Issuu on Google+

Miről mesélnek a kövek? A Velencei-hegység fejlődéstörténete A Velencei-hegység sokak számára csak egy gránittömeget jelent országunk szívében, de ezen túl is sok érdekességet rejt még magában. 4,6 milliárd esztendős Földünk múltjából mintegy 450 millió év történetét ismerhetjük meg e szelíd dombokat felépítő kőzetekben. Az itt található legidősebb kőzet az agyagpala és fillit. 450-360 millió éve - amikor még a Velencei-hegységet is hordozó mikrolemez a Föld déli féltekéjén helyezkedett el - a szárazföldről folyóvizek szállították hordalékukat az Ős-Tethys-óceánba. A finomtörmelékes kőzetszemcsék - mint az agyag, aleurit és homok - besodródtak a nyílt óceánra, majd leülepedtek a meder aljára. Az itt lerakódott több 1000 méter vastagságú üledékből az évmilliók során a nyomás és hő hatására lett az agyagpala, ill. fillit. Kb. 300 millió évvel ezelőtt a tektonikus mozgások hatására az Ős-Tethys összezárult, felgyűrődött a Variszkuszihegységrendszer és ezzel egyidejűleg benyomult az a magmatömeg, amelyből hosszú idő alatt szilárdult meg a gránitunk. Ez az oka annak, hogy a gránitban szabad szemmel is láthatjuk a kőzetet felépítő különböző ásványokat, hisz bőven volt idejük „megnőni”. A Velencei-hegységben gyakran előfordul még un. gránitporfír (olyan gránit, amiben „úszik” 1-1 nagyobb méretű ásvány, de a többi szabad szemmel alig kivehető) és mikrogránit is (ugyanaz az ásványi összetétele, mint a „alap” gránitnak, de jóval kisebbek az ásványok benne). Ezek a kőzetek csak néhány évmillióval fiatalabbak a „alap” gránitnál és keletkezésükben is sok közös van. Kb. 280 millió éve a már nagyrészt kihűlt és kikristályosodott gránittömeg repedéseibe újabb gránitos összetételű magma nyomult bele. A „hideg” környezet miatt ez a magma hamar kikristályosodott, épp ezért az ásványoknak nem volt idejük nagyra „nőni”. Ezzel a két kőzettípussal tehát – a mikrogránittal és a gránitporfírral – néhány méter, vagy pár 10 cm széles kőzettelérek formájában találkozhatunk, melyek gyakran „kilógnak” környezetükből és akár több km hosszan követhetőek. Nagyot ugrunk most az időben, egészen 40 millió évvel ezelőttre, hisz a következő kézzel fogható emlék ebből a korból származik. Egy hatalmas tűzhányó kezdte meg működését ekkortájt, sekély, szubtrópusi tengeri környezetben. Ekkorra már a mikrolemezünk a Föld északi féltekéjére, a Ráktérítő közelébe „úszott” és a Paratethys-tenger borította térségünket. A vulkánunk valószínűleg kontinentális peremen működött, hasonlóan az észak-amerikai Kordillerákhoz, vagy az Andokhoz. A vulkanizmust a kontinentális lemez alá bukó óceáni lemez válthatta ki. Az alábukás eredményeképp magma indult el a felszínre, melynek egy része el is érte azt. Kezdetben ez az andezites magma a benne oldott gázok és a magas víztartalmú rétegekkel való találkozás miatt óriási robbanások során kisebb-nagyobb darabokra zúzta szét az útjába kerülő kőzeteket, melyek aztán sűrű felhő formájában hagyták el a vulkán kürtőjét (piroklaszt szórás). A kezdeti szakaszt követően a piroklaszt szórásokat lávafolyások szakították meg. A vulkán több millió éves munkájának eredményeképp kb. 34000 m magasra építette magát. Elcsendesedését követően azonban a külső környezeti tényezők - mint pl. a víz– 15-20 millió év alatt 2-3000 m vastagságnyi anyagát szállították el.. A Velencei-hegységben megmaradt vulkáni kőzetekre, főként a piroklasztitra alig lehet ráismerni. A nagymértékű elváltozás oka az erőteljes vulkáni utóműködés. A magmában oldott gázok és víz, illetve a magma hője által felforrósított mélységi vizek elindultak a felszínre, közben pedig átitatták a kőzeteket. Azok ásványait részben vagy teljes egészében kioldották és újakat raktak a helyükre. Innen a kőzet neve, a metaszomatit, ami „elemkicserélt” kőzetet jelent. Helyenként a gránitot is átitatták ezek az oldatok. Az időközben részben kiszáradt Paratethys-tenger helyét a Kárpát-medencében a Pannon-tó foglalta el, mintegy 12 millió évvel ezelőtt. Ekkora már a mikrolemezünk megérkezett mai


helyére. Ez a tó csak néhány millió évig létezett; elsősorban a Kárpátokból és az Alpokból érkező folyók hatalmas mennyiségű hordaléka töltötte fel, deltafrontban előre haladva. A Velencei-hegység táján 8-9 millió évvel ezelőtt már csak egy homokos-folyóvízi síkságot találtuk volna, mely azóta nagyrészt lepusztult. 2,4 millió évvel ezelőtt beköszöntött a jégkor, ami alatt hidegebb-melegebb időszakok váltották egymást. Volt olyan, hogy tarándszarvasok legeltek a velencei-hegységi tundrákon vagy épp mamutok vonultak át. A melegebb periódusokban sztyep-erdős sztyep boríthatta térségünket, melyeken az erős sarkvidéki szelek felkapták a kisebb szemcseméretű kőzeteket, - mint például a feltöltődött Pannon-tó üledékét – és messzire szállították a levegőben. Kiülepedve a levegőből – a sztyeppeken - ezen a kőzetliszten telepedtek meg a pázsitfűfélék, melyek bojtos gyökérzete alatt lösszé „érett”. A lösz tulajdonképpen némi mésszel gyengén cementált kőzetliszt. „Mindössze” kb. 12 ezer évvel ezelőtt született meg a Velencei-tó. Az utolsó hidegebb periódus mintegy 10 ezer évvel ezelőtt fejeződött be, azóta a Föld átlaghőmérséklete összességében nő.

Útvonalleírás A művelődési háztól a falu szélére érve utunk alacsony dombokon vezet keresztül, melyek feltehetően szubtrópusi éghajlat alatt alakultak ki mintegy 20 millió évvel ezelőtt. A több 10 méter vastagon mállott gránitot a lefolyó nagy mennyiségű csapadékvíz szabdalta fel, „félnarancs” alakú dombokat kialakítva. Érdemes a keleti oldalon felhagyott kőfejtőt megnézni, ahol félbevágva láthatjuk a formát és több méter vastagon tárul fel a mállott, kézzel szétmorzsolható gránit. Ezt követően megérkezünk a Gyapjaszsákhoz. Kialakulásának története kb. 280 millió évvel ezelőtt kezdődött, amikor a benyomult magmatömeg térfogata a hűlés miatt csökkent. Kompenzációként repedések jelentek meg a gránittestben, hasábokra osztva a kőzetet. Jóval később felszínközelbe kerülve a repedések mentén leszivárgó víz aprózza, illetve mállasztja a gránittömböket. Ahol a repedések találkoznak, ott ez a folyamat erősebb, jobban legömbölyíti az éleket. Mikor lepusztul a gránitmurva, felszínre kerül a legömbölyített gránittömb. Érdemes lemenni az Olasz kőfejtőbe, ahol a Gyapjaszsák gránit repedésrendszerét tanulmányozhatjuk. Itt azért nem kerekítődtek le a blokkok, mert feltehetően kevés időt töltöttek sekély mélységben, ahol ez a folyamat zajlik. Utunkat ezt követően Nadap felé vesszük a sárga + jelzésű gránitmurvás úton. Mindig vigyázzunk az úton látott kőzetekkel; sokszor nem helyi kő hever ott! A kis távon indulók (●) a hétvégi házakhoz érve a sárga – és piros – jelzésen mennek fel a Likas-kő irányába, a nagyobb távot teljesítők (♦) pedig a házak között haladnak tovább a piros – jelzést követve. ♦ A focipálya utáni hármas kereszteződésnél a jobbra lévő úton indulunk el egy völgybe. A völgy egyenesen fut: valószínűleg szubtrópusi éghajlaton alakulhatott ki egy kőzetben lévő nagyobb törés mentén. A törés mentén összetöredezett és meggyengült kőzetet a lefolyó nagy mennyiségű csapadékvíz könnyebben meg tudta bontani, és az idők során egyre mélyebbre vágódott a völgytalp. Nemsokára elérünk egy gránitfejtőt, még a házak előtt. Az itt látható kőzet nem hasonlít az eddig látott gránitra; fehér, helyenként sárgás-vöröses színű, amiben


csak a kvarc szemcsék vannak meg az eredeti gránitból és könnyen szétmorzsolható kézzel is. Ennek az az oka, hogy forró vizes oldatok járták át, melyek a kvarcszemcséken kívül minden más ásványt elbontottak. Lassan elérjük a házakat, majd a Furmint utcán keresztül érünk ki a Panoráma útra. Jobbra elnézve egykoron Vörösmarty Mihály nádfedeles présházát látjuk, amihez érdemes kitérőt tenni. Utunkat a Panoráma úton felfelé folytatjuk. Az állomás egy hatalmas kőfejtő szélén lesz. Itt egykor azt az andezitet bányászták ki, ami a vulkán kürtőjében szilárdult meg. Innen a sárga – , majd piros – jelzésen érjük el a Szintezési ősjegyet, ahol még mindig elbontódott gránitot taposunk. Ez az oka annak, hogy felhagytak itt a bányászattal, hisz a rossz minőségű követ nem volt érdemes fejteni. Ha megnézzük a földön heverő méteres gránittömböket láthatjuk, hogy az üde gránit még; az oldatok nem egyenletesen itatják át a kőzettömeget. A szalagozást követve, hosszú egyenes szakaszt követően elérünk a vadvédelmi terület kerítéséhez. Ha itt balra nézünk sárgás kőzetre leszünk figyelmesek; a legutóbbi jégkorszakban keletkezett löszre. Alatta szürke, jól rétegzett kőzet található; a Pannon-tavat feltöltő homok. Ujjaink között összedörzsölve is meg lehet különböztetni a két kőzetet, a lösz finomszemcsés, „visszasimogatja” az ujjunkat, a homok viszont karcolja. Továbbhaladva felérünk a Nyír-hegyre, ahol már metaszomatiton haladunk egészen a LovasberényNadap műútig. Az állomás a Magos-kőnél van, melyet egy hosszan elnyúló, pár méter széles kiemelkedésen találunk meg. Ez lényegében egy egykori repedést jelöl ki, amely mentén forró vizes oldatok áramlottak. Ezek nagyrészt feloldották a kőzet eredeti ásványait, és főként szilícium-dioxidot, azaz kovát raktak le a helyükre, mely ellenállóbb kőzet lévén lassabban pusztult, így kiemelkedik környezetéből. Az átkovásodott néhány méteres zóna (telér) hirtelen elvégződik egy vető miatt, ahol a Magos-kő sziklaalakzat folyamatosan pusztul: repedések mentén levált tömbök sokaságát figyelhetjük meg. A műutat keresztezve a biciklis jelzést követjük. 1-200 m múlva két oldalt sekély „gödröket” fogunk látni; megérkeztünk az egykori agyagpala bányákhoz. Az agyagpala szürkés színű kőzet, benne főként vízszintes repedésekkel, melyek a nagy nyomás miatt keletkeztek benne (nem rétegzettség). Gyakran e kőzetet vasásványok „színezik” meg. ●♦ A két táv ismét találkozik az útelágazásnál, és együtt indul tovább a piros ▲-ön a Likas-kőhöz. A Likas-kő hasonlóan keletkezett, mint a Magos-kő, annyi különbséggel, hogy más a kiindulási kőzet; gránit. A gránittestben lévő nagyobb, kilométer hosszú egykori repedés mentén könnyebben tudtak áramlani a forró vizes oldatok, melyek az andezitvulkanizmus során, illetve után indultak el a felszín felé. Ezek az oldatok a repedés mentén nagyrészt kioldották a gránit eredeti ásványait és helyükre főként szilícium-dioxidot, azaz kovát raktak le. A kovás átitatódásnak köszönhetően egy pár méter széles és majd 1 km hosszan Likas-kő nyomozható, ellenállóbb kőzetanyagú telér jött létre,


mely kiemelkedik környezetéből. A Meleg-hegyen is ez a telér fut keresztül. A gránit maga is tartalmaz kvarc ásványokat, melyeket a feljövő oldatok általában „nem bántottak”, meghagyták őket eredeti formájukban. Ezért láthatunk itt olyan kőzetdarabokat, ahol egy homogénebb környezetben ott vannak a megszokott kvarcok is. ●♦ Mindkét táv az Angelika-forrás felé veszi az irányt a piros – jelzésen, ismét alapgrániton. Mielőtt bemennénk a forrás völgyfőjébe vessünk egy pillantást a balra lévő lapos mélyedésre, ugyanis jelentős részben ez a vízgyűjtőterülete. A víz innen szivárog át néhány méter mélyen a gránit repedésein keresztül, majd megjelenik a 3 kifolyó valamelyikében. Szárazabb időszakokban csak a foglalt forrás működik. Ezután a piros + jelzésen indulunk el. Hamarosan kétoldalt magasabb dombokat látunk, melyeken egy gránitporfír telér fut keresztül. A kőzet feltűnően narancssárgás, amelyben fehér kvarc, rózsaszín ortoklász és fekete-barna biotit ásványok „úsznak”. A piros + után a piros ▲ jelzést követve érjük el a Borjú-völgyet. A völgyfő elején ismét gránitporfír telér keresztezi utunkat, majd folytatódik az „alapgránit”. A piros O jelzésen lemegyünk az időszakos vízfolyás medrébe, majd odaérkezünk a Szűcs-forráshoz. A házak között tovább haladva figyeljünk a völgyben balra; a jégkor emlékeként megőrződött löszt fogjuk látni. Ha közelebb megyünk, még csigaházakat is találhatunk a löszben, melyeket egykor a porviharok temettek be a sztyeppeken. 450 millió éves időutazásunk a végéhez közeleg; szép, régi nádfedeles házak mellett visszaérünk a templomhoz, majd a kiindulási pontunkhoz. Írta: Csorvási Nikolett

Jó szerencsét!


Kirándulásvezető