje o premisama. Ako doista postoji »okret prema slici«, koji opisuje pojam iconic turn, onda u igru ne dolaze samo dnevni i površinski fenomeni nego i vodeće pretpostavke naše kulture. U tom smislu ovdje želim raspraviti slijedeću tezu: slike posjeduju vlastitu, samo njima pripadajuću logiku.« Ova bi se opservacija o slici mogla referirati i na druge likovne medije jer njezina logična »ustrojenost« govori i o njezinoj prodornosti u svaki medij u kojemu umjetnik izražava svoju duhovnost oblikovanu u likovnu misao. Kipar Peruško Bogdanić koncipirao je svoje forme na naslijeđu modernih europskih i hrvatskih klasika, na mediteranskoj baštini, te na postmodernističkim premisama. Po svojoj temeljnoj odrednici, Bogdanićevo kiparstvo je izrazito suvremenog izraza u kojemu su znalački i rafinirano sačuvane čvrste poveznice s tradicionalnim poimanjem kiparstva. Ova se značajka »provlači« kroz cjelokupno kiparevo djelo čije mijene prepoznajemo u inventivnim morfološkim varijacijama počevši od onih iz 70-ih godina, kada se i Bogdanić autorski profilira, te naročito u 80-im, kada je kritika prepoznala njegov prilog suvremenoj hrvatskoj umjetnosti (izložba »Druga skulptura« autora Zvonka Makovića). I najnoviji ciklus skulptura Peruška Bogdanića naslovljen »Šah mat lak«, nastao u 2009-oj i 2010-oj godini, »naslanja« se na dosadašnju vlastitu praksu, potvrđujući i ovom serijom radova postmodernistički kiparski koncept. Posljednji je ciklus blizak minimalističkoj poetici i »otkriva« kipara kultivirane forme koji u inventivnim varijacijama stvara okomite skulpture u prostoru s naglašenom ambijentalnom komponentom. Kiparske forme Petra Barišića teže redukciji, sintezi i konciznom diskursu elementarne likovne izražajnosti, kojega je kritika prepoznala već u njegovim radovima u osamdesetim godinama, kada se pojavljuje na hrvatskoj likovnoj sceni. Ove osnovne kipareve značajke čitamo kroz protekla desetljeća u njegovim brojnim radovima, profilirajući ga u jednog od najintrigantnijih suvremenih hrvatskih kipara. Iznimnom studioznošću Barišić radi forme kojima problematizira likovni diskurs u različitim materijalima: metalu, drvu, bronci, pleksiglasu, led diodama i dr. Tim postupkom stvara morfološki čvrste tematske cjeline u kontekstu izložbenog prostora koji je i gradbena komponenta djela. Manji dio goleme prostorno specifične kiparske instalacije »Bijelo« s izložbe u zagrebačkom

14


Umjetničkom paviljonu (2008. godine), autor je »citirao« za izložbeni prostor Galerije-Muzeja u Lenadavi. U tom je velikom projektu kipar otvorio i veliku temu kocke, odnosno pojma bijele kocke, koncipirajući impresivne reljefne i prostorne strukture gdje svaka »jedinica« sažima semantičko polje u »slovo« kojim kipar u lucidnim varijacijama »piše« svoje likovno pismo višeslojnih simboličkih i poetskih konotacija, u neiscrpnim mutacijama i oblikovnim inačicama. Kažimir Hraste u svojemu kiparskom djelu stavlja težište na problematiziranje unutarnjeg prostora skulpture, odnosno, kako smo već nastojali precizirati, na »sprezanje« suprotnosti unutarnjeg i vanjskog prostora. To neistraženo, i čini se beskrajno tematsko »polje«, kipar je u prošlim desetljećima istraživao jedinstvenom dosljednošću u različitim materijalima: drvu, limu, čeličnoj ploči, bronci, kamenu, staklu… U ciklusu »Viđeno« tu je svoju veliku temu započeo još radikalnije »rastvarati« u prostoru prije gotovo jednog desetljeća. Naime, sada je izborom materijala problematizirao odnos unutarnjeg i vanjskog prostora »brisanjem« njihovih različitosti u transparentnoj kiparskoj formi. Kipar, naime, stvara skulpture od »nematerijalnih« materijala: aluminija, tanke žice i, što je od osobita značenja – stakla, u kojima oblikuje, bolje rečeno, oprostoruje skulpture, asimilira prostor u njihovu supstancijalnu komponentu. U tim skulpturama osobito je značajan pokret, tj. njihova mobilnost u prostoru. One nisu statične i nepokretne, već dinamične i i promjenljive, rastavljive i sastavljive, njihovo središte nije samo u njima,već i pokraj, svugdje oko njih, sabirući u svojoj kiparskoj biti unutarnji i vanjski prostor u likovnu stvarnost forme. Raznovrsno kiparsko djelo Kuzme Kovačića počelo je rasti u golemi opus također u sedmom desetljeću prošloga stoljeća kada se na prvim samostalnim i kolektivnim izložbama javlja u hrvatskoj likovnoj umjetnosti. Već je s prvim svojim djelima privukao pozornost kritike, pa i šire kulturne javnosti, kao autor istančana osjećaja za materijal i plastične vrijednosti forme. Kovačić stvara oblike s velikim kiparskim umijećem i inventivnom asimilacijom likovnih vrijednosti svojih prethodnika. Posebno se naglašava činjenica da je baštinik kršćanske duhovnosti u kojoj je nalazio snažnog poticaja svojemu stvaralaštvu, kao i u mediteranskom kulturnom naslijeđu. S njim je determinirano kiparevo zavičajno podneblje, čiji je udio u njegovu kiparstvu golem, što je već dobro znano, a ona je jednako tako i valorizirana kao njegova značajna sastavnica. Kolikogod ove vrijednosti određivale kiparevo djelo u njegovom formativnom razdoblju, kao i u kasnijem fazama, u apstraktnim ili u figuralnim skulpturama, one, ipak, nisu potisnule i druge. Poglavito ludičku komponentu i specifičnu poetsku

imaginaciju koje su njegove forme koncipirane na tradicionalnim kiparskim premisama i oblikovale u suvremeni likovni izraz. S izložbom Osam suvremenih hrvatskih umjetnika nastojali smo reći da ovi autori čine vitalnu dionicu umjetničke produkcije koja »funkcionira« na istim likovnim kriterijima po kojima se to prepoznaje i u suvremenoj umjetnosti diljem svijeta. Sigurno se ne može u jednom izboru umjetnika (i to reduciranom!) ili, kako obično kažemo »selekciji«, dati cjelovitiji pregled te intrigantne likovne produkcije, ali smo ovim izborom apostrofirali jedan njezin iznimno značajan segment. Naglasili smo djelima slikara i kipara srednje generacije rođenih 50-ih godina 20. stoljeća tu specifičnu vitalnost slikarskog i kiparskog medija na suvremenoj hrvatskoj likovnoj sceni. Nastojali smo kroz njihove nedvojbene autorske osobnosti istaknuti da su utjecali na oblikovanje te scene, a time i na recepciju u širem regionalnom, a to znači europskom kulturnom kontekstu. Jer, njihovo je djelo već danas visoko vrednovano pa smo upravo tu činjenicu s ovom izložbom u Lendavi i prezentirali slovenskoj kulturnoj javnosti kao relevantne vrijednosti suvremene hrvatske umjetnosti. S time smo pokušali još jednom kazati, ne ponavljajući se, da predstavljamo u recentnom izboru suvremenu hrvatsku umjetnost slovenskoj kulturnoj javnosti kao istom kulturnom krugu s kojim zajedno baštinimo i istovrsno povijesno i civilizacijsko naslijeđe. Ističemo da su nam iste i zajedničke europske vrijednosti koje se prepoznaju u gotovo svim aspektima društvenog i kulturnog života obaju naroda kroz dugu, dijelom i zajedničku povijest, ali i današnje suvremene vrijednosti, i u djelima ovih osam suvremenih europskih umjetnika iz Hrvatske.

15


Milan Bešlić

EIGHT CONTEMPORARY CROATIAN ARTISTS

One of the main characteristics of contemporary art is its openness to new media, and this well known fact appears in many variations, in impressive forms and intensity of expression; nevertheless, on this occasion one must be reminded that, due to its vast scale, the above assertion can not be “covered”, but only touched upon. Its features are often prominent in critical reviews and summaries, in relevant essays and studies, and as a driving force for artists to create their own expressions in new media. The search for new media and processes, material and resources, is endorsed as the latest artistic practice that has shaped the polyvalent structure of ontic and aesthetic values and a unique freedom of expression. It is exactly this freedom that has provided a pluralistic discourse in modern, and especially in contemporary art, in which we read one of its fundamental qualities that permeated the 20th century, as it will also the 21st , a fact that appears to be all the more likely in the second decade into which we have entered. We mention this creative freedom here mainly because it suggests that art is imbued with a libertarian spirit as its primordial being. And in this mediaheterogeneity, it also shapes the language of art, real in not just one aesthetic concept and one creative principle, but in many and varied poetics, »defined« in an author's distinctive personality, having been promoted and affirmed on the contemporary art scene as an authentic artistic statement and in new media. We could almost explain numerous and various statements as a phenomenology of contemporary art by the various forms in which they occur: in generational »waves«, in thematic changes and stylistic »currents«, or even in the works of authors gathered in artistic groups that dynamise the art scene with fresh values. And, of course, in the works of great artistic personalities who have already »stamped« them as their share and their times, but also in other forms, changing the configuration of aesthetic values and the structure of contemporary art. Suffice it to say, if, Mrkonjić-like, we just keep the »landmarks« in mind, we might presume to name at least those among the numerous whose role represented a significant breakthrough for Croatian art in the second half of the 20th century: EXAT 51, the Gorgona Group, Murtić's »Experience America«, the Stančić – Vaništa exhibition, »New Tendencies«, »Biafra«, and others.

Although this practice continued also after the fifties, sixties, and part of the seventies, it manifested itself differently in the many layers of art and society during those very years when a highly significant generation of artists appeared, whom we will present only »fragmentarily« with this exhibition. Much has been spoken and written about them already, and of course of their works, whenever writers and critics have discoursed in monographs or at exhibitions on major thematic and problematic art shows or in analytical surveys of this period, always emphasizing the deep layers of solid artistic and social interweaving in the context that had formed them. This refers especially to the seventh and eighth decades, the beginning of a period in which these artists created their distinctive works and developed specific relations toward traditions, like the contemporary values involved in the living language of the arts. Those relations are based upon dialectical principles, where tradition is not an anachronistic historical fact with an undeniable authoritative cultural heritage, but, rather, an interactive dialogue as a creative process where the author systematizes his own works within its values. However, in such an interpretation of tradition, still another value can be recognized, one that functions in the medium in which the artist expresses himself: painting, sculpture, drawing ... and at the present time, this appears to be actual. Hereby, he specifies its position by accepting the old without ruling out the new or he »deletes« that very »division« as formalistic, relativizing it, not denying the experience of contemporary media as a new form of artistic expression, but assimilating it as an equal value in his own creativity. It is an indisputable fact that this generation has carefully followed events in contemporary art, especially those of their immediate milieu which are, simply put, taking place all around them, in museums and galleries in Croatia and Europe, in books, catalogs and magazines, in that mainstream in which they have built their world view and artistic convictions. With an increased interest in tradition and traditional media, this generation has created its own relation toward them with a different perception of their values: by citing the styles of great predecessors or through direct allusion to thematic patterns and distancing themselves from their subject matter in historical connotations; by an associative »tache« of problematic matrices; by an

16


ironic departure from the »dogmatic« interpretation of traditional values; with a metaphorical treatment of historical contexts; and also in other ways. But, however the mode of interpretation might have changed, the creative principle had not, and it is upon this that they established their own dialogue with tradition. Those mature forms of dialogue, bearing recognizable authorial signatures, were observed by critics on the Croatian art scene in the seventh and eighth, and especially in the ninth decades of the twentieth century and they were singled out as valuable contributions to contemporary art. Many artists of almost the same age who accepted traditional fine arts media did not follow them dogmatically, and even less their thematically »canonized« content, academic handling and methods of interpretation, but, above all, as possibilities for alternative means of expressing the same substances and in the same medium, discovering unique spiritual realms for their work in new artistic values. It should be noted that while endorsing traditional values, they did not call upon them as a program, and the development of their personal relation to tradition was not promoted as a creative manifesto. By invoking traditional values, they expressed their own view-points and, at the same time, they built different approaches toward them, distancing themselves from trendy aesthetics, especially where aggressive radicalism was breaking links with their heritage. However, in a paradoxical way, the facts still indicate that certain defiant artists have also made use of these experiences in their works. This generation of artists grew up in the sort of artistic and social environment that we will try to underline with a contextual approach as protagonists of a new poetizing in the seventies and eighties of the last century. We have »framed« a time span of one segment from this extremely important and complex period, the time when this generation of then young artists had begun to articulate their individuality with more clarity. In our selection for this exhibition, our intention is not to separate artistic personalities as though we would “extract” them from their generational context, and in that manner, punctuate their authorial specificity. We try to show in a »summary« that under the common denominator of artistic heterogeneity, and in a thankless social context, they and other artists from that generation all played a part in those decades, but with diversified contributions. Renowned artists in this impressive list have signed identically important works: Dalibor Jelavić, Zlatan Vrkljan, Željko Kipke, Nina Ivančić, Duje Jurić, Damir Sokić, Matko Mijić, Ante Rašić, Dalibor Stošić… Mirko Zrinšćak, Zoltan Novak and others.

However, if one were to examine, let's say, that whole generation in a social and artistic context, it would require a thorough critical analysis and broader theoretical exposition, exceeding the scope of our themes and the dimensions of our showroom. This subject should be discussed in a significantly more extensive context and with numerous differentiated aspects to better comprehend that period in which the new generation of artists was formed. Such an historical overview shows itself to be all the more necessary also as a theoretical interpretation for assessing that period and its artistic works from today's perspective. Namely, the creative processes of the artists were influenced not only by aesthetic facts, but also by society and social issues, and in a particular fashion, by political as well. The latter, in certain “phases” of the former totalitarian Communistic society, formed specific aesthetic “guidelines”; and in their politically “mature” phases they also prescribed “creative criteria”, thereby “producing” their »aesthetic« values and their »artists«. For a more penetrating inquiry into this period, there should be at least an annotation to mark the influence of other media in the formation of their generational worldviews and aesthetic beliefs: films, literature, theater, magazines, the increasing effect of electronic media, new artistic movements and trends, thematic and problem-solving exhibitions, current theories, etc. In this multimedia structure of contemporary art, an inestimable contribution was made by those authors who conceived their works on traditional values and in traditional media: painting, sculpture, drawing ... They created their aesthetic values in a national context on universal premises, and therefore their works barely touch upon a national component. That is to say, since the authors' statements are explicitly artistic, their primary characteristics are determined precisely by this fact, and only thereafter show »the specific atmosphere« of a national slant. We are trying to say herewith that the works of these artists are accepted as values not only in their national context, but also in every other, because they are primarily of artistic value, which is the way we understand them, and therefore, they need no »translating.« They are recognized as such in every other national culture as »theirs«, i.e., both modern and universal. And our choice of artists is just such a »snapshot« that manifests itself as an integral part of contemporary Croatian art and a building factor of the heterogeneous European art scene. Among these artists, the works of Boris Anthony Švaljek were comprehended by critics already in the mid-seventies on the level of an artistic presence whose singular imagination and apparent drawing skills attracted attention and singled him out, first at large national and

17


international art manifestations and exhibitions, biennials, triennials ..., then in group and solo exhibitions. Draftsman, painter and sculptor, Švaljek is an artist who directly relates to tradition and its media; moreover, he is one of the foremost protagonists of these values in contemporary Croatian art and a direct adherent of the lines drawn by the great Croatian painters, Krsto Hegedušić, Nives Kavurić-Kurtović and others. And those, too, who had inherited the same Baroque legacy, as well as Surrealist and Pop-Art poetics, creating a visual world of unique imagination and enviable drawing and painting skills. On one occasion painter Željko Lapuh said about his work that it belongs to the »family forms«, trying with this condensed formulation to characterize his creativity and thereby to refine one of its basic rules. Actually, we recognize in it an heir to big European painting traditions in which Croatian painters, also, made a significant contribution, and Željko Lapuh seems to be continuing in that direction. This highly skilled painter confirmed his artistic identity in past decades with several noteworthy series where he thematically considered the implications of the poetics in metaphysical painting. A specific sense of space and time were resolved in Lapuh's creativity with components like cosmic determinants, whose existential forces »intersect« in tragic and absurd scenes of human existence, where they lose their individual characteristics and human traits; as Musil put it: »The Man Without Qualities«. Igor Rončević appeared with his paintings on the Croatian art scene in the seventies, during the most famous Transavantgarde domination. The point in question concerns an artistic movement whose enormous regenerating energy in painting changed European art, returning painting in almost triumphal rapture, we might say, to the art scene in prestigious gallery showrooms, suppressing (for a short time!) Minimalism and Conceptual art. In this context, Igor Rončević's paintings are highly valued because he is among the few Croatian artists included in the most recent selection for a book by art critic, Achile Bonitto Oliva. The paintings of Rončević can perhaps be most succinctly formulated as a dialogue that seeks to establish a relation between space and signs, whose equilibrium is not dominated by »force« or semantics or symbols, but by art, and on those values he creates works that are determined by them. As Vatroslav Kuliš has said repeatedly, according to Igor Zidić in his monograph about the artist, »he increasingly speaks about himself as a painter of the 'poetics of the eighties', or – more painterly demanding – 'the poetics of the nineties'«..., wherewith the author of the book »underscored« the period and context we are also seeking to present. However, Kuliš's painting continued

its growth over time and its developmental changes clearly set it in the second and broader context. Also in that national, with those markedly colorist lines drawn by Dulčić and Murtić, and in those European and American, on whose expressionistic and gestural principles he created works with their very distinctive authorial features that transformed him into one of the foremost painters and a provenance in the contemporary Croatian art scene. Kuliš problematized these distinctions in series that brought, primarily artistically, but also symbolically and poetically, a new and deepened awareness into his own experience. These artists opened a major theme - images – so persistently and consistently promoted as a medium in their creations, in both a gratifying and an ungratifying context, that they are acknowledged as an artistic medium where an inexhaustible spirituality exists in the art of painting. »Despite all actuality«, as Gottfried Böhm pointed out, »a discussion of images can not be based on too rapid a diagnosis or recipe. When everyone - or almost everyone - speaks of 'images' discovered by the most diverse disciplines, it is necessary to agree upon the premises. If indeed there is a 'turn towards images', as described by the concept, iconic turn, then not only everyday and surface phenomena come into play, but also leading assumptions about our culture. In this regard, I wish to discuss here the following argument: images possess a logic belonging only to themselves.« This observation of images could refer to other artistic media as well because their logical »system« also speaks of their pervasiveness in every medium used by the artist to express his spirituality in the shape of an artistic thought. The sculptor, Peruško Bogdanić, conceived his forms on the legacy of modern European and Croatian classics, a Mediterranean heritage, and postmodernist premises. In their basic design, his sculptures are distinctly contemporary expressions, skillful and refined, preserving strong links to the traditional understanding of sculpture. This feature »runs« through the artist's entire opus, whose changes are recognized in inventive morphological variations, starting with those in the seventies when he proliferated as an artist and especially in the eighties, when critics acknowledged Bogdanić's contribution to contemporary Croatian art (exhibition catalog, The Second Sculpture, by Zvonko Marković). Peruško Bogdanić's latest series of sculptures, entitled Checkmate Easy and created in 2009 and 2010, »rests« upon the author's current experiences, confirming a part of the postmodernist sculptural concept. His last series approaches minimalist poetics and »reveals« a sculptor of cultivated forms who, with imaginative variations, creates vertical works in spaces that have a distinctive ambient component.

18


The sculptural forms of Petar Barišić aim at reduction, synthesis and a concise discourse of elementary visual expressiveness that critics already detected in the eighties when his works appeared on the Croatian art scene. We can observe these basic features throughout the past decades in the sculptor's numerous pieces, profiling him as among the most intriguing contemporary Croatian artists. With extreme studiousness, Barišić makes forms that problematize artistic discourses in a variety of materials: metal, wood, bronze, Plexiglas, LEDs, etc. With this process he creates morphologically strong topics in the context of exhibition spaces as built-in components of his works. The author has »cited« a small portion of the enormous space-specific sculptural installation, White, from the 2008 exhibition at the Zagreb Art Pavilion, for the Gallery-Museum showroom in Lendava. In this large project, Barišić opens the topic of cubes, or the concept of white squares, conceiving impressive reliefs and spatial structures where each »unit« sums up a semantic field of »letters«, with which the sculptor, in lucid variations, »writes« his artistic letters of multi-layered symbolic and poetic connotations in inexhaustible mutations and constructed variations. In his sculptures, Kažimir Hraste focuses on questioning the interior spaces of a sculpture, or, as we have already sought to explain, on »linking« the conflict between internal and external space. With unique consistency, the sculptor researched this unexplored and apparently endless thematic »field« in past decades in various materials: wood, tin, steel plate, bronze, stone, glass ... Already nearly a decade ago he began even more radically to “lay bare” his great theme in his series called Viewed. Specifically, in his choice of materials he now sifted the problems of the relations of inner and outer spaces by »erasing« their differences through transparent sculptural forms. Namely, he created a sculpture of »non-material« material: aluminum, thin wire, and, of particular significance - glass, to shape, or better said, to extend, his sculptures, assimilating space into their substantive components. Movement is especially significant in these works, i.e., their mobility in space. They are not static and fixed, but dynamic and variable, can be taken apart and assembled; their center is not only inside them, but also beside and all around them, uniting forms of artistic reality in the inner and outer spaces of their sculptural essence. Miscellaneous sculptural works of Kuzma Kovačić began to grow into a huge opus likewise in the seventh decade of the last century, when he first appeared in Croatian solo and group fine arts exhibitions. Even with his early works he attracted the attention of critics and

the broader cultural public as an author with a refined sense of the material and plastic values of forms. Kovačić creates sculptural forms with great craftsmanship and an inventive assimilation of the artistic values of his predecessors. It is worth highlighting the fact that he is heir to Christian spirituality and here he found strong support for his creativity, as well as in his Mediterranean cultural heritage. This is determined by the sculptor's home climate, whose share in his sculpting is enormous, which is already well known and equally valued as one of its significant components. Whatever these values meant for the sculptor's works in his formative period, as well as in later stages, in abstract or figurative sculptures, they, nevertheless, did not suppress others. Essentially, the ludic component and the specifically poetic imagination in which his forms are conceived on traditional sculptural premises and shaped into a contemporary artistic expression. With this exhibition, Eight Contemporary Croatian Artists, we have endeavored to put into words how these authors assume a vital share of an artistic production which »functions« on the same artistic criteria that is recognized in worldwide contemporary art. Surely in a choice of artists (and a reduced one at that!), or in what is usually called a »selection«, a more complete review of those captivating artistic productions can not be offered, but we have singled out this choice as one of its extremely important segments. In the works of middle generation painters and sculptors, born in the 1950s, we have pinpointed the specific vitality of the painting and sculpture media in contemporary Croatian art. We have attempted to point out their influence in shaping the art scene through their unmistakable authorial personalities and thus their reception in a wider regional, and that means European, cultural context. Because their work is already highly valued today, we actually have that timely fact for presenting this exhibition in Lendava to the cultural public of Slovenia as relevant cultural values of contemporary Croatian art. Herewith we have tried once more to show, not to repeat ourselves, that in this recent selection of contemporary Croatian art, we represent, together with the Slovenian cultural public, the same cultural circle in which we share a uniform historical and civilizational heritage. It is our wish to emphasis that we have the same and mutual European values that are accepted in almost all aspects of the social and cultural life of both nations through a long partial and common history, and in today's modern values which are mirrored in the works of these eight contemporary European artists from Croatian.

19


PETAR BARIŠIĆ PERUŠKO BOGDANIĆ KAŽIMIR HRASTE KUZMA KOVAČIĆ VATROSLAV KULIŠ ŽELJKO LAPUH IGOR RONČEVIĆ ANTUN BORIS ŠVALJEK


PETAR BARIŠIĆ Petar Barišić, rojen leta 1954, je končal Akademijo za likovne umetnosti v Zagrebu leta 1978. Razstavljal je na samostojnih in skupinskih razstavah na Hrvaškem in v tujini: Italija, Madžarska, Slovenija, Francija, Nemčija, ZDA, Avstralija… Njegova dela so razstavljena v muzejih, galerijah, zasebnih zbirkah, v javnih in sakralnih prostorih. Za svoje delo je prejel nagrade, odličja in priznanja. Je profesor na Akademiji za likovne umetnosti v Zagrebu. Živi in dela v Zagrebu.

Petar Barišić rođen je 1954. godine. Akademiju likovnih umjetnosti u Zagrebu završio je 1978. godine. Izlagao je na samostalnim i skupnim izložbama u Hrvatskoj i u inozemstvu: Italija, Mađarska, Slovenija, Francuska, Njemačka, USA, Australija… Djela mu se nalaze u muzejima, galerijama, privatnim zbirkama i u javnim i sakralnim prostorima. Za svoj rad dobio je nagrade, odličja i priznanja. Profesor je na Akademiji likovnih umjetnosti u Zagrebu. Živi i radi u Zagrebu.

Petar Barišić 1954-ben született. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémiát 1978-ban végezte el. Önálló és kollektív kiállításokon szerepelt horvát, olasz, magyar, szlovén, francia, német, amerikai, ausztrál és más kiállítótermekben és tereken. Művei múzeumokban, kiállítótermekben és magángyűjteményekben, valamint közterületeken és szakrális objektumokban láthatók. Műveiért számos kitüntetést, díjat és elismerést kapott. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémia professzora. Zágrábban él és alkot.

Petar Barišić was born in 1954. He concluded his studies at the Academy of Fine Arts in Zagreb in 1978. He has exhibited in solo and group exhibitions in Croatia and abroad: Italy, Hungary, Slovenia, France, Germany, the USA, Australia ... His works are displayed in museums, galleries, private collections and public and sacred places. He has received awards, prizes and acknowledgments for his works. He is a professor at the Academy of Fine Arts in Zagreb. He lives and works in Zagreb.

22


Velika kompozicija / Nagy kompozici贸 / Velika kompozicija / Big Composition 2008, les / fa / drvo / wood, 49 x 49 cm (x114)

23


PERUŠKO BOGDANIĆ Peruško Bogdanić, rojen leta 1949, je končal Akademijo za likovne umetnosti v Zagrebu leta 1976. Razstavljal je na samostojnih in skupinskih razstavah na Hrvaškem in v tujini v muzejih in galerijah v Avstriji, Sloveniji, na Škotskem, na Madžarskem, ZDA… Njegova dela so razstavljena v muzejih, galerijah, zasebnih zbirkah in v javnih prostorih – trgih, parkih in v sakralnih objektih. Za svoje delo je prejel odličja, nagrade, priznanja in listine. Je profesor na Akademiji za likovne umetnosti v Zagrebu in umetniški vodja mednarodne študentske kiparske šole Montraker v Vrsarju, Istra. Živi in dela v Zagrebu.

Peruško Bogdanić rođen je 1949. godine. Akademiju likovnih umjetnosti u Zagrebu završio je 1976. godine. Izlagao je na samostalnim i skupnim izložbama u Hrvatskoj i u inozemstvu u muzejima i galerijama: Austrija, Slovenija, Škotska, Mađarska, USA… Djela mu se nalaze u muzejima, galerijama, privatnim zbirkama i u javnim prostorima – trgovima, parkovima i u sakralnim objektima. Za svoj rad dobio je nagrade, odličja, priznanja i povelje. Profesor je na Akademiji likovnih umjetnosti u Zagrebu. Umjetnički je voditelj međunarodne studenske kiparske škole Montraker u Vrsaru u Istri. Živi i radi u Zagrebu.

Peruško Bogdanić 1949-ben született. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémiát 1976-ban végezte el. Önálló és kollektív kiállításokon szerepelt horvát, osztrák, szlovén, skót, magyar, amerikai és más múzeumokban és kiállítótermekben és tereken. Művei múzeumokban, kiállítótermekben és magángyűjteményekben, valamint közterületeken – tereken, parkokban – és szakrális objektumokban láthatók. Műveiért számos kitüntetést, díjat, elismerést, oklevelet kapott. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémia professzora. Az isztriai Vrsarban működő Montraker nemzetközi szobrászati iskola művészeti vezetője. Zágrábban él és alkot.

Peruško Bogdanić was born in 1949. He graduated from the Academy of Fine Arts in Zagreb in 1976. He has exhibited in solo and group exhibitions at home and abroad in museums and galleries: Austria, Slovenia, Scotland, Hungary, the USA ... His works can be found in museums, galleries, private collections and public places – squares, parks and sacred objects. He has received awards, prizes, acknowledgments and certificates for his works. He is a professor at the Academy of Fine Arts in Zagreb, and mentor at the the International “Montraker” Summer School of Sculpture in Vrsar, Istria. He lives and works in Zagreb.

24


5 ŠAH-MAT LAK les / fa / drvo / wood, 274 x 26 x 26 cm

4 ŠAH-MAT LAK les / fa / drvo / wood, 285 x 30 x 30 cm

25


6 ŠAH-MAT LAK les / fa / drvo / wood, 285 x 30 x 30 cm

10 ŠAH-MAT LAK les / fa / drvo / wood, 260 x 40 x 40 cm

26


N ŠAH-MAT LAK les / fa / drvo / wood, 295 x 40 x 40 cm

27


KAŽIMIR HRASTE Kažimir Hraste, rojen leta 1954, je končal Akademijo za likovne umetnosti v Zagrebu leta 1978. Razstavljal je na samostojnih in skupinskih razstavah na Hrvaškem in v tujini: Italija, Nemčija, Slovenija… Njegova dela so razstavljena v muzejih, galerijah, zasebnih zbirkah in v javnih prostorih – trgih, parkih in v sakralnih objektih. Za svoje delo je prejel nagrade, odličja in priznanja. Je profesor na Umetniški akademiji Vseučilišča v Splitu. Živi in dela v Splitu.

Kažimir Hraste rođen je 1954. godine. Akademiju likovnih umjetnosti u Zagrebu završio je 1978. godine. Izlagao je na samostalnim i skupnim izložbama u Hrvatskoj i u inozemstvu: Italija, Njemačka, Slovenija… Djela mu se nalaze u muzejima, galerijama, privatnim zbirkama i u javnim prostorima – trgovima, parkovima i u sakralnim objektima. Za svoj rad dobio je nagrade, odličja i priznanja. Profesor je na Umjetničkoj akademiji Sveučilišta u Splitu. Živi i radi u Splitu.

Kažimir Hraste 1954-ben született. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémiát 1978-ban végezte el. Önálló és kollektív kiállításokon szerepelt horvát, olasz, német, szlovén és más kiállítótermekben. Művei múzeumokban, kiállítótermekben és magángyűjteményekben, valamint közterületeken – tereken, parkokban – és szakrális objektumokban láthatók. Műveiért számos kitüntetést, díjat és elismerést kapott. A Spliti Egyetem Művészeti Akadémiájának professzora. Splitben él és alkot.

Kažimir Hraste was born in 1954. He completed his studies at the Academy of Fine Arts in Zagreb in 1978. He has exhibited in solo and group exhibitions in Croatia and abroad: Italy, Germany, Slovenia ... His works are in museums, galleries, private collections and public places - squares, parks and sacred objects. He has received awards, prizes and acknowledgments for his works. He is a professor at the Academy of Arts, University of Split. He lives and works in Split.

28


Videno 007 / Látott 007 / Viđeno 007 / Viewed 007 2006, steklo, aluminij / üveg, alumínium / staklo, aluminij / glass, aluminium, 158 x 43 x 62 cm

29


Videno 002-2 / Látott 002-2 / Viđeno 002-2 / Viewed 002-2 2006, steklo, aluminij / üveg, alumínium / staklo, aluminij / glass, aluminium, 87 x 73 x 46 cm

30


Videno 005-2 / Látott 005-2 / Viđeno 005-2 / Viewed 005-2 2006, steklo, aluminij / üveg, alumínium / staklo, aluminij / glass, aluminium, 49,5 x 32 x 18 cm

31


Točno tako / Pontosan így / Baš tako / Exactly the Way 2011, steklo, aluminij / üveg, alumínium / staklo, aluminij / glass, aluminium, 83 x 34 x 38 cm

32


Sirija / SzĂ­ria / Sirija / Syria 2010, steklo, guma / Ăźveg, gumi / staklo, guma / glas, rubber, 109 x 33 x 35 cm

33


KUZMA KOVAČIĆ Kuzma Kovačić, rojen leta 1952, je končal Akademijo za likovne umetnosti v Zagrebu leta 1976. Razstavljal je na številnih samostojnih in skupinskih razstavah na Hrvaškem in v tujini: Italija, Slovenija, Francija, Madžarska, Avstrija, Nemčija, Slovaška, Portugalska, Tunizija, ZDA… Njegova dela so razstavljena v muzejih, galerijah, zasebnih zbirkah, v javnih in sakralnih prostorih. Za svoje delo je prejel nagrade, odličja in priznanja. Dokumentarni film: Kipar Kuzma Kovačić, avtor Milan Bešlić, posnela HTV, 2007. Je profesor na Umetniški akademiji Vseučilišča v Splitu. Živi in dela v Splitu in na Hvaru.

Kuzma Kovačić rođen je 1952. godine. Akademiju likovnih umjetnosti u Zagrebu završio je 1976. godine. Izlagao je na brojnim samostalnim i skupnim izložbama u Hrvatskoj i u inozemstvu: Italija, Slovenija, Francuska, Mađarska, Austrija, Njemačka, Slovačka, Portugal, Tunis, USA… Djela mu se nalaze u muzejima, galerijama, privatnim zbirkama, javnim i sakralnim prostorima. Za svoj rad dobio je nagrade, odličja i priznanja. Dokumentarni film: Kipar Kuzma Kovačić, autor Milan Bešlić, proizvodnja HTV, 2007. godine. Profesor je na Umjetničkoj akademiji Sveučilišta u Splitu. Živi i radi u Splitu i Hvaru.

Kuzma Kovačić 1952-ben született. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémiát 1976-ban végezte el. Önálló és kollektív kiállításokon szerepelt horvát, olasz, szlovén, francia, magyar, osztrák, német, szlovák, portugál, tunéziai, amerikai és más kiállítótermekben és tereken. Művei múzeumokban, kiállítótermekben és magángyűjteményekben, valamint közterületeken és szakrális objektumokban láthatók. Műveiért számos kitüntetést, díjat és elismerést kapott. Dokumentumfilm: Kuzma Kovačić a szobrász, készítette Milan Bešlić, HTV, 2007. A Spliti Egyetem Művészeti Akadémiájának professzora. Splitben és Hrvaron él és alkot.

Kuzma Kovačić was born in 1952. He graduated from the Academy of Fine Arts in Zagreb in 1976. He has exhibited in numerous solo and group exhibitions in Croatia and abroad: Italy, Slovenia, France, Hungary, Austria, Germany, Slovakia, Portugal, Tunisia, the USA ... His works can be seen in museums, galleries, private collections, public and sacred places. He has received awards, prizes and acknowledgments for his works. Documentary: Sculptor Kuzma Kovačić; author: Milan Bešlić; producer: HTV, 2007. He is a professor at the Academy of Fine Arts in Split. He lives and works in Split and Hvar.

34


Razbitine neznanega kipa / Ismeretlen szobor roncsa / Olupina nepoznatog kipa / The Wreck of Unknown Statue 1999, barvan les / festett fa / obojeno drvo / painted wood, 33 x 44 x 105 cm

35


Romanje v Sveto deželo / Zarándoklat a Szentföldre / Hodočašće u Svetu zemlju / Pilgrimage to the Holy Land 2009, zemlja na podlagi / föld / zemlja na podlozi / earth, 119 x 115 x 16 cm

36


Na hrvatskom žalu, VI. stolječe 2009, les, pločevina / fa, fémlemez / drvo, lim / wood, metal, 165 x 115,5 cm

37


Veliki relikvij Zmage / A Győzelem nagy ereklyéje / Veliki relikvijar Pobjede / Big Reliquary of Victory 2009, pločevina, les / fémlemez, fa / lim, drvo / metal, wood, 215 x 97 x 39 cm

38


Sončni zahod v zalivu hrvaških svetnikov / Naplemente a horvát szentek öblében / Suton u zaljevu hrvatskih svetaca / Sunset in the Gulf of Croatian Saints 2009, bron / bronz / bronca / bronze, 76 x 63 x 49 cm

39


VATROSLAV KULIŠ Vatroslav Kuliš, rojen leta 1951, je končal Akademijo za likovne umetnosti v Zagrebu leta 1976. Razstavljal je na samostojnih in skupinskih razstavah v muzejih in galerijah na Hrvaškem in v tujini: Italija, Francija, Izrael, Slovenija, Nemčija, Madžarska, Avstralija… Njegova dela so razstavljena v muzejih, galerijah in zasebnih zbirkah. Za svoje delo je prejel odličja, nagrade in priznanja. Dokumentarni film “Riffovi”, avtor Milan Bešlić, posnela HTV, 2003. Monografija: Vatroslav Kuliš, avtor Igor Zidić, izdala »Školska knjiga«, Zagreb, 2010. Živi in dela v Zagrebu kot samostojni umetnik.

Vatroslav Kuliš rođen je 1951. godine. Akademiju likovnih umjetnosti u Zagrebu završio je 1976. godine. Izlagao je na samostalnim i skupnim izložbama u muzejima i galerijama u Hrvatskoj i u inozemstvu: Italija, Francuska, Izrael, Slovenija, Njemačka, Mađarska, Australija… Djela mu se nalaze u muzejima, galerijama i privatnim zbirkama. Za svoj rad primio je odličja, nagrade i priznanja. Dokumentarni film “Riffovi”, autor Milan Bešlić, proizvodnja HTV, 2003. godine. Monografija: Vatroslav Kuliš, autor Igor Zidić, izdavač Školska knjiga, Zagreb, 2010. Živi i radi u Zagrebu kao samostalni umjetnik.

Vatroslav Kuliš 1951-ben született. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémiát 1976-ban végezte el. Önálló és kollektív kiállításokon szerepelt horvát, olasz, francia, izraeli, szlovén, német, magyar, ausztrál és más múzeumokban és kiállítótermekben. Művei múzeumokban, kiállítótermekben és magángyűjteményekben láthatók. Műveiért számos kitüntetést, díjat és elismerést kapott. „Riffovi” címmel Milan Bešlić dokumentumfilmet készített róla a HTV horvát televízióban, 2003-ban. Monográfia: Vatroslav Kuliš, írta Igor Zidić, kiadta a Školska knjiga, Zágráb, 2010. Szabadúszó művészként Zágrábban él és alkot.

Vatroslav Kuliš was born in 1951. He graduated from the Academy of Fine Arts in Zagreb in 1976. He has exhibited in solo and group exhibitions in museums and galleries in Croatia and abroad: Italy, France, Israel, Slovenia, Germany, Hungary, Australia ... His works can be found in museums, galleries and private collections. He has received awards, prizes and acknowledgments for his works. Documentary film: “Riffovi”; author: Milan Bešlić, Television Production, 2003. Monograph: Vatroslav Kuliš; author: Igor Zidić; publisher: Školska knjiga, Zagreb, 2010. He lives and works in Zagreb as an independent artist.

40


Orfej s cvetjem / Orfeusz virággal / Orfej s cvijećem / Orpheus with Flowers 2007, mešana tehnika - platno / vegyes technika - vászon / kombinirana tehnika - platno / mixed technique - canvas, 200 x 290 cm

41


Sunshine 2007, meĹĄana tehnika - platno / vegyes technika - vĂĄszon / kombinirana tehnika - platno / mixed technique - canvas, 200 x 300 cm

42


Stekleno svitanje / Üveges pirkadat / Stakleno svitanje / Glassy Dawn 2007, mešana tehnika - platno / vegyes technika - vászon / kombinirana tehnika - platno / mixed technique - canvas, 200 x 300 cm

43


ŽELJKO LAPUH Željko Lapuh, rojen leta 1951, je končal Akademijo za likovne umetnosti v Zagrebu leta 1976. Razstavljal je na številnih samostojnih razstavah na Hrvaškem in v tujini v muzejih in galerijah: Nemčija, Italija, Francija, Slovenija… Njegova dela so razstavljena v muzejih, galerijah in zasebnih zbirkah. Za svoje delo je prejel odličja, nagrade in priznanja. Je profesor na Akademiji za likovne umetnosti v Zagrebu. Živi in dela v Zagrebu.

Željko Lapuh rođen je 1951. godine. Akademiju likovnih umjetnosti u Zagrebu završio je 1976. godine. Izlagao je na brojnim samostalnim izložbama u Hrvatskoj i inozemstvu u muzejima i galerijama: Njemačka, Italija, Francuska, Slovenija… Djela mu se nalaze u muzejima, galerijama i privatnim zbirkama. Za svoj rad primio je odličja, nagrade i priznanja. Profesor je na Akademiji likovnih umjetnosti u Zagrebu. Živi i radi u Zagrebu.

Željko Lapuh 1951-ben született. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémiát 1976-ban végezte el. Számos önálló kiállításon szerepelt horvát, német, olasz, francia, szlovén és más múzeumokban és kiállítótermekben. Művei múzeumokban, kiállítótermekben és magángyűjteményekben láthatók. Műveiért számos kitüntetést, díjat és elismerést kapott. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémia professzora. Zágrábban él és alkot.

Željko Lapuh was born in 1951. He graduated from the Academy of Fine Arts in Zagreb in 1976. He has exhibited in numerous solo exhibitions at home and abroad in museums and galleries: Germany, Italy, France, Slovenia … His works are found in museums, galleries and private collections. He has received awards, prizes and acknowledgments for his works. He is a professor at the Academy of Fine Arts in Zagreb. He lives and works in Zagreb.

44


Ostro - mehko / Éles - puha / Oštro - mekano / Sharp - Soft 2003/2004, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 100 x 120 cm

45


Bizaroidi / Bizarroidรกk / Bizaroidi / Bizarroids 2006, olje - platno / olaj - vรกszon / ulje - platno / oil - canvas, 100 x 120 cm

46


Tri figure v rozani sobi / Három figura rózsaszín szobában / Tri figure u ružičastom prostoru / Three Figures in a Pink Room 2006/2007, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 100 x 120 cm

47


Bizarne figure / Bizarr figurรกk / Bizarne figure / Bizarre Figures 2006/2007, olje - platno / olaj - vรกszon / ulje - platno / oil - canvas, 100 x 120 cm

48


Bizarne figure / Bizarr figurรกk / Bizarne figure / Bizarre Figures 2007, olje - platno / olaj - vรกszon / ulje - platno / oil - canvas, 100 x 120 cm

49


IGOR RONČEVIĆ Igor Rončević, rojen leta 1951, je končal Akademijo za likovne umetnosti v Zagrebu leta 1976. Razstavljal je na samostojnih in skupinskih razstavah na Hrvaškem in v tujini v muzejih in galerijah: Francija, Belgija, Slovenija, Nemčija, Italija… Njegova dela so razstavljena v muzejih, galerijah in zasebnih zbirkah. Za svoje delo je prejel odličja, nagrade in priznanja. Je profesor na Akademiji za likovne umetnosti v Zagrebu. Monografija: Igor Rončević, avtorji: Antun Maračić in Evelina Turković, izdala založba META, Zagreb, 2009. Živi in dela v Zagrebu.

Igor Rončević rođen je 1951. godine. Akademiju likovnih umjetnosti u Zagrebu završio 1976. godine. Izlagao je na samostalnim i skupnim izložbama u Hrvatskoj i u inozemstvu u muzejima i galerijama: Francuska, Belgija, Slovenija, Njemačka, Italija… Djela mu se nalaze u muzejima, galerijama i privatnim zbirkama. Za svoj rad primio je odličja, nagrade i priznanja. Profesor je na Akademiji likovnih umjetnosti u Zagrebu. Monografija: Igor Rončević, autori: Antun Maračić i Evelina Turković, izdavač META, Zagreb, 2009. Živi i radi u Zagrebu.

Igor Rončević 1951-ben született. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémiát 1976-ban végezte el. Önálló és kollektív kiállításokon szerepelt horvát, francia, belga, szlovén, német, olasz és más múzeumokban és kiállítótermekben. Művei múzeumokban, kiállítótermekben és magángyűjteményekben láthatók. Műveiért számos kitüntetést, díjat és elismerést kapott. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémia professzora. Monográfia: Igor Rončević, szerzők: Antun Maračić és Evelina Turković, kiadta a META, Zágráb, 2009. Zágrábban él és alkot.

Igor Rončević was born in 1951. He finished the Academy of Fine Arts in Zagreb in 1976. He has exhibited in solo and group exhibitions at home and abroad in museums and galleries: France, Belgium, Slovenia, Germany, Italy ... His works are seen in museums, galleries and private collections. He has received awards, prizes and acknowledgments for his works. He is a professor at the Academy of Fine Arts in Zagreb. Monograph: Igor Rončević; authors: Antun Maračić and Evelina Turković; publisher: META, Zagreb, 2009. He lives and works in Zagreb.

50


Mestne luči od daleč / Városi lámpák távolságból / Gradska svjetla iz daljine / City Lights From Long Distance 2010, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 30 x 150 cm

Odsev luči velemesta / A nagyvárosi lámpák tükröződése / Odsjaj velegradskog svjetla / Bright Lights of the Big City 2010, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 30 x 150 cm

Luči na obali / Fények a parton / Svjetla na obali / The Lights on the Shore 2010, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 30 x 150 cm

51


Zvok je rojen - zapestnica je na vratu / A hang megszületett - a karkötő a nyakon / Zvuk je rođen – narukvica je na vratu / The Sound is Born - Bracelet are on the Neck 2011, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 100 x 63 cm

52


Višje in glasneje / Magasabban és hangosabban / Više i glasnije / Upper and Louder 2011, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 100 x 63 cm

53


Jasni toni - lepi zvoki / Tiszta tónusok - szép hangok / Jasni tonovi – lijepi zvukovi / Polished Strings - Lovley Sounds 2011, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 100 x 63 cm

54


Odločenost za učenje / Tanulási elszántság / Odlučnost za učenje / Firm to Learn 2011, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 120 x 40 cm

55


Dajmo, ampak razkošno / Gyerünk, de gazdagon / Hajde, ali raskošno / Go-Go-Lavish 2011, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 120 x 40 cm

56


Zavesa usode / A sors függönye / Zastor sudbine / Curtain of Fate 2011, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 120 x 40 cm

57


ANTUN BORIS ŠVALJEK Antun Boris Švaljek, rojen leta 1951, je končal Akademijo za likovne umetnosti v Zagrebu leta 1974. Razstavljal je na številnih samostojnih razstavah na Hrvaškem in v tujini v muzejih in galerijah: Italija, Madžarska, Slovenija, Nemčija, ZDA… Njegova dela so razstavljena v muzejih, galerijah in zasebnih zbirkah. Za svoje delo je prejel odličja, nagrade in priznanja. Je profesor na Akademiji za likovne umetnosti v Širokem Brijegu Hrvaškega vseučilišča v Mostarju (Bosna in Hercegovina). Monografija: Antun Boris Švaljek, avtor Ive Šimat Banov, izdala Ustanova u kulturi Galerija Kula, Split, 2008. Živi in dela v Širokem Brijegu (BiH) ter v Zadru.

Antun Boris Švaljek rođen je 1951. godine. Akademiju likovnih umjetnosti u Zagrebu završio je 1974. godine. Izlagao je na brojnim samostalnim izložbama u Hrvatskoj i u inozemstvu muzejima i galerijama: Italija, Mađarska, Slovenija, Njemačka, USA… Djela mu se nalaze u muzejima, galerijama i privatnim zbirkama. Za svoj rad primio je odličja, nagrade i priznanja. Profesor je na Akademiji likovnih umjetnosti u Širokom Brijegu Hrvatskog sveučilišta u Mostaru (Bosna i Hercegovina). Monografija: Antun Boris Švaljek, autor Ive Šimat Banov, izdavač, Ustanova u kulturi Galerija Kula, Split, 2008. Živi i radi na Širokom Brijegu (BiH) i u Zadru.

Antun Boris Švaljek 1951-ben született. A Zágrábi Képzőművészeti Akadémiát 1974-ban végezte el. Számos önálló kiállításon szerepelt horvát, olasz, magyar, szlovén, német, amerikai és más múzeumokban és kiállítótermekben. Művei múzeumokban, kiállítótermekben és magángyűjteményekben láthatók. Műveiért számos kitüntetést, díjat és elismerést kapott. A mosztári (Bosznia és Hercegovina) Širok Brijeg Horvát Egyetemhez tartozó Képzőművészeti Akadémia professzora. Monográfia: Antun Boris Švaljek, írta Ive Šimat Banov, kiadta a Kulai Galéria Kulturális Intézete, Split, 2008. Širok Brijegben (Bosznia és Hercegovina) és Zadarban él és alkot.

Antun Boris Švaljek was born in 1951. He graduated from the Academy of Fine Arts in Zagreb in 1974. He has exhibited in numerous solo exhibitions in Croatia and abroad, and in museums and galleries: Italy, Hungary, Slovenia, Germany, the USA ... His works are to be seen in museums, galleries and private collections. He has received awards, prizes and acknowledgments for his works. He is a professor at the Academy of Fine Arts in the Široki Brijeg Croatian University in Mostar (Bosnia and Herzegovina). Monograph: Antun Boris Švaljek; author: Ive Šimat Ban; publisher: Cultural Institutions -- Kula Gallery, Split, 2008. He lives and works in Široki Brijeg (Bosnia) and Zadar.

58


Bitka pri Sisku leta 1593 / Csata Sisaknรกl 1593-ban / Bitka kod Siska 1593. godine / Battle of Sisak in 1593. 1994, olje - platno / olaj - vรกszon / ulje - platno / oil - canvas, 135 x 195 cm

59


Avtoportret (priljubljeno-romantično-konceptualno) / Önarckép (népszerű-romantikus-konceptuális / Autoportret (pučko-romantično-konceptualno) / Self-Portrait (Popular-Romantic-Conceptual) 2001, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 100 x 140 cm

60


Gospod Orson / Orson úr / Gospon Orson / Mr. Orson 2003, olje - vezana plošča / olaj - falemez / ulje - šperploča / oil - plywood, 135 x 195 cm

61


Das schwerer Flugzoig (Josef Bouys) 2011, olje - platno / olaj - vรกszon / ulje - platno / oil - canvas, 75 x 100 cm

62


Vesela sprehajalka / Vidám séta / Vesela hodačica / Happy Walker 2011, olje - platno / olaj - vászon / ulje - platno / oil - canvas, 102 x 135 cm

63


Razstava Kiállítás Izložba Exhibition

64


65


66


67


68


69


70


71


Partnerji razstave / A kiállítás partnerei: / Partneri izložbe: / Partners of exhibition:

Muzej Međimurja, Čakovec

Međimurska županija

Hrvatsko kulturno društvo Pomurje, Lendava


Profile for Galerija-Muzej Lendava / Galéria-Múzem Lendva

8 SODOBNIH HRVAŠKIH UMETNIKOV  

OSEM SODOBNIH HRVAŠKIH UMETNIKOV NYOLC MODERN HORVÁT MŰVÉSZ OSAM SUVREMENIH HRVATSKIH UMJETNIKA EIGHT CONTEMPORARY CROATIAN ARTISTS

8 SODOBNIH HRVAŠKIH UMETNIKOV  

OSEM SODOBNIH HRVAŠKIH UMETNIKOV NYOLC MODERN HORVÁT MŰVÉSZ OSAM SUVREMENIH HRVATSKIH UMJETNIKA EIGHT CONTEMPORARY CROATIAN ARTISTS

Profile for gmlendava
Advertisement