Page 1

k u l t u r á l i s

2010 • 2. évfolyam 2. szám

RETINA

Körtvélyesi László

Tartalomból: 3–TESSÉKELÕ 4–Sági Erzsébet: Az amatõr irodalmi mozgalom helyzete, lehetõsédei, biktatói jelene és jövõje 6–Tóth Judit és Török Antal versei 7–Világsztárok a Nemzetközi Jazz Hétvégén 8–Balogh János: Táncjelírás 3. 9–RETINA beharangozó 10–Hajdú Erzsébet és Kántor István verse 11–Tenkes Csárda 12–Várkonyi Kitty: Haláltánc 15–Bartha Katalin és Lucskai Vince verse 16–Lázár Szilvia: Kulináris 17–Batthyány Pince 18–Ferenczfi János: Hajrá Fradi! 21–Báder Judit és Kónya Gábor verse 22–Beszélgetés Körtvélyesi Lászlóval 23–Balogh Márti: A nézõ 24–Magdás Emõke: Életmozaik 28–Csikós Gabriella: A maják és a világvége 30–Pável István és Hatházi Áron verse 31–Jeles napok: március 32–Az Õ szemükben 33–Volt-nincs kút a Tettyén, Sárossy Péter verse 34–Nick Cave: Bunny Murno halála – széljegy

f o l y ó i r a t


Pályázz A KUPÉ és nyerj! Csoportról Rendszeres havi pályázatot indítunk a kupe.blog.hu, a KUPÉ Kulturális folyóirat, és a KUPÉ on-line kiírásában. Hónaponként egy téma, mindenféle más megkötések nélkül. Március havi pályázat témája:

HÛTLEN HÛSÉG Beküldési határidô: 2010.04.12. Pályázni lehet: vers, kispróza, festmény, grafika, fotó, kisplasztika, zene, videoklip… További részletes pályázati kiírás: a www.kupefolyoirat.hu-n A pályázatokat, kizárólag a palyazatok@kupefolyoirat.hu e-mail címen fogadjuk el, elektronikus formában. További kérdéseket a palyazatok@kupefolyoirat.hu-ra várjuk.

Ne bízza a véletlenre! Fizessen elõ a KUPÉ-ra most! megrendeles@kupefolyoirat.hu vagy 30-574-7779 További információ: www.kupefolyoirat.hu

HELYREIGAZÍTÁS! A múlt havi számunkban a 30.oldalon a Hideg van c írásnál rosszul jelent meg a kép készítôjének neve. Elnézést kérünk az alkotótól! Helyesen: Búsi Sándor

A KUPÉ közhasznú egyesület, mára felállította és mûködteti médiarendszerét, mely három részbôl áll. INTERNETES FELÜLETEINK: A KUPÉ elôszobája a http://kupe.blog.hu Itt szerzôink és alkotóink szabadon publikálhatnak, bármikor, bármirôl, bármilyen formában. A blogot nem szerkesztjük. Pontosabban, maga az élet és tagjaink írják. A blog mindenkinek nyitva áll, csak annyit kell tenni, hogy jelentkezni kell, blogszerzônek. Mi küldünk egy meghívót, mellyel gyorsan tagunk leszel és máris blogolhatsz. A blogban nick névvel, vagy bármilyen felhasználói névvel szabadon publikálhatsz. A KUPÉ On Line (www.kupefolyoirat.hu), már sokkal komolyabb oldal. A honlap jelentôs része csak regisztrált tagok számára elérhetô. A regisztrációs feltételek is szigorúak. Kizárólag saját személynévvel lehetsz tagunk és veheted igénybe a honlap szolgáltatásait. A honlap teljes egésze szigorúan szerkesztett. Szerzôink, alkotóink, csak a szerkesztôség által jóváhagyott alkotásaikat publikálhatják. A KUPÉ On Line jelenlegi rovatai a teljesség igénye nélkül: Kult: kulturális rovat Irodalom: Irodalmi rovat Life (közélet): Közéleti rovat Gyermek-De, Szárnypróbálgatók: Gyermekeknek, gyermekekrôl, ifjú tehetségekrôl szóló rovat Ok-Kult: A szellemi emberrôl szóló rovat Gasztrómánia: Minden, ami étkezési kultúra Képgaléria: Képzômûvészeink alkotásainak galériája. Program és könyvajánló KUPÉ kulturális folyóirat lapjait megnyitja minden alkotó elôtt, legyen az író, költô, képzô vagy iparmûvész, fotós, grafikus. Vannak elvárásaink és vannak, minimális igényeink is, a szerzôk és alkotásaik felé. Jól tudjuk, ez szubjektív dolog. Ettôl függetlenül felvállaljuk szubjektivitásunkat. Felvállaljuk, kitartunk mellette. A Kiadványunk ingyenes és folyamatosan bôvíteni fogjuk terjesztési pontjainkat. Nem elzárkózni akarunk a világtól, hanem szerves részévé akarunk válni. Fel fogjuk vállalni, hogy az alkotók bizony a társadalomban élnek és arról véleményük van, nem csak mûvészi értelemben. Elérhetôségünk:kupefolyoirat@kupefolyoirat.hu Olvasói levél:foszerkeszto@kupefolyoirat.hu


Tessékelô Szinkronicitás. Ez az elsô szó, ami a KUPÉ-ról eszembe jut. Ez egy elég ritkán tetten érhetô folyamat, melyet nem lehet kimutatni, csak megtapasztalni. Mikor az összetartozó elemek szinkronba kerülnek. Van, hogy az ember minden hidat felégetne maga mögött, minden írását tûzbe dobná. De az élet közbeszól. A KUPÉ a legjobb pillanatban jött. Általa újra tudomásom van olyan emberekrôl, akiket évek óta figyelemmel kísérek, és úgy hordom magamban írásaikat, hogy azok a legváratlanabb idôben megszólalnak bennem, és elkezdik mondani saját magukat. Muszáj megemlítenem Pécshez való kötôdésemet is. Apám halála elôtti utolsó vágya az volt, hogy eljusson ebbe a városba. Már nem valósulhatott meg. Még én sem jártam ott. De a KUPÉ-ban olyan, mintha mindennap megtennék egy vonat utat addig. Képzeletben ilyenkor beülök Báder Judittal valahova kávézni és elmondom neki, hogy példaértékû a kezdeményezése. Ezt csak szeretetbôl lehet csinálni. Teret adni másoknak, hogy megmutathassák magukat és eljuttatni szellemi értékeket az interneten belül és túl. Mindebben olyan emberek segítik, mint Hatházi Áron, Kuhn Dávid, Hortolányi Gábor. Akiknek megfelelô érzékük és rálátásuk van az irodalmi oldalakra, és hozzáértéssel találják meg az alkotókat. Mikor elküldték nekem a KUPÉ elsô számát, nem hittem a szememnek. Az is nagy öröm lett volna, ha csak egy szürke füzetet találok, hisz' tudtam már: a tartalom önmagáért beszél. De álmomban sem számítottam ilyen igényes formára, a szerkesztés és a fotók ilyen minôségû összehangolására. Ezentúl nem kell a könyvtár olvasótermében vadásznom irodalmi folyóiratok után, mert a KUPÉ elhozza nekem mindazt, amire szükségem van. Hálás vagyok a sok munkáért, ami mögötte van. Ezen túl pedig fôleg azért, hogy megtapasztalhatom, milyen az, mikor néhány kultúrát szeretô ember összefog.

© Deli József

Remélem, számos alkotója, olvasója lesz ennek a lapnak! Úgy érzem, a mai világban mindennél nagyobb szükség van egy közösségre, ahova az ember tartozhat, ahol tehet valamit másokért és közben esztétikai élményt nyújt, pihentet, kikapcsol, alkotásra ösztönöz. Ez a félmaroknyi ember visszaadta a hitemet az emberségben, barátságokban, mûvészetben és önmagamban. Mindezt úgy teszik, hogy nem is tudnak róla. Talán nem hiszik még, de felkeresésükkel feltámasztottak csendjébôl, nem csak engem, de más írókat is, akik már visszavonulóban voltak az alkotástól! A KUPÉ születésével életre kelt valami - én ezt érzem. Ahogy Kassai Lajos mondja: "Amikor a kultúra él, akkor élmény. Amikor halott, információ." Mindennap szeretettel gondolok a szerkesztôségre ezért, hogy nem hagyják veszendôbe menni az igazi értékeket! Tóth Judit „


Az amatôr helyzete, irodalmi lehetôségei, buktatói, jelene és jövôje mozgalom Sági Erzsébet:

„ Az internet robbanásszerû gyorsasággal vált nélkülözhetetlen eszközünkké munkahelyünkön, beépült otthonainkba, és vált sokak szórakozásává is. Segítségével rendelünk repülô- és színházjegyet, keresünk munkát, tanulunk, ismerkedünk és levelezünk. Hasznos és nélkülözhetetlen része mindennapjainknak, miközben „áldás és/vagy átok“ szerepérôl hatalmas viták folynak. Már vannak rabjai, szenvedélybetegséggé vált, állítják ellenzôi, joggal. Ugyanakkor életet is mentettek segítségével. Okosan használva hatalmas lehetôség, de nem pótolja, hanem csak segíti a valódi életet! Ezt a szerepét ismerték fel nagyon gyorsan azok az amatôr irodalmárok, akiknek mindeddig nem volt módjuk – pénz híján – megjelentetni alkotásaikat. Bárkinek lehet ingyen oldala, blogja, ahová többé-kevésbé cenzúra nélkül feltehet bármit, amirôl azt gondolja, hogy érdekelhet másokat is. De az írók, költôk számára a megjelenés csak egy szelete annak a tortának, aminek egészére vágynak. Ôk a visszajelzésekbôl, kritikákból tudják meg, hogy olvasóik megértették-e szándékukat, és azt is, hogy amit írnak, az tiszavirág-életû vagy idôtálló lesz-e. Számtalan irodalmi weblapot hoztak létre segítésükre vállalkozó kedvû, pénzt, munkát nem sajnáló szponzoraik. Egy-egy ilyen oldalon több százan találhatnak lehetôséget és társakat. Egymást olvasva, bírálva és dicsérve alakul ki a rangsor, majd az élmezôny, és válik sokszor igazi közösséggé egy-egy oldal virtuális baráti körre. Találkozókat szerveznek, összejárnak, felolvasó esteken, kirándulásokon ismerkednek. Olykor – a régi kávéházi szokásokat felelevenítve – mecénásra találnak, az elsô összejövetel helyéül – véletlenszerûen, az internetrôl

20 10 02

04 05

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

© Kovács Zoltán

kiválasztott kávé-, vagy teaház vezetôjének személyében, megoldva ezzel a „Hol jöhetnénk össze?“ kérdés valóságos problémáját. Szabályozott és célzott segítség kellene. Kerületi mûvelôdési házak, könyvtárak fogadhatnák be ôket, hogy a virtuális térben elkezdett közösségépítés valóságossá válhasson és alkotásaikkal az irodalmat szeretôk azon rétege is találkozhasson, akiknek nincs módja interneten kutakodva rájuk lelni és olvasni ôket.


Mûhelymunkára kiváló hely az internet, de az író-olvasó találkozások élményét csak élôben tapasztalhatják meg mindkét oldalon. Sok alkotó regisztrálja magát több helyen is Jó esetben azonos nick-névvel próbálkoznak mind ismertebbé válni, de akadnak rejtôzködôk is, akik más-más névvel próbálnak szerencsét egészen addig, míg egy – több helyre is feltett – alkotás le nem buktatja ôket. Miután a nevek mögött hús-vér emberek vannak, gyakran támadnak viták, féltékeny és irigy megjegyzések ûznek el egy-egy alkotót kedvenc helyérôl. A siker, a sikeresség nem csak barátokat, híveket, de ellenségeket is szerez. Komoly csaták, szópárbajok helyszíne lehet még a legbékésebb oldal is. A lapgazda személye nagyon fontos, de talán nála is fontosabb a – lap arculatának kialakítója, a tartalmi, minôségi munkáért felelôs – fôszerkesztô

© Kovács Zoltán

személye. Ha lelkiismeretes, mindenkire egyformán figyelô, megingathatatlanul igazságos ember áll egy lap élén, akkor az ott alkotók azzal foglalkoznak, ami a dolguk. Írnak, olvasnak, véleményeznek. Ha a fôszerkesztô személyét rosszul választották meg, ha támogatja, vagy elnézi a klikkesedést, ha önmagát tolja elôtérbe, ha nem „veszi“ a jelzéseket, akkor megkezdôdik a lemorzsolódás, gyakran a legjobbak költöznek át egy új helyre, olykor magukkal vonzva saját udvartartásukat is. Azok a lapok mûködnek a legkiegyensúlyozottabban és kerülik el a hullámzó hangulatért felelôs mélységeket és magasságokat, ahol a fôoldalra kerülés – többtagú – szakmai zsûri döntésén és nem egyedül a fôszerkesztô szimpátiáján, vagy annak hiányán múlik. „

A mûvészek érzékeny emberek. A mellôzöttség, a méltánytalanság mélyebben érinti ôket, mint az átlagembert. Becsüljük meg ôket, vigyázzunk rájuk és ha módunkban áll, támogassuk ezt a szépséges mozgalmat. „

© Kovács Zoltán

Cikkem írásával nem csupán a helyzet felvázolása, a buktatók és lehetôségek feltérképezése volt a szándékom, hanem egy párbeszéd megkezdése, alkotók és olvasók, üzemeltetôk és fôszerkesztôk megszólaltatásával. Kérem, fogadják el a lehetôséget, a fórumot, melyet a Kupé biztosít, hogy körbejárhassuk ezt a témát és megismerhessük minden résztvevô véleményét. „


© Kovács Zoltán

TÓTH JUDIT: NYITOTT KÉZZEL mondom én neked s tanítom rá magam

TÖRÖK ANTAL: BEFEJEZETLEN Emlékszem, kettest kaptam matekból, és a folyosón elgáncsolt Bencze Zsolti. S én a mozaik mintás kövön feküdve kezdtem elôször zsugorodni, lettem egészen parányi, teljesen apró, semmi kis vacak. Majd késôbb este is, /már otthon/ Anyám fekete zsebkendôje alatt szerettem volna semmivé válni egy pillanatra, egy napra, vagy örökre… Dôlt betûid között szeptember tizenötödike. Az esô esett aznap, mikor Apa meghalt. 20 10 02

06 07

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

csak nyitott kézzel szeresselek hisz' úgy állnak körül az emberek mint nemrég engem mikor saját véremben a hideg kövön feküdtem s angyalok zúgták nevedet fülembe szentkép szeretnék lenni polcodon engem is úgy csókolj és azt mondd bizony, igazságos vagyok ezért háttérben maradok és hangszigetelt dobozban teszek le eléd ezentúl minden mondatot


Violin rovat

Világsztárok a Nemzetközi Jazz Hétvégén! Pécsi Tavaszi Fesztivál,

2010. március 18–20.

Negyedik alkalommal rendezi meg a Pécsi Kulturális Központ a Nemzetközi Jazz Hétvégét, amely 2010-ben, az Európa Kulturális Fôvárosa program és a Pécsi Tavaszi Fesztivál eseményeként igazi sztáresôvel csalogatja a közönséget. A PTE Orvosi Kar Aulájában március 18–20. között esténként fél nyolctól világszínvonalú elôadók adják egymásnak a stafétát. A virtuóz nyitányról a Szakcsi Generation gondoskodik, a „gypsy jazz“ mûfajában utánozhatatlan Szakcsi Lakatos Béla és fiatal családtagjai – ifj. Szakcsi Lakatos Béla, Szakcsi Lakatos Róbert, valamint Oláh Kálmán – billentyûszólóival. Ôket a Hammond orgona gospelek világában nevelkedett királynôje, a New Jersey-i születésû Rhoda Scott követi, aki együttese élén hetven felett is tinédzsereket meghazudtoló szenvedéllyel játszik. A péntek este könnyed slágerekkel és Satchmót megidézô trombitaszólóval veszi kezdetét, a hazai swing jazz fiatal generációját képviselô Jazz Steps és a fekete amerikai zenész, Leroy Jones jóvoltából. Majd az Izlandról a szigetország különleges zenei projektjeként világhírnévig jutó Mezzoforte lép színre, melynek instrumentális funk-fusion zenéje nyújt nem mindennapi jazz-parádét.

A zárónap alaphangját Harcsa Veronika és kvartettje adja meg. A pályáját zongoristaként és szaxofonosként kezdô fiatal énekesnô könnyedén mozog a különbözô mûfajok között, s egyedi hangja varázslatos vokális jazzmuzsikát ígér.

Végül a brit Matt Bianco készül elragadni a hallgatóságot, amelynek latinopophifi bossanova zenéje minden bizonnyal jólesôen cseng majd a Jazz Hétvégérôl hazatérôk fülében.

Igazi tavaszi frissesség, könnyed virtouzitás várja tehát a jazz-rajongókat Pécsett, hazai és külföldi sztármuzsikusokkal!


Violin rovat

3.

Balogh János:

Táncjelírás „ Ahogy

a rendszerek mind részletesebbé és pontosabbá váltak, egyre kevesebb olyan tényezô maradt, amely kétségessé tette volna a felidézett mozgás eredetiségét. Azonban teljes stílusfüggetlenséget talán egyetlen rendszernek sem sikerült kialakítania mind a mai napig. A rendszerek zöme igen erôsen hagyatkozik az adott korban általánosan ismert elôadásmódra, gyakran maguknak a lépéseknek az ismeretére is, amely rendszerint az évtizedek, évszázadok során feledésbe merül. Feltûnô, hogy a részletesebb tánclejegyzô rendszerek a tánc három fô alkotóelemének, a térnek, az idônek (ritmus) és a dinamikai mintáknak milyen fontosságot tulajdonítanak. Eleinte csak a térbeliséget hangsúlyozták, kevesebb figyelmet szentelve és ismertnek tételezve fel a mozdulatok ritmusát. Késôbb a tánc zenéhez való viszonyát egyre pontosabban határozták meg, azonban szinte valamennyi rendszer az elôadóra bízta a mozdulatok dinamikai mintáit, amely pedig mai szemléletmódunk szerint az elsô kettôvel egyenrangú stílustényezô, esetenként a mozdulat legjellegzetesebb összetevôje lehet. A tánc széles körûen használt, írott kommunikációs nyelveként természetesen az a notáció fog elterjedni, amely hiánytalanul megfelel a tánclejegyzô rendszerekkel szemben felállított három alapkövetelménynek. Jelei legyenek könnyen felismerhetôek és szabályrendszere logikus, egyszerû; a lejegyzés mélysége legyen megválasztható, azaz legyen alkalmas mind a vázlatos lejegyzésre, mind a bonyolult mozgások pontos, részletes megörökítésére; végül legyen fejleszthetô (tehát alapelveiben általános érvényû), hogy követhesse a táncmûvészet fejlôdését és általa adekvát módon rögzíthetô legyen az újabb és újabb táncstílusokban megjelenô mozgásgondolat. 20 10 02

08 09

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

„

A tánclejegyzés története feltehetôleg az emberi kultúra ôsrétegébe nyúlik vissza. Néhány kutató úgy véli, hogy a régi egyiptomiak hieroglifái között tánclejegyzések is találhatók. Három hieroglif jelükrôl biztosan tudjuk, hogy velük a táncolás tényét jelölték, de egyikük sem szolgált a tényleges lépések meghatározására. Történeti feljegyzések azt sugallják, hogy Kínában az idôszámításunk elôtt kb. ezer évvel, már jegyeztek le táncokat, azonban e feljegyzések az i. e. 3. századi könyvégetésekkor elpusztultak. 1500 évesnek tartják a szintén Kínában, a Tun–huang barlangban talált, T'ang

dinasztia korából származó tabulaturás tánclejegyzéseket. Európában a tánccal foglalkozó elsô könyvek a 15. században jelentek meg. E könyvekben a tánclejegyzés legnyilvánvalóbb, legegyszerûbb módját használták: betûket. A megközelítôleg 200 évig használt Betû Rendszer egyszerû volt és célját igen jól szolgálta. Ennek ellenére egy ismeretlen katalán táncmester a betûket jelekké formálta és így megalkotta az elsô szimbolikus tánclejegyzô rendszert. Az a tudás azonban, hogy a reneszánsz táncok Betû Rendszerrel jelölt lépései mit jelentenek mozgásban, hogyan kell elôadni e lépéseket, a mai korra Thoinot ARBEAU révén maradt. Eredeti nevén Jehan Tabourot jezsuita pap 1589–ben kiadott „Orchesographie“ címû könyvében részlete-


sen leírta az egyéb helyen betû-kódokkal jelölt lépéseket, az elôadásmódot és az elvárt táncos magatartást. Szöveges magyarázatait rajzos illusztrációkkal tette szemléletesebbé. A táncok menetét és a lépések zenéhez való viszonyát – a zenei szinkront – pedig úgy adta meg, hogy a lépésneveket a zenei hangjegyekkel egy sorba írta. Könyvét a századok folyamán többször kiadták, legutóbb 1967-ben. „

A tánclejegyzés igazi virágkorát élte azt követôen, hogy XIV. Lajos, a Napkirály, 1661-ben megalapította a Királyi Táncakadémiát. A tánc az udvari mûvészetek szintjére emelkedett és a mûvelt osztályok kultúrájának szerves részévé vált. Növekedett az igény az újabb és újabb táncok iránt, a táncok széles körben való terjesztésére, tehát kiadhatóságára, olvashatóságára. E kedvezô helyzetben a híres balettmester, Pierre Beuachamps invenciói nyomán a fiatal Raoul FEUILLET adott közre egy új tánclejegyzô rendszert 1700-ban Párizsban, „Choreographie, ou l'Art de décrire la Danse“ címmel. A könyvet számos „Recueils des Danses“, gyûjteményes tánckiadvány követte, amelyekben Feuillet és Louis PECOURT koreográfiáit olvashatta az érdeklôdô. A lejegyzett táncok utáni érdeklôdésben pedig abban az idôben nem volt hiány. A lejegyzési rendszer elsajátítása feltehetôleg ugyanúgy oktatásuk része volt, miként az általános írásbeliség vagy a kottaismeret. A Feuillet-rendszer alapja, a táncos által leírt térrajz, a teremben bejárt út. A térrajz középvonalát a zenei ütemeknek megfelelôen kis keresztvonalkákkal tagolták, így adva meg a tánc zenéhez való viszonyát. A középvonaltól jobbra a jobb, balra a bal testrészek mozdulatait jegyezték le. A táncos mozgást már részletekbe menôen elemezték. Feuillet rendszere nem csak a korabeli Franciaországban volt népszerû. Számos nyelvre lefordították, a könyv megjelent Angliában, Németországban, Olaszországban és Spanyolországban is. A rendszert többen javították, fejlesztették, és körülbelül száz évig általánosan használták. A Feuillet-lejegyzéseket ma a barokk táncok felbecsülhetetlen értékû forrásaiként tarjuk számon. Folytatjuk „ A cikk teljes egészében Fügedi János: Tánclejegyzô rendszerek c., sorozatban megjelent írásának kivonata. Táncmûvészet XVIII. évf. 1993. 1-6. sz.

RETINA A KÉPZÔMÛVÉSZET MA, AVAGY A RETINÁN INNEN ÉS TÚL Beszélgetések alkotókkal és szakemberekkel Dominikánus Ház 2010. március 23. 18:00

BESZÉLGETÉS CSILLE MÁRTI NEMEZES IPARMÛVÉSSZEL 2010 januárjában induló programsorozatunk márciusi vendége Csille Márti, nemezes iparmûvész, aki egy kihalófélben lévô ôsi magyar technikát felhasználva alkotja meg a színektôl és belsô energiától vibráló, friss, üde munkáit. Alkotásai egy bizonyos archaikusságot, és ôsi bölcsességet idéznek fel, továbbá a föld, a természet és az ünnep erejét, motívumait hordozzák magukban. Jelképei részben néprajzi jellegûek, részben pedig a mûvészet különbözô rétegeibôl bukkannak elô. Csille Márti tagsággal bír több szakmai szervezetben: a Fiatal Iparmûvészek Stúdiójában (FISE), a Magyar Alkotómûvészek Országos Egyesületében (MAOE), a Pécs-Baranya Mûvészeinek Társaságában (PBMT). Több hazai és nemzetközi kiállításon, alkotótelepen, iparmûvészeti vásáron és textilbiennálén is sikerrel szerepelt, nemezkurzusokat vezet felnôtteknek. Díjai között szerepel az NKA ösztöndíja, a Kozma Lajos Kézmûves Iparmûvész Ösztöndíj és a Magyar Alkotómûvészek Országos Egyesületének Alkotói Ösztöndíja. Vendégünkkel Fûkô Béla szobrászmûvész a KUPÉ Csoport alkotója beszélget. A belépés díjtalan.


HAJDÚ ERZSÉBET: MÁRVÁNYNÁL MERÉSZEBB KÁNTOR ISTVÁN: PEDIG mennyire vigyázott rám mennyire mindig úgy kuporgott mellettem hallgatott simogatott és nem szólt mikor ideges voltam végigélt minden önemésztésemet betömködve a réseket mert tényleg tudta szivárgok én meg hazug lettem (dehogy lettem az is voltam) sokat érdemelsz azt a sokat amit nem érthetek nem foghatok túl van az erkölcseimen mindazon amivé torzult a lelkemnek hitt iszonyat

Látod, ahogy a tavasz átvilágít a csipkehorgolásos virágokon, s ahogy meséket kohol? Összefogódzik az ember, ereibe vágy oson. Zöld éjszaka igyekszik jókedvet éleszteni, most feledésbe mennek a kínok, csapások emlékei. Pillanat pattint ifjúságot. Egy rég eldobott ecsettel hajtatsz tûz-liliomszálat. Bár körülötted egyenesedik csaholva a valóság. Rimánkodsz az újrakezdés szavaiért, amit a madarak csôrükbe csapva repítenek a magasba. Angyal-ingben keresi a lélek a másik lelket, és a kerub-szárnyú jóság márványnál merészebb megmaradássá tesz.

sajnálom azt gondolom visszafordíthatatlan hiába dohogok túlnôtt rajtam pedig...

20 10 02

10 11

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

© Kovács Zoltán


TENKES CSÁRDA

„ Sokat dolgozunk azon, hogy felélesszük a múlt emlékeit, felkutassuk a múlt ‘ízeit’, mert nem érdemlik meg, hogy a feledés homálya takarja ôket. “ Kovács Gábor, tulajdonos

Szabó Adrien: Aki nem hiszi, járjon utána…

„ Tenkes…

no, igen… A film, a hegy, és tíz éve újra a Csárda az 58-as út mellett. Elôször vagyok itt… A barátaim hoztak. Kesernyés illatot érzek, tudom mi ez, de hogy kerül ide? Végleg elszunnyadni készülô hajnali tüzek üszkös, szállingó illata, ami a tanyán pirkadatkor ébresztett. És ez a kellemes, hívogató meleg? Már látom, a kemence! Telt, hófehér, mégis kecses, vidám, mint egy asszony. Beleszerettem, sokszor megölelném, és meg is teszem, ha senki nem látja. Mert nem divat ez ma már… becsülni valamit, pusztán azért, mert van. Valaki bizonyára meg tudná magyarázni, miért nem gazdaságos a hatalmas kemencét fával megrakni minden hideg, téli napon. Biztosan ki lehet fejezni számokkal ennek a megszállott akaratnak a „veszteségét“, igen, nem kételkedem. De vajon a mosolyra szaladó gyerekszájakat, a pattogó fickándozó tûz látványát, a semmihez sem fogható, és semmivel nem pótolható élmény „nyereségeit“ ki tudjuk-e számolni a GDP alakulásának tükrében? Aztán végre elenged a kemence bûvölete, és kezdem látni a Tenkes Csárdát, az egészet. És eláll a szavam… itt minden az egyszerû, régen élt elôdeinket idézi, sok régi

használati tárgy bûvöli a látogatót, és a gyönyörû szôttesek piros-fehér színe vidítja a szemet. Az elsô élmény mindig meghatározó. Ma már nem elôször lépek be ide. Egyszerûen nem tudtam lélekben elmenni innen, és amikor Kovács Gábor azt kérte, tegyem csak azt, amit tudok, és szeretek, ezzel segítsek megvalósítani elgondolásait, nem tudtam nemet mondani. A Tenkes Csapatnak – ahogy Gábor emlegeti ezt a már szinte családdá formálódott kis közösséget –, elvei vannak. Eltökélt szándékuk, hogy a legendás magyar vendégszeretet becsületét megôrzik, hogy tisztességes üzletpolitikával, a hagyományok feltétlen tiszteletével, ápolásával még szebbet, még jobbat nyújtanak vendégeiknek. A remek magyar konyha, a kiváló borok, a cigányzene, és az egyre többször felcsendülô hamisítatlan magyar népzene, a magyar néptáncosok bemutatói, a lovas udvar, a látható és simogatható ôshonos magyar állatok, Gyöngyi, a csacsi, mint kedvenc, a Tenkes Hadjárat huszár résztvevôi mindmind a hagyományôrzés és a példaadás láncszemei, melyekbôl reményeink szerint erôs kötelék születik vendég és vendéglátó között. A Tenkes Csárdában minden ezért a törekvésért történik. Igen, példát kell adnunk. Hazánk és saját magunk tisztessége okán, apáink nyomdokán, gyermekeink boldog mosolyát óhajtva. Nem nagy szavak ezek, annál inkább mindennapjaink kötelezô házi feladata. Aki járt már a Tenkes Csárdában, bizonyára sokat tapasztalt az itt elmondottakból. S ha valaki nem hiszi…. Járjon utána! „


„ Az eszmélet úgy talált rám ezen a rideg februári reggelen, mint ahogy az ugró ejtôernyôs száll, miután kinyitja a hátára övezett zuhanást fékezô ballont. Még sokáig lebegtem a földet érésig, majd sokáig nem éreztem a biztos tudatot álom és ébrenlét között. Nem volt miben megkapaszkodni, csak ültem az ágyon, nyomasztó álmomtól terhelten, felidézve újra a riasztó képeket. Mitôl ijedtem meg annyira, hogy bôrömön gyöngyöket vet a veríték és agyam képtelen magához térni? Az álom emléke félelmet simított a reggelbe. Zsákszerû lények, akik az álom irreális szûrôjén nézve emberekként léteztek, köztük én is csupán egy zsák vagyok. Hogy, ki, mikor és mivel töltötte

Mindhiába. Mindenesetre nem kezdôdött jól ez a nap. Baljós elôjelnek vettem, valamiféle figyelmeztetésnek, ami az óvatosság és a jól meggondolt cselekvés felé terelt. Minden lépésemet kontrolláltam a hó alatt meghúzódó jégtáblák miatt és erôsen figyeltem az állomáson is, majd késôbb, Pesten a jelzôlámpáknál. Idôben beértem a rendelôbe minden baj nélkül. A fônököm még bent se volt. Késik, mint minden napon. Már fel se hív miatta. Megnyugodva és derûsen fogadtam a rám váró betegeket, türelmesen hallgattam panaszaikat, miközben kis kalapkán át töltöttem csövekbe a vákuum által leszívott vérüket.

© Kovács Zoltán

VÁRKONYI KITTY: Haláltánc meg ezeket a zsákvászonból szôtt laza batyukat – akik velem együtt éltek – már nem volt egészen világos. A zsákok interaktív módon töltekeztek, leginkább önmagukból rámolva át a felesleget abba a zsákba, ami legközelebb állt hozzájuk. Még bennem rekedt érzéssel tapintottam zsáklényem apró szitáin kihulló nedveket, csúszós-híg folyadékelemeket, miket bôröm szövése megtartani képtelen volt. Majd a nekem legszimpatikusabbnak tûnô zsákból kônehéz éles, és szúrós dolgok kerültek belém, széthasítva zsáklényem rostjait, miközben egy halott zsák felé igyekeztem. Itt ért a rémült felébredés, ami tétován próbált reális konzekvenciákat gyúrni magának az álombeli élménybôl. 20 10 02

12 13

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

Gyorsan elszállt a délelôtt, pillanatot sem hagyva nyitva elôttem egyéb gondolatokra, mint a betegek és azok gondjai. Még a kávémat is a fônök készítette, míg én két táppénzes lap és napló vezetésével bíbelôdtem. Egészen meglepett, hogy szinte két év után elôször sikerült olyan arányban adagolnia neszkávémhoz a vizet, ahogyan azt én szeretem. Elismerô pillantáson kívül másra nem jutott az idôbôl, hiszen benyitott a következô beteg. Végül, csak legyûrtük, és mögénk került a mûszak. Elpakolászva készülôdtem, lélekben már otthon járva, tervezgetve a holnapot és minden mást, ami benne lehet. – Szeretnék beszélni magával – szólt a doktornô. Nem volt fenyegetés a hangjában, mégis rossz érzés lepett meg. Leültem. – Már ôsz óta gondolkodom rajta és most eldön-


töttem. Itt van a papír a közös megegyezésrôl, írja alá! Értetlenül néztem rá. – Tessék? – Itt van, olvassa! Olvastam. Szemem szaladt a száraz betûkön, semmit nem fogva fel, csak a kardinális pontot. Közös megegyezéssel a munkaviszony megszûnik. – De miért? Ideges lett, összevissza járkált a rendelôben. Istenem! A zsákok! Ugyan, mit fog az övébôl most az enyémbe nyomni? – rémlett fel az álmom. Már nem érdekelt mit fog, vagy mit akarna mondani. Szerettem. A szeretettel átfoncsorozott szemüveg nem lát hibát, jellemtorzulást, nem lát semmit, csak amit a lencse átereszt. És most leverte orromról a szemüveget, ott állt pôrén a tekintetem elôtt, dadogva blôd kifogásokat. – Ha azt akarja, aláírom – vettem a tollat, írtam a nevem, mint valami gép. Már ott kanyargott az irat alján a tudomásulvételem, mikor megszólalt. Sikerült még lejjebb húznia magát elôttem. – Mert, ha nem írja alá, akkor rendkívüli felmondással küldöm el és felsorolok megfelelô indokokat. Ránéztem. Tudtam, hogy nem létezik ilyen indok és azt is tudtam, hogy ha ez a mondat egy fél perccel korábban érkezik, nem írom alá. Még beszélt, de már nem hallottam mit. Felvettem a kabátom, a táskám és becsuktam magam mögött az ajtót. Letaglózva a csalódástól, még fel se fogtam, hogy ettôl a perctôl nincs munkám. Nincs holnap, illetve a holnapokból elrántották elôlem Vágó néni ráncos, kedves arcát, Tóth bácsi kisfiús mosolyát. Nem kell hajnalban becsöngetnem dohos-kelkáposzta szagú házak kapuján, hogy lakóikon segítsek gyógyszerrel, injekcióval, mosollyal vagy cirógatással. Nem lesznek recepthordások délután és sebkötözések, inzulin-adagolások, nem lesz semmi. Nem tudom hogyan kerültem egy buszra, de kétségtelenül rajta voltam a troli helyett, amivel évek óta jártam. Álltam ott, magasan kapaszkodva a nem tudom hányas buszon, ami nem tudom hová tart. Ôsz óta. Ôsz óta. Soha nem szólt, nem mondott semmit, még tegnap este is kivitt mûszak után kocsival az állomásra. Mi történt ôsszel? Úristen. Mi volt akkor? Agyamban lázasan lapozva vissza az idôben, csak a bizonyságért, a valóság vékonyka fonaláért. Csak tudnám! Hirtelen sikoltás és nyüzsgés támadt körülöttem a buszon. Már rájöttem, hogy nem itt kéne lennem

és megnyomtam a leszállásjelzôt. De nem szálltam le mégse. Egy nô feküdt a busz padozatán, ahogy visszanéztem. Hosszú, barna hajáról legurult a piros sapka. Háromszög alakú arca rezzenéstelen nyugalomban, a csukott pilláival megijesztett. Fölé hajolva, megemeltem a szemhéját és belém nyilallt a felismerés a mozdulatlan pupillák láttán. Meghalt. Az nem lehet! – futott a sebes gondolat, amíg téptem szét a kabátját, s egy gomb messzire ugrott. Nem érdekelt. Talán annyi idôs lehet, mint én. Kardigán szét, pulóver fel. Hatalmas ütést mértem a szívére, néztem a hasát, lélegzik-e. Ôsz óta. Ôsz óta. Ôsz óta. Lüktetett bennem az indulat. – Valaki hívjon mentôt! Talán szívroham – szóltam teljesen idegennek tûnô hangon, mielôtt a nô vékony kendôjét az arca elé húztam, az orrára. Befúvás, ahogy tanultam, ahogy a sebészeten számtalanszor csináltam már. Nem hagyhatom elmenni. Nem hagyhatom. Fejét hátrahajtottam. Mintha hangot adott volna. Nyilván, csak én hallom. Most ér hozzám az utasok pánikja is, többen az ülésre akarják emelni. Nem engedem. Nincs pulzus, nincs pupilla-reflex, nincs semmi. Akár az én holnapom… De neki, kell, hogy holnapja legyen! Már nem befújok az orrán át, hanem a mellkasát nyomom. Ütemesen, erôsen. Izzadok a kabátomban, táskám a sáros-latyakos busz alján hever. Fáradok, de csupa nyugdíjas van körülöttem, most látom, ahogy felpillantok és kitapintom a carotist. A nô fibrillál. Elnyomható, kis gyenge pulzálást érzek. Folytatnom kell, ha beledöglök is! A hasán látom, hogy újra van légzés, de ô maga nagyon távolra került már, egyedül nem fogom bírni… Csak jönne a mentô! Távolról hallom végre a szirénát, jönnek. A busz áll, fogalmam sincs hol vagyok és mióta tornázom már a nô mellkasán. Megnézem újra a pupilláját. Ahogy emelem a szemhéját, látom, hogy barna szeme van, írisze él és pupillája szûkül, ahogy a fény rávetül. A mentôsök rohannak, emelik, viszik. Pólóm a hátamra tapadva csurom víz, fölötte pulóverek is vannak és kabát. Szinte rosszul vagyok a hôségtôl. Kint mínusz van. Karomra terített kabátommal hûsölve lihegek, törölgetem a táskám papírzsebkendôvel, miközben a mentôsök dolgoznak.


Defibrillátor. Kiütik. Kiütik újra. Sikerül végre, infundálják, emelik, tolják a kocsiba. Kissé megnyugszom. A mentôorvos néz rám. Szerencsétlen látvány lehetek. Úgy is érzem magam. Aztán odajön hozzám, kezét nyújtja és elköszön. Nem tudom, hol vagyok, és ettôl pánik vesz erôt rajtam. A sziréna egyre halkuló visítása vibrál az agyamban, amikor elindulok visszafelé gyalog, hátha ismerôs útszakaszra bukkanok, ahonnan már megtalálom a pályaudvart és hazatalálhatok. Nagy sokára fedezem fel az Andrássy utat, miközben izgatottságom enyhül, mint száradó pólóm tapadása is a hátamon. Gondolataimban ismét az elmúlt ôszt kutatva egyszer csak rájövök. A szélhámos. Igen. Az lehet, semmi más racionális ok nincs. A kapzsiság hatalmas ereje, ahogy benyalt szöveg után kifizetett nyolcvanhét ezer forintot elôttem valakinek. Még papírt se kért róla, pedig szóltam neki. Mégis elengedte a pénzt, ragaszkodva a hithez, hogy pár óra múltán LCD tévéje lesz, és tûzhelye, számítógép és mindez csupán negyed áron. Kínos volt a felismerés, ahogy a szélhámos kilépett, azonnal tudtam. Ezt az én számlámra fogja írni. Aztán mondta is. Karácsonykor ne számítsak jutalomra, elvitte a „vállalkozó“. A szélhámos lenne az ok, aki ekkora összeget kiénekelt belôle fél óra alatt elôttem? Hirtelen agyamba villannak a mondatok, azok, amiket azelôtt szórt elém, mielôtt kiléptem az ajtaján. – Én komolyan örülök, hogy ír. Legalább most írhat! Itt úgysem olyan lelkes, mint a kiadóban. Istenem! Ôsszel volt az is, amikor elkértem magam tôle dedikálás miatt. Elengedett. Írhatok. Valóban. Ha tudnék! Kedvem szegetten rányitok végre a gépre három hét után. Írnék, de kedvem nincsen. Az iwiw-re tévedve levelet találok. Nahát! „Harminc éve kereslek, végre rád találtam! Találkoznunk kell! Írj!“ Olvasom. A feladó, gyerekkori barátnôm, azonnal válaszolok. Címet, telefonszámot írok. Örülök. Elküldöm a választ, mielôtt rányitok az oldalára. Kép is van, kinagyítom. Barna, hosszú hajú nô mosolyog a képen, háromszög alakú arcából barna szemek néznek rám. Zsuzsi! Hirtelen lever a víz. Ô az a nô a buszról. Ô a zsákemberek napján feltámasztott nô. „ 20 10 02

14 15

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

© Krizsik András


BARTHA KATALIN: FÜSTÖS

LUCSKAI VINCZE: HAJNALBAN SÍRNAK A FÁK hajnalban sírnak a fák s mint könnyek áztatta lepedô göngyöli magát alant a macskakô és én kopok deresre csendben arcomra gyûrve tenyerem minden ráncát voltam éj dermedten tán hajnal is kiengesztelten de ha rám fonódott a fény konokul cipeltem álmát az éjbe hajnalban sírnak a fák s láttam csuklani ôket roskadásba kaparni égen ezer körömmel felsebezve kékjét míg serkent fénye alvadásig eret vágtam és mézgába mártott sebekkel üvöltöm fogd fogd hát kezemet ha az évek korhadt gyûrûi málnak elpattant rozsdás abroncsok körbe zárnak hallom még holtan is nyöszörögnek a levelek hajnalban sírnak a fák

© KUPÉ

Vályogtéglák porában nyomor ágasa áll – lik-lukas csizmák talpa söpri fel az udvart, kapcája szalutál, egy lábujj szemlét tart s vacog csupasz sarkat vakarva, loncsos kuvasz farka se rezdül, csülökcsontot álmodik a balga… … ócska rózsa-kendô virít egy kopottas-tarka lóca fokán, kilógó derékalj kóca s egy szénaszál ropja forgó táncát az udvaron át… … kályha füstje kikiabál a tetô deszkarésein, s megül mélázva a keresztfán… … ón izzik a lábas fonákján, szikra száll – félig szítt dohány a földpadlón tûzrôl perolál hamvát szórva ezer ízig´… … forr a víz, krumpli fô ma –


kulináris élvezetek

Lázár Szilvia:

Század eleji szakácskönyv a kezemben

márciushoz a rántott csirkét rendeli hozzá, ami karriert fut a pesti tavaszban. A polgári otthonok és a zöldbe bújt kerti kisvendéglôk kockás abroszain illatozik a nosztalgia. Csak a sárgalábú, sárga bôrû, sárga vagy fehér kendermagos tollú „parlagi csirkét” jó rántani. Rántani való csirkéhez sose használjunk „vágott csirkét“. Piacon kell megvenni az élô állatot, otthon levágatni, mindössze

forró zsírt kell használni, melyben szabadon úszhat a csirke. Meleg tálban kell tálalni, azonnal. Ez az étel nem tûri a várakoztatást. Gyenge, finom, illatos, ízletes pecsenyéje lesz annak, aki így cselekszik, de mindent elveszít, aki várni kénytelen a fogyasztásával, mert nincs hitványabb eledel, mint az állott, „elpangott“ rántott csirke.

egy-két órával a sütés elôtt. Kopasztani, tisztítani, megmosni. Legalább nyolc darabra felvágni, mert csak így sülhet jól át. Megsózzuk, máját a szárnya közé dugjuk és szitára tesszük, hogy száradjon meg. Ha nem száraz a csirke a panír könnyen leválik róla. Kiflimorzsát kell reszelni, világosat, nem égettet, nehogy dohos, kész panírozómorzsát vegyünk! Kétszer kell átszitálni, hogy egészen finom legyen. A panírozásnál vigyázni kell, hogy ne legyen vastag. A sütésnél bôséges, finom, tiszta,

Krúdy történetei közt olvasom, hogy a Magyar Királyi Vasutak anno, az újságíróknak elsô osztályú kupékat biztosított az utazáshoz, teljesen ingyen. Ha tárcát kellett írni például arról, hogy egy nagyvárosunkban új szakácsnô érkezett egy híresneves vendéglôbe. A pesti polgárokat tudósítani kellett errôl. Az író pedig felült a kupéba, keresztülutazott szép hazánkon, hogy egyen egyet. Majd hazafelé t megírta élményeit. „Öreg vagyok már ahhoz, hogy rossz ételeket egyek, rossz borokat igyak, és rossz szeretôim legyenek“ – olvasom Krúdyt és látom, ahogy teli pocakkal, bölcs lassúsággal, fehér asztalkendôbe törli zsíros száját. „

„A

20 10 02

16 17

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

„


Locsolkodjon velünk!

www.villanyibatthyanypince.hu

A Batthyány Pince a Villányi Borvidék egyik legrégebbi pincéje. Ebben az 1750-es években épült „Borkatedrálisban“ érlelôdnek a „Villányi Szársomlyó“ Kft. borai immár 60 esztendeje. Hûen tükrözve ars poetikájukat: a „Hagyomány és Minôség“ együttes képviseletét. Erre garancia az a több mint 250 éves tradíció, amit ez a pince képvisel, mind a mai napig.

borászati üzletágvezetõ

(Magda cukrászda mellett)

Pécs, Rákóczi út 7. Villány, Baross G. u. 44.

Czigler Adrienn

VILLÁNYI BOROK BOLTJAI: Pécs, Király u. 63. Pécs, Nagyvárad u. 11.

félédes valamint édes borok is szerepeljenek a kínálatunkban az immár 10 esztendeje „Villányi Borok Boltja“ néven mûködô borszaküzleteinkben, ahol közel 150 termék közül választhat a kedves vásárló. Ezt a desszertbor sort bôvítettük a közelmúltban megjelent barrique jellegû félédes, félszáraz vörösbor-sorozatunkkal is elsôsorban Cabernet Franc, Kékfrankos és Pinot Noir fajtákból. Ezek a palackos borok már „rusztikus“ címké-

A társaság közel 130 hektáron foglalkozik szôlômûveléssel, amely a borászatuk alapját képezi. Czigler Adrienn borászati üzletágvezetô enged betekintést a cég életébe, irigylésre méltó lelkesedéssel és érezhetô szakmaszeretettel. Magyarország két mediterrán bortermô vidékén: a Villányi és a Pécsi Borvidéken foglalkozunk szôlôtermesztéssel. Ehhez kapcsolódik szorosan borászatunk, melynek keretében évente 5–6.000 hl bort érlelünk hagyományos ászokhordókban a mûemlék jellegû villánykövesdi Batthyány Pincében. „

jükkel is közvetítik és egyértelmûvé teszik a fogyasztók felé, hogy bordói típusú tartalmas nedûkrôl van szó. Ugyanakkor borszaküzleteink révén természetesen nem mondhatunk le a tradicionális száraz villányi vörösborokról sem: így kerülhetett palackba nem is olyan régen a 2007-es évjáratú Cabernet Sauvignon illetve a 2008-as Merlot borunk, mely az ínyencek számára is maradandó élményt nyújt. „

Úgy hírlik, hogy némi újdonsággal is szolgálnak a villányi borok kedvelôinek a húsvéti ünnepekre?

A klasszikus húsvéti, sonkára épülô menü mellé elsôsorban helyi, tájjellegû vörösborokat javasolnék többnyire Kadarka, Kékfrankos vagy Portugieser fajtákból. De a családi vagy baráti körben elfogyasztott húsvéti ebédek az új rosé- és siller jellegû borok kóstolására is lehetôséget adnak. Míg a szárnyas ételekhez már egyértelmûen a Szürkebarát, Pinot Blanc, Sauvignon Blanc típusú fehérborok valamint a rizling fajták illenek leginkább száraz, félszáraz formá-

Nemcsak vörösborfajtákkal foglalkozunk, hanem szép számmal fehérborokkal is. Ezek közül pedig nagyon sok fajta mint pl. a Muskotály, Hárslevelû és Tramini elsôsorban desszertborként ismert és közkedvelt a hazai fogyasztók körében. Ezért fontosnak tarjuk, hogy a hagyományos száraz fehér-, rosé-, siller- és vörösborok mellett félszáraz,

ban. A menüsort záró desszertek pedig már az édesebb muskotály jellegû fehérborokat igénylik. Vagyis a borsor minden esetben függ az ételek sorától, hiszen e kettô együtt, egymást kiegészítve egy új, magasabb szintû gasztronómiai élményt eredményez. Érdemes kipróbálni! „ A Batthyány Pince idén milyen újdonságokkal készül a tavaszra?

Elsôsorban új borokkal, melyeket már 2009-es esztendô Márton napi újboraiból palackoztunk. Itt a helyi fajták sorában a Villányban megkerülhetetlen Portugieser vörösborunkat valamint a Kékfrankos alapú készült félédes Rosé Cuvée borunkat emelném ki. Míg a fehér fajták sorát a szintén tavalyi évjáratú Nektár, illetve Cserszegi Fûszeres borunk indítja. 2009-es hungarikum

Ebbôl a széles választékból Ön milyen borokat javasol az ünnepi asztalra húsvétkor?

boraink közül pedig a magas antioxidáns tartalmának köszönhetôen kedvezô élettani hatásairól ismert Néró vörösborunkat, továbbá a Pécsi borvidék talán leghíresebb és egyben legkedvesebb fajtáját, a Cirfandli szôlôbôl készült fehérborunkat emelném ki: mindkettôt desszertborként kínáljuk a kedves vásárlóinknak. Ezzel is jelezve, hogy nyitottak vagyunk egy szélesebb fogyasztói kör felé: vagyis a választást a vevôkre bízzuk. „


„ Igazán

jó játékaim voltak! Ott volt a diófa tövében az elôbb csak a kerekeitôl, késôbb a további alkatrészeitôl is sorra megfosztott Pannónia motorkerékpár. Nagy, háromszögletû ülései voltak. Ezek alatt szépen elrejtett, szinte vízszintesen elhelyezkedô spirálrugók, amelyek az üléseket oly kényelmessé tették. A hátsó ülés némileg magasabban volt, hiszen alatta el kellett férnie az öblösen ívelt sárhányónak. Én persze szentül hittem, hogy ez azt a célt szolgálja, hogy a hátul utazó is láthassa a suhanó tájat. Ráhajoltam a megmozdíthatatlan kormányszarvakra, ádázul átnéztem a nagy, csepp formájú lámpa felett, egyenesen a konyhakert irányában, megcélozva a fejeskáposzták közötti görbe ösvényt, és örvénylô porfelhôt kavarva száguldottam képzeletben.

lyek. E tengelyeket pedig lapos vaspántok zárták négyszögletû, erôs szerkezetté. E pántok végei ívesen fölhajlottak, s nagy, négyszögletes láncszemekben záródtak. E szemekbe eredetileg kettôs bôrszíjakat fûztek, amelyek a kocsi gondolájának „X“ alakban elhelyezett vázát tartották. Így a gondola szinte ringott az alváz felett. Maga a gondola egy nagy, minden vonalában ívelt doboz volt. Sokkal zártabb, mint a mai babakocsik. Könnyû, de masszív faváz, kívül élénk kék, belül fehér színû mûbôrrel bevonva. A fekvô felületen, a mûbôr alatt vékony szivacsbetéttel. A gondola végénél az „X“ alakú vázból nagy fogantyút képeztek a kocsi teljes szélességében, s ezt fehér, mûanyag bevonattal látták el. Elöl, a gondola teteje, nagy, kissé szögletes kagylóként a

FERENCZFI JÁNOS: Hajrá Fradi És ott volt a babakocsi alváz! Láttam egyszer egy használatban lévô, szinte új darabot abból a típusból, amelynek én az alvázát birtokoltam. Egyértelmû volt az azonosság! Ez az alváz valaha króm fénnyel csillogott, de én már elszürkült, rozsdás állapotban kaptam meg. A kerekek a hatvanashetvenes évek autóinak dísztárcsáit mintázták, kisebb átmérôvel, s tömörgumi futófelülettel. Nálam négybôl két keréken volt még ilyen. A kerekeket körülbelül egy centiméteres átmérôjû fém rudak végeire szerelték. Ezek voltak a tenge20 10 02

18 19

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

fekhely fölé borult, hogy naptól és esôtôl védje utasát. S tartozott a kocsihoz egy patentokkal rögzíthetô mûanyag fedél. Ennek a gondola-kagylójához kerülô, lényegében függôlegesen elhelyezkedô része átlátszó betétet kapott. E fedél által a kocsi rossz idôben is használható volt. Én azonban az öreg alvázat használtam, ha csak tehettem. Fejjel lefelé fordítottam, hogy a váz kunkorodó végei meg ne sebezzenek. Két széles deszkát fektettem rá, s én azokra feküdtem, – hanyatt. A felhôket néztem, miközben lábaimmal toltam magam keresztül az udvaron. Repültem! S hogy le ne térjek a kijelölt légifolyosóról, a megfelelô ruhaszárító kötelet követtem egyik reptértôl a másikig.


Szerettem biciklizni is, meg fára mászni. De ezen a pénteken nem volt szabad hangoskodni. A Tiszaháton éltünk, egy aprócska beregi faluban. Édesapám azonban a zirci téesz melléküzemágában, a veszprémi Vízmûnek dolgozott, dekádos munkarendben. S e mellé még vállaltak egy-egy nap maszek munkát is. Ez azzal járt, hogy tíz-tizenegy munkanap után volt egy három-négynapos távollét. Csütörtökön, a munka végeztével az egész brigád személyvonatra szállt. Felzötykölôdtek Budapestre, éjszakai járatokkal átmentek a Nyugatiba, s az elsô hajnali személlyel elindultak keletre. Cegléd, Szolnok, Debrecen mellett számtalan kisebb-nagyobb megállóhely. Úgymond, minden szilvafánál. Átszállás Nyíregyházán, aztán még egy órás buszozás Vásárosnaményból. Egy késôi ebédhez épp jókor érkeztek. Édesanyám féltett a fáramászástól. Pedig, mikor a Farkas Berci repült, éjjel is felmásztam, hogy jobban lássam. Nem láttam. Így hát repültem az én nagy, égi babakocsi alváz taligámon. Szombaton aztán sorra jött minden férfikéznek való házkörüli munka. Közben a bátyám és a nôvérem is hazajött a kollégiumból. Az elnyûhetetlen, forgó tárcsás, henger formájú, olykor zárlatos mosógép a nyári konyha elôtt, az udvaron állt, s mellette kistestvére, egy hófehér centrifuga. Nagyüzem volt! A nyári konyhában fôtt a húsleves, valamely balsorsú csirkénkbôl, meg a töltött káposzta, amit édesanyám már elôzô este betöltött. S persze, sült a rántott hús, meg a rósejbli. Délelôtt apróbb dolgokban igénybe vettek. Vizet hoztam, kivittem a tyúkoknak a zöldség hulladékát, boltba szaladtam, kihoztam, bevittem… Ebéd után anyám és nôvérem az udvaron teregettek. Elzárták a légifolyosómat! A házban furcsa csend. De a szobában, a fekete-fehér tévébôl áradó zsivajgás hangja töltötte be a teret. Apám és bátyám a meccset nézték. Jobb híján én is beoldalogtam, s a sezlonyra ültem, a feszülten figyelô apám mellé. Valójában unatkoztam. Fára mászni nem szabad. A repülés lehetetlen, a száradó ruhák a biciklizés helyét is elvették. – Csakhamar ficeregni kezdtem. A nagyon nagy, nagyon okos és nagyon tekintélyes bátyám próbálta megragadni a figyelmemet. – Öcskös! Szereted a focit? – Hát, nem tudom – mondtam. Magányos gyerek voltam. Ekkoriban labdám sem volt. Kivel is labdáztam volna?

– És, melyik csapatnak drukkolsz? – kérdezte. – Nem tudom. Melyiknek kell? – Hát a Fradinak, mert az most a bajnok. Kicsit haloványnak tartottam az indoklást, de a nagy és tekintélyes bátyám szavának súlya volt. Különösen, hogy apám is helyben hagyta. Ezekben az években a Fradi igazán sikeres volt. Nyilasi, Törôcsik, meg a többiek. Mindig a tabella élðén álltak. „

A foci továbbra sem kötött le. A fiúk a suliból, persze fejbôl fújták a csapatok összeállítását, a nagy meccsek eredményeit, a góllövôket. Nekem elég volt, hogy ha jött a menetrend szerint érkezô kérdés: „Hát te kinek drukkolsz?“– azt mondhattam: A Fradinak. Így voltam fradista sokáig. Akkor is, amikor nem játszott már Nyilasi és Törôcsik. Mikor rég nem voltak már a tabella élén. Mert, ha halovány volt is az eredeti indok, elköteleztem magam, s kitartottam. Alibi szurkolóságomban hûséges voltam mindaddig, míg kisiklott, túl sokat tapasztalt huszonévesként azt nem mondtam valakinek: „Engem nem nagyon érdekel a futball.“ Tizenkét éves voltam, amikor a szüleim nekirugaszkodtak egy válópernek. A harmadiknak. Nagy kálvária volt. Nagy nyomorúság. A gyerekkorom véget ért egy augusztusi éjszakán, amikor a szüleim gyilkos indulattal ordítottak és verekedtek, – és tették ezt váltakozó sorrendben. Az utcán éjszakáztunk, s nagyon megfáztam. A tüdôgyulladás delíriuma csaknem az utolsó repülésemmé vált. Aztán albérletek, iskolák, – nyomasztó, a valóságtól elszakadt, lebegô, furcsa utazások. Hazátlanság, gyökértelenség. Minden hamis lett. Mindenki szószegô lett. – Én annyiszor és annyira lettem volna még gyerek! – De nem lehetett! Nem lehetett. Egy évvel késôbb újra otthon éltünk. Mint ha mindig rendben lett volna minden. A sok-sok felgyülemlett adósság ellenére került a házba egy szenzációs jövevény, – egy színes tévé! Azon volt csak zöld igazán a futballpályán a gyep! A nôvéremnek egy környékbeli fiú udvarolt. Sanyi, aki a vásárosnaményi harmadosztályú csapatban játszott. Csupa szív, lelkes, kitartó, törekvô játékos volt. Nekem egy amolyan második báty. – Habár, a túl hirtelen jött ébredés a gyerekkorból


© Kovács Zoltán

zárkózottá, az érzelmek kimutatásában fogyatékossá tett. De, nekem nagyon jó volt, hogy a nôvérem udvarlója ilyen „jó fej“. Egyszer aztán nagy esemény történt a vásárosnaményi Vörös Meteor Futballklub életében. A Fradi jött le Pestrôl edzômérkôzésre! Ott álltam a pálya szélén, a korlát mögött, a nôvérem mellett. A Fradi kissé durván játszott. – Kissé? – Agresszív és méltányosság nélküli volt minden mozdulatuk. Persze, mindenki a Vörös Meteornak drukkolt. A fiúk a pályán meg is érdemelték. Kilókat fogytak, és sérülten is teljes szívvel küzdöttek az iszonyatos, állati túlerôvel szemben. Én azonban nagy bajban voltam. Hisz, még ha halovány indokból is, de fradista voltam. – Most mit tegyek? „Hajrá Fradi!“ – kiáltottam egyszer, meglepôen vékony és szánalmasan halk hangon. A nôvérem szinte gyûlölettel, megdöbbenve nézett rám. A szurkolók megvetôen méregettek. Én pedig tudtam, hogy a rossz megoldások közül a helytelent választottam. Azóta eltelt három évtized. Hogy én Fradi drukker legyek? – Egyházból kivetett keresztényként is elképzelhetetlen, hogy 20 10 02

20 21

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

zsidózó, cigányozó, üvöltözô, romboló, verekedô emberek közzé tartozzak. – Ôket a futball nem is érdekli talán. Úgy tudom, manapság már a bátyám sem rajong a futballért. Azt hiszem azért, mert nem fûzôdik hozzá érdeke. Ô mindig a bajnokcsapatba állt be. Mindig a legnagyobb hullámmal vitette magát. A sikerek nem is kerülték el. Elég nehéz szót értenünk, hiszen rég nem tôle várom a válaszokat. A nôvérem tanítónô lett, ma Kisvárdán él. Sanyi rég felhagyott a sporttal. Az egész életét a családja szolgálatába állította. Ma is kedvelem, habár évek telnek el úgy, hogy nem találkozunk. Hisz rólam mindenki tudja, hogy hajlamos vagyok a helytelen választásokra. Olykor némi irigységgel gondolok azokra, akiket boldoggá, s persze sikeressé tesz az, hogy mindig az éppen nyerésben lévô oldalhoz tartoznak. Azt is irigylem, aki szûkebb környezetében mindig tudja, hol a helye, s hová kell húznia. Én azonban, ugyanannak az Árkádiának volt diákjaként, a kis Nyilas Misi dilemmájával keresem továbbra is a választ az egyetlen kérdésre: Hogyan is legyek jó, – mindhalálig? Pedig, valaha olyan jó játékaim voltak! S nem számított más, csak az ég ragyogóan tiszta útjai! „


KÓNYA GÁBOR: ELBOCSÁJTÓ ÜZENETEM Hát törjön az, aminek törnie kell: varázs, vagy pálca fejem felett. Legyen ez az elbocsájtás az utolsó. Ezer elfeledett harc, szégyen, alázat – vagy nem tudom, mi – levetett palástja. Ennél már nem lehet hidegebb, se távolibb semmi. A vágy már nem hoz közel, nem repít, és már nem melegít sajnálat. Messzi vagy és idôtlen, mint bármi, amit bennem hagyott pár ócska percnyi léda-léted. Mindent visszaadok, amit kaptam, de soha nem akartam másnak, csak varázsnak. Hát törjön varázslat: ebben az öldöklôhéja-nászban hamis csókok ne csattanjanak többé. Egy mozdulat se váljon öleléssé, míg minden széppé lett szavad már csak gondolat marad. Tanítottál, én tanultam – rég volt, mikor még volt bennem akarás bölcsnek lenni, és a pillanatot még egyszer és utolszór talán élvezni egy alvadt éjszakán. Ölni jöttem, nem csak temetni – múltat, jelent: téged. Nincs szándék, vágy, vagy bármily érdek, ami újra feléd terelné álmom. Én barackhús csinszkákra vágyom.

BÁDER JUDIT: NÉLKÜLED Szemem alá árkot mélyít hiányod. Patak. Csicsegve-zubogva. Nem könnyû világba engedni téged! Kávéd sem tudom, hány cukorral kéred. Nyakkendôd bogját nem igazítom, orromban nyakad illatával. Reggel nem csomagolok uzsonnát kockás papírba, mint régi kirándulásokon. Nincs terített asztalunk, ha este érkezel. Kérdezhetném: Milyen napod volt Édes? Szemedben gyertyafény mosolyog. Csak arc vagy. Hang. Mi néha énekel, mesél nélkülem életet. Betûk. Gyönyörû krajcárvirág koszorúba fûzve. Nem vagy. Csak én. Csordultig veled.

Megkaptad jussod belôlem – így hát elbocsátlak. Cipelj, amíg el nem nyel ár, vagy salak – mindegy, csak veszni lássalak. Álljanak bárhogy a csillagok: sorsom belédfonódott. Most, mikor a mindörökkét már nem hiszed – vakítson nimbuszom zsarnok fénye, amíg kihúnyok végleg. Már köszönésed sem hallom.

– parafrázis minden volt-Lédának – © Krizsik András


retina 1972 óta fotózik hivatásszerûen, képei több kiadványban, könyvben, kiállításokon hagynak nyomot a szemlélôben. A PTE oktatója volt 10 éven keresztül. Az EKF, a Pécsi Nemzeti Színház hivatalos fotósa.

Beszélgetés Körtvélyesi lászlóval

Kezdjük a szülõfölddel, Szigetköz, a Duna, a Lajta, víz, állatok, természet, akár egy film díszletei.

Amikor hallottam, néhány éve, hogy újra filmesítik a "Tüskevárat", egy kicsit megsértôdtem, hogy nem rám gondoltak, Matula bácsi szerepénél. Szívesen eljátszottam volna, mint gyerekkoromban, a gyerekszereplôk bármelyikét!

A majdnem hogy írástudatlan nagybátyám, Isten nyugosztalja, Körtvélyesi Vendel, 92 éves korában halt meg. Aki, egyszerû mezôôr volt, de professzor volt Szigetközbôl. Mindenre megtanított, amit errôl a világról tudni kell. Akkor kezdtem el, a természetre, a környezetemre, mások tudására odafigyelni. Ezek után egyenesen vezetett utam, a soproni erdészeti technikumba. Gyerekkoromban nem is tudtam, mi az a fotózás. Egy vándorfényképész által készített egyetlen fotón tejföl szôke hajú kisgyerek nézett rám, anyám archívumából, mikor elôvette. A fényképezés nálam késôbb jött, amolyan urbánus betegségként. Vége lett a soproni diákéveknek, ahol Beatles 20 10 02

22 23

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

kislemezekre buliztunk, mellette a sörgyárban dolgoztunk. Majd véletlenek sorozata folytán,megint kezembe került egy fényképezôgép, a középiskola utolsó évében. Nagyon élveztem! Belekerültem egy önképzô körbe Gyôrben, ahol geodétaként kezdtem dolgozni. Ennek hatására elkezdtem képeket készíteni. Mikor láttam a Nagyítás címû filmet, az annyira hatott rám, eldöntöttem, én ilyen

fotográfus szeretnék lenni! Mindent alávetettem ennek. Katonának kerültem Pécsre, és itt maradtam. Mi minden kell ahhoz, hogy az ember profi fotóssá váljon?

A vízügyi hatóságnál lettem hivatásos fotós, olyan géppel a kezemben, mint a Nagyítás fotósának. Sajátos szabad egyetemet jártam, a pécsi mûvészeti körök segítségével. Dr. Szász János, Tillai Ernô, Halász Rezsô, Dr. Lajos László, a mestereim, akiktôl sokat tanultam. Nincs külön fotográfusi világ! Csak az a különbség, hogy milyen szinten akarom megismerni a világot. A fényképezôgép nagyon jó eszköz, az élmények megosztására. Az élményszikrák láthatóvá tétele. Ha kisméretû képekkel, hoz össze a sorsom, és közel hajolok, akkor belekerülök az aurájába, érzem sajátos intimitását.


a nézõ A természetbôl is lehet sok mindent megtanulni, de valójában az emberektôl igazán. Legyen az egy Munkácsy díjas festômûvész, vagy szobrászmûvész, ha több órát töltöttem velük, már a hatásuk alá kerülök, hatnak rám.

Balogh márta

Tutajos, Matula,

meg a Körte „ Behunyom

© Krizsik András

Egy képnél, az ember érdekesebb vagy a tárgy?

Soha nem lettem rákényszerítve egy téma fotózására! Vannak a világon, igen komoly specialisták, például akik festményeket fotóznak, vagy csak táncosokat fotóznak. Én szerencsés vagyok, hogy tudok váltani a témák között, mert hamar ráunnék, ha csak egyfajtát fényképeznék. A portréfotózásnál fontos, hogy elfogadjanak. Az a nagy varázslat, hogy hangulatot tudj megteremteni, bízzanak benned. Szinte észrevétlennek lenni. A dolgoknak részese lenni, nem a nagyduma, a technika a fontos. Jól érezni magad a helyzetekben, és közben csinálni két jó képet. Hogy lehet kívül maradni, egy színdarab fotózásánál?

Viszolygok attól, hogy megzavarom a nézôt! Bemegyek már olvasópróbára is, belehallgatok, veszem a fáradtságot és kicsit együtt élek a darabbal. Amikor fényképezôgépet veszek a kezembe, én már körülbelül érzem a színház maradandó pillanatait. Izgalmas, hogy egy kicsit értelmeznem kell a darabot, és csak megállítani a katartikus pillanatot. Milyen érzés az Európa Kulturális Fôváros hivatalos fotósának lenni?

Célom, hogy a várost, a hagyományait, a pécsi embereket fotózzam. Az elmúlt 35 évben, szinte minden képet megcsináltam Pécsrôl. De a lényeg mindig az ember! Annak megörökítése, amit most együtt átélhetünk. „

a szemem. A lassan vibráló szürkeségbôl elôtûnik egy kép, a lencse fókuszál, tisztán látom: naptól perzselt, zörgôsre száradt nádas sûrûjének védelmébôl leste a szôke kisfiú a horgászokat. Két kopott csónak ringatózott, a Hanság csendes vizén. A férfiak elégedetten ültek bárkáikban, jókedvûen beszélgettek. Gazdag fogásuk volt aznap, a szerencse jócskán megjutalmazta kitartásukat. Hálójukban ott ficánkolt 2 méretes compó, meg egy jó húsú cigányhal is, jut bôséggel vacsora a családnak. A közeli sás éles levelei között, – ami úgy vág, mint a „beretva”,– vadrécék zajongtak. A fiú felmérte a távolságot és az irányt, majd vett egy mély levegôt és halkan, mint egy veréb után osonó macska, lebukott a víz alá. Észrevétlenül közelítette meg a csónakokat. A víz alatt nyitotta meg az egyik haltartó szákot. Önbizalma biztonságot adott, hiszen övé a víz birodalma, övé az egész Hanság világa, ô a városi fiú, Fekete István, Tutajosának bôrében, aki olyat tudott, amit kevesek ezen a környéken: úszni. Körtvélyesy László. Ha meghallom e nevet, magam elôtt látok egy férfit, sûrû, ôsz szakállal, most már Matula bácsi fillinggel, aki hozzátartozik városunkhoz, egybeolvadva jelenti mindazt, amit csak nekünk Pécsieknek jelenthet. Szeme mosolyog, gyermeki csibészséggel tekint körbe és mesél az életérôl. Hogy gyermekként olyan szabadsággal élt, mint a Tüskevár fôhôse. Sajátjának érezte a körülölelô végtelen vizet, a mesés erdôt, a menedéket adó zsombékot, az élô, lélegzô világot. Úgy képzelem, ez a világ nyitja meg az embert, hogy olyannak lássa meg az ôt körülvevô teret, idôt, illanó mozdulatot, amilyen valójában. Tisztának, igaznak és a végtelenben kitárt, rejtett kincsnek. Ez nyithatta meg a lelkét a látásra, hogy olyan pillanatokat rögzítsen, üzenjen, amivel egy megismételhetetlen fényt, idôbe zárva, megrajzol a jelennek és a jövônek. A képekkel, velünk van a múlt, elmesél egy történetet, egy verset, egy dallamot, összefonódva azzal, aki készítette. „


„A

tárgyalóterem padjaiban emberek feszengtek. Halkan mormogtak egymás között. Bejött a bíró is. Mindenki fölállt, leült, elhallgatott, de csak egy percre. Aztán morajlott tovább. Hiába intett mindenkit csendre az ôsz hajú ember. Sokan voltak ott. A férfiak felvették a legszebb öltönyüket. A nôk idegesen igazgatták a hajukat. Kezüket tördelték, várták, mikor kerül rájuk a sor. Kilenc óra volt.

Végignéztem rajtad. Ezt az öltönyt, amit mára vettél föl, talán az esküvônkön viselted elôször és most, másodjára. Aztán végignéztem magamon is. A piros bársonynadrágomon és a fodros, fehér, lenge ingemen. Hirtelen elszégyelltem magam. Fölvehettem volna valami alkalmatosabb öltözéket is, aztán eszembe jutott, hogy végtére is nem álarcos bálra jöttem és nem ez életem legboldogabb pillanata.

© Krizsik András

MAGDÁS EMÔKE: ÉLETMOZAIK – Örökjáték Összeszorított, remegô térdekkel, szorosan, ültünk egymás mellett, ahogy két fázós veréb ül a dróton esô után. A kezünk ölünkbe ejtve, ujjainkkal babrálódtunk, és ruháink szegélyét gyûrögettük. Néha egymásra néztünk, de azt is csak úgy finoman, a szemünk sarkából egy-egy pillanatra. Kicsit lopva, kicsit kutakodva. Talán mindkettônk fejében az járt, hogy mit gondolhat ebben a percben a másik. Szólni nem szóltunk. Nem volt mit. Szanaszét hevertek a gondolataink. Fáztam. Talán a tárgyalóterem hangulata tette, talán csak a reggeli erôs kávé, talán másvalami, ami megremegtette a csontjaimat és fölborzolta a tarkómat, amitôl hideg verítékcseppek folydogáltak le a hátamon, végig a gerincemen az utolsó csigolyámig. 20 10 02

24 25

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

Az ablakon át beszüremlett az utca reggeli zaja. Valahol szódásüvegeket pakoltak le. Csörömpölve koppantak a rakodó legények erôs markából az utca kövezetére. Szeméthordó autó csattogtatott. A hulladék bûze felszállt, összekeveredett a pékség kenyérillatával, s ez a furcsa szag terjengôzött tovább. Rátelepedett a hideg bôrömre és beleitta magát az elôttem ülô nô barna, vékony szálú hajába is. Mentô szirénázott, járdát söpörtek, dudáltak a türelmetlen autósok. A közeli iskola udvarán gyerekzsivaj. Éppen becsengettek. Egy kislány az édesanyjáért sipított vékony gyermekhangján. Talán az uzsonnáját felejtette anyukája szatyrában, talán csak egy ölelésre vágyott. A szemben levô börtön ablakából mélán bámult rám egy bozontos fejû, szakállas férfi, aztán beemelte a párkányról a bádogtányérban párolgó ételt és eltûnt a félhomályban.


Pókhálót lengetett a szél az ablaktok sarkában. Nyolclábú, barna, éhes tulajdonosa rohangászott fel-alá. Szövögette hálóját zsákmányra várva. Nincs szerencséje. Egy légy sem akaródzik arrafelé repülôzni. Hiába. Akadt ma a legyeknek fontosabb dolguk is. Lábukat dörzsölgetik, apró pontokat raknak a mennyezet ékes felirataira és a padokra lenézô, évtizedek óta mozdulatlanul álló, igazságot képviselô Iustitia poros orrának hegyére is. Ebben a nagy összetömörülésben érdekes hangulat fogott el. Mindenféle ügyeket tereget mindenki a bíró elé. Egyszerre lett mindenki szemtanúja mindenki életének, s mindenek fölött állt a bepettyezett Iustitia egyik kezében pallossal, másik kezében mérleggel, szembekötve, hogy pártatlanul sugalmazza a makulátlan igazságot. Furcsa dolog ez. Nekünk nincs bekötve a szemünk, mégsem tudunk mérlegelni. Egynémely ember a fejét csóválja, egynémely ember torkát köszörüli, felszisszen valami különös helyzet hallatán, a másik hevesen bólogat, ha felfedez a sorsok között a magáéval valami hasonlatosat, és rokonszenvet érez emezzel vagy amazzal. A nô elhagyta a gyerekét, és Spanyolországban szedi a narancsot barna szeretôjével. Megfáradt nagyszülôk vállalnak gyámságot szöszke kisbabáért. A bíró rosszallóan húzza össze vastag szemöldökét, de már koppan is a kalapács. Az ügy elintézve. Anya továbbra is szedheti a narancsot, a nagyszülôk meg... szóval csak valahogy intézôdött el. Húszperces viták folynak a gyerektartások körül, de valahogy mind ugyanarról az egy dologról szól: sértett vagy megunt házastársak cibálják ki egymás zsebébôl a pénzt, ha már mást nem nagyon cibálhatnak egymáson. Az apa lelépett egy nôcskével. A sértett feleség követelôzik. Az apa nem érti. Hiszen ô szerelmes, hagyjanak neki békét. Szabadulni akar. Tán a szemében némi undor is van, de viseli nyugodtan. Egy másik helyzetben meg a férfi emelt panaszt, mivelhogy az asszonyka követeli magának a jussot, de a gyerekeket hónapok óta elfelejtette hazahozni a nagymamától, és senki nem értette, hogy akkor most kit kell eltartani. Apró kis figyelmetlenség. Iustitia a fejét rázná, ha nem lenne bronzból kiöntve. „

De haladjunk tovább. Egy másik embernek a kutyáját akasztotta fel a szomszédja, mert amaz nem bírta megadni az adósságát. A sokadik meg kirabolta a szülei üzletét, s elôkerült egy bilincsbe

vert – mondhatni csak férfiembernek kinézô egyén is – aki kacagva adta elô legújabb, bravúros hôstettét, amit delíriumos állapotban követett el egy tizenkét éves leányon. Közben persze büszkén nézett hátra az asszonykájára és a rajta csimpaszkodó gyerekekre. Jó példakép lesz, ha felnônek ôk is. A bíró persze rögtön kiküldi ôket, kiskorú szájtátik ne hallgassák a felnôttek mocskait. Az ember érdekes állat. Szereti a pénzt. Ez életének fô mozgatórugója és képes érte szép ruhájában perlekedni. Tornyosulnak az akták, koppannak a kalapácsütések, csilingel a sorok végén az írógép csengettyûje. Eldôl a pénz sorsa, a gyerek sorsa, a jóké, a rosszaké, a mártíroké, az áldozatoké, a felelôsséget átvállalóké, a felelôsséget elhárítóké, a narancsszedôké, a kapzsiké, a fukaroké, az álmodozóké, a bûnözôké, a felszarvazott férjeké és a mérges feleségeké. Persze minden csak nézôpont kérdése, hogy ki a jó és ki a rossz ebben a játékban. Van-e jó és rossz, gyôztes és vesztes egyáltalán. Mert egyik így látja, a másik úgy. Csak a szerelem dolga nem dôl el, ami megszûnt, elillant vagy odébbállt és haragosan számon kérjük a másik elveszett érzéseit és a boldogságunkat, amirôl azt hisszük, nem is rajtunk áll, hanem mindig a másikon. Végtére is, senki nem gyôz. Mind áldozatok vagyunk, saját kis mozaikéletünk áldozatai. A gépírókisasszony ír, a gépírókisasszony összenevet az ügyvéddel. Ô már sok ilyet hallott. Könnyû neki, a kisasszonynak. Ô mindig szép, mert ez is a munkájához tartozik, hogy szép legyen, és hogy nyúzott arcú, kiöltözött embereknek gépeljen. Hosszú, göndör, szöszke haját a feje búbjára csavarintotta kontyocskába. Karcsú is, mint a nádszál, a szeme kék, akár a nyakába hanyagul odavetett selyemsál. Talán ô a legüdébb ebben a teremben. Nincs rajta semmiféle részvét, s még a szánalom legapróbb jele sem mutatkozik hamvas arcocskáján. Neki minden mindegy, ô csak a munkáját végzi. A gépírókisasszony ír, a gépírókisasszony nevet. A bíró a nevünket szólítja. Te mellettem állsz. Vagy toporogsz tán, alig észrevehetôen ritmust dobol a lábad. Igazad van. Legszívesebben én is máshol lennék. Mindjárt dél van. Látom rajtad, te is unod. Szórakozottan diktálod le a neved a kisasszonynak, aki közben fel se néz, egyre csak pusmog és nevetgél. „


Régóta nem láttalak. Reggel, amikor a téren találkoztunk, már messzirôl kiszúrtam, hogy lefogytál. Mióta elköltöztem, megnyúlt az arcod és a szemedbe különös fény költözött. Nem is ragyog, nem is tompa. Olyan megmagyarázhatatlan. Pedig én mindig tudtam, mi van a te szemedben. Szép szövetkabát volt rajtad. – Csinos kis darab – morzsoltam ujjaimmal a szegélyét, s közben azt gondoltam, hogy régen te sosem vettél volna fel szövetkabátot. – És hogy vagy? – kérdezted hosszú hallgatás után egy párkánynak támaszkodva látszólag könnyedén. Nagyot szippantottál a cigarettádból. Közömbösen vontam egyet a vállamon. – Boldog vagyok – szólaltam meg hirtelen. Csak úgy kijött a számon és magam is elcsodálkoztam. Talán nem is kellett volna mondanom, mert neked valahogy soha nem is mondtam. Aztán osztozkodni kezdtünk ismét az összegyûjtött kis tárgyainkon. Tied a mosógép, az asztalom, az ágyam, a kelengyém, a gáztûzhely, a bútorok, a szônyeg, amin felnôttem, egy másik, amit anyámtól kaptam karácsonyra, egyszóval minden, amit közösen vettünk. Meg az is, amit nem. De ha jól esik neked, hát legyen. Persze, én megértem, én mindent megértek. Ráadásnak még a szüleimet is megkaptad, amikor én már távol voltam. Ajándékba. Egy cseppnyi fájdalomdíj mindenkinek jár. A jó magaviseletért. Velük töltheted a hétvégéket, amiket nekem kellett volna. Persze engem nem hívtak. És eheted anyám fôztjét, amit nekem kellett volna ennem, miután elköltöztem és nyomorogtam fillértelenül az ócska, hideg, lepukkant, albérleti lakásomban. Ha kérnéd ôket, téged még biztosan be is fogadnának, ahogyan engem nem. Ha nevet változtatnál s egy lakcím is kéne, ahova hivatalosan tartozhatsz, azt is megkapnád, de nekem ilyen nem jutott. Mert hát a szemétdíjat, azt fizetni kell, még ha nem is lakik ott az ember. De te nem vagy a helyemben, nem kell ilyeneken rágódnod, mert te a helyeden maradtál, neked jó volt úgy. Talán nem is kéne haragudnom rád emiatt. Nekem is maradt pár rongy, kacat, s a csorba csuprom. Még egy kicsit játszom veled, mint macska az egérrel, teszek egy utolsó próbát. – A szônyeget sem vihetem? – és gúnyos mosoly bujkált a szám sarkában. – Azt különben is én kaptam anyámtól. 20 10 02

26 27

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

– Nem – inted makacsul és komolyan, mintha az életeden múlna. – Nem akarom, hogy másvalakivel hemperegj rajta. S különben is, nekem egy szép emlék. Bólogatok, és eszembe jutnak a szép emlékek azon a szônyegen. Sok éjszakát aludtam át rajta – egyedül. Kétségtelen, az ilyen emlékek megôrzésre szorulnak egy biztos helyen. – Mikor jössz haza? – kérdezed terelve a szót, mit sem sejtve, hogy milyen ócska kis gondolataim vannak. Szerettem volna belekiabálni az elmúlt hat év keservét az arcodba, de csak ennyit mondtam: – Ha meghívnak és beosztjuk egymást anyámnál. Egyik hétvégén te, másik hétvégén én… Hogy ne legyen ütközés – és kínunkban mindketten nevettünk, de egyikünk torkából sem tört elô igazából, s hát nevettünk, ha már épp nem sírhattunk rajta. „

Gondolataimból az írógép kattogása rángatott újra a tárgyalóterem közepére a pódium elé. Már csak egy kis rivaldafény kéne. A cirkuszok fontos kelléke az. Két korty kávé között finom kis kezével dobálja a betûket a gépírókisasszony papírra. Egy sor, két sor, három sor, néhányadik, sokadik, sorok végén csengettyû. Életünk apró mozaikjai. Néhány kérdés, kérdésre néhány félszeg válasz. Tôlem, tôled, csendben, szinte szégyellôsen, hisz tudjuk, az igazság más, s mégis jobban hangzik így, hivatalos formába öntve. Valahonnan messzirôl hallom a saját hangom, idegenül cseng, mintha nem az enyém lenne. Kész, vége, kipréseltük magunkból a nagyközönség elôtt, amire pár hónapja még igent mondtunk. Most felcseréltük nemekre meg tagadókra, s a pap is örülhet, aki összeadott minket. A szertartás végén kezet fogott velünk és azt mondta: „úgysem maradtok ti együtt“. Végtére a papoknak is igazuk van, mert ôk az Isten szószólói. Igaz, nem egymás szemébe mondtuk, hanem csak úgy, a gépírókisasszony felé, hogy valami elmúlt, elszaladt, nem kellünk már egymásnak. Utolsó csengettyû után utolsó kalapácsütés. A bíróé. A gépírókisasszony kecses-hanyag mozdulattal hajtogatja össze mozaikéletünket a festett körmei között. Bezsúfolja a többi, irattartóba rejtett életmozaikok közé, amik az asztalon tornyosulnak, amiknek fôhôsei futószalag-módra szállingóztak ki


© Krizsik András

a terembôl egymás után, s várják ugyanúgy, hogy pecsétet nyomjon rá valaki, egy másik kisasszony ápolt keze, hogy bekerüljön minden az archívumba az utolsó kalapácsütés után. „

Meleg van. Te is rám nézel. Kutatunk a másik arcáról valamit, valami olyat, amit eddig még nem láttunk, s jut eszünkbe tán az is, hogy mi megígértük valamikor. Megígértük életre-halálra, hogy igen, úgy lesz. Aztán nem lett úgy. Valami mindig hibádzott. Valaki nem volt elég jó, elég figyelmes, elég türelmes, elég kedves, elég önfeláldozó. Aztán nem volt kézben kéz. Aztán mosoly sem volt, mit reggelre tartogattunk egymásnak álmainkban. Aztán ebéd sem. Aztán testmeleg sem. Aztán álom sem. Aztán semmi sem. Majd valaki mással másképpen lesz. Talán jobb is lesz annak a valaki másnak, mert megkapja azt a szeretetet, amit egymástól vontunk vissza életünk néhány jelentôs pillanatában. „

A kijárati ajtó elôtt megálltál egy másodpercre, és intettél egy presszó felé. Kávét rendeltél. Magadnak erôset, rövidet, cukornélkülit. Nekem hoszszút, tejjel és cukorral, ahogyan én szeretem. Eszembe jutottak a napjaink, a mohó érzelmektôl átémelygett éjszakák, a kávépecsétes hajnalok és az a reggel, amikor kifogytak belôlünk a csodák. Ültünk egymás mellett hallgatagon. Sok olyan napunk volt, amit kitöltött ez a furcsa szónélküliség. Könyvet vettem a kezembe, sálat kötöttem, pedig utálok kötni, te a tévét bámultad, hogy ne kelljen mégsem valami értelmeset mondanod.

Csak cibáltuk egymást ide-oda, szeretve és lökdösôdve. Csak játszottuk az örök játékot, egy lépést elôre, kettôt pedig hátra. Ha vallattál, én tagadtam, ha én kérdeztelek, te elnémultál. Nincs mit mondanod, jelentetted ki pár hónap után. Aztán mégis közeledtél, de mire kinyújtottad a karod, én már árkon-bokron túl voltam. Aztán hazavánszorogtam, te ellöktél, s mikor megfogtad a kezemet, az enyém folyt ki a te kezedbôl, mire válladra hajtottam volna a fejem, te már nem voltál sehol, s mire ragaszkodni kezdtél, én löktelek el magamtól. Követelôztem, nem adtál, de ha te akartál túl sokat, elbújtam a sarokba. Mire szemedbe fúrtam a tekintetem, te elkaptad a fejed, mire ajkamhoz tapadtál volna, én már másén csüngtem. Mikor kapni szerettem volna, te már nem adtál, mire adtál volna, nekem már nem kellett. Ha itt vagy, már nem kellesz, ha itt vagyok, már nem kellek. Játszottuk az örök játékot és eltáncoltunk egymás mellett. Mintha soha nem is járta volna a lábunk egyszerre a lépéseket. – Sajnálom – mondtuk ki, pedig dehogy sajnáltuk már. Valamit szerettél volna még mondani, de egy hang sem jött ki a szádon. Talán miattam volt, talán az én feszengésem miatt, vagy, mert nem akartam észrevenni a mozdulatodat. Utólag már bánom is kicsikét. A saroknál intettél. Nem könnyedén, nem nehézkesen, de magam sem tudom megmagyarázni, hogyan. „


ezotéria Mostanában nagyon sokan – kortól, nemtôl, hitéleti vagy bármilyen irányultságtól függetlenül – kérdezik, lesz-e világvége 2012. december 21-én. Matematikusként szeretem, ha valamit bizonyítani lehet, de ha nem, akkor annak is adok egy esélyt. Emiatt az ezoterikusok túlságosan materialistának, a tudományos nézetûek túlságosan spirituálisnak tartanak. Mindenki abban hisz, amiben akar, de én elkezdtem kutakodni, mire alapozzák a nagy katasztrófa eljövetelét. „

2012. december 21. a maja naptár utolsó napja. Tehát innen indulok ki. A maja teremtéstörténet szerint a világ és az ember teremtésének ideje 5 szakaszra bomlik. Minden egyes szakasz katasztrófával végzôdik a világ számára, hogy egy új kezdôdhessen. Az 1. szakaszban az Égszíve és Földszíve – amikor még várakozás borult az égre és víz borult a szárazra – egy új világot hozott létre, a termékeny földet és az állatokat. Az istenek azt kívánták, hogy minden földi élô imádja ôket, de nem voltak elégedettek, mert az állatok nem értették egymás beszédét, és nem tudtak tenni semmit. Így a föld állatai arra ítéltettek, hogy megölessenek, és táplálékul szolgáljanak. A 2. szakaszban a Teremtô és az Alkotó, a Nemzô és a Szülô elhatározták, hogy új kísérletbe kezdenek, földbôl és sárból megteremtik és megalkotják az engedelmes és tisztelettudó lényeket, az embert. Nekik azonban nem volt tudatuk, nem voltak erôsek, ezért elpusztították ôket. A 3. szakaszban fából teremtették meg az embereket. Olyanok voltak, mint az emberek, beszéltek, mint az emberek, és benépesítették a föld színét. Éltek és sokasodtak a fából teremtett alakok, de nem volt lelkük, nem volt értelmük, és nem emlékeztek a Teremtôre és az Alkotóra. Elfelejtették Égszívét, és ezért elveszítették kegyelmét... Égszíve vízözönt bocsátott rájuk… A 4. szakaszban borostyánból hozták létre az embereket, de ôk sem voltak megfelelôek, ezért ôket is elpusztították. Az 5. szakaszban az istenek azt mondták, hogy olyan lényre van szükségünk, aki imád minket. Emlékszik a nevünkre és megôriz minket. Ezért kukoricából és vérbôl alkották meg az embert. (Ezek vagyunk mi.) 20 10 02

28 29

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

© Kovács Zoltán „

A maják hite szerint, minden szakasz 5184 évig tart. A 4. szakasz végén véget ért az akkori naptáruk, és egy újat kezdtek el. Ebben pedig pontosan 2012. december 21-én jár le az 5184 év. A Föld egy fekete esôt okádó égi krokodil által fog elpusztulni. „

A 4. szakasz vége is hatalmas katasztrófákkal ment végbe. Különös, hogy ez az esemény számos ôskori leletben megtalálható a Földön. Az Alpokban, az Andokban, a Kilimandzsárón, az ausztráliai sziklákban és a Spitzbergákon vett mintákban a bizonyítékok összhangban vannak. Minden minta hatalmas éghajlatváltozásról tanúskodik. Ekkor fagyott meg hirtelen Ötzi és a füvet rágcsáló mammut. És ez az éghajlatváltozás egybeesik a maja naptár kezdetével! „

A maja teremtéstörténet tehát 5x5184=25920 évet foglal magába. Ez pontosan megegyezik az ún. Nagy Napév hosszával. És ezzel már át is siklottam a csillagászat és az asztrológia birodalmába.


A maják és a világvége

Spirituális/ezoterikus kérdések a matematikus szemüvegén át Csikós gabriella „

A csillagászati év kezdete március 21. Az új ciklus a tavaszi napéjegyenlôséggel indul, az állatöv KOS jegyével. A Nap évrôl évre a tavaszi napéjegyenlôség idején nem ugyanazon a ponton áll, mint az elôzô évben. Ennek oka a földtengely elmozdulása. A tavaszpont tehát lassan végigvándorol az ekleptika körén (a Nap látszólagos pályája a Földrôl nézve), mégpedig az állatövi jegyek sorrendjével ellentétes irányban, hátrafelé. Ez a precesszió jelensége. Élesen meg kell különböztetni tehát az állandó állatövet (az állócsillagképek körét), az évi Nappálya állatövétôl, s nem szabad elfeledni, hogy a precessziós Nap a csillagképek s a jegyek sorrendjével ellentétes irányba, hátrafelé halad, évenkénti Tavaszpontját tekintve. A nap a tavaszpont vándorlásának precessziós útján 72 év alatt tesz meg egy fokot, 2160 év alatt halad át egy állatövi szakaszon (30 fok), 25920 év alatt pedig bejárja az ekleptika egész körét. Az egész kört, a 25920 éves ciklust Nagy Napévnek nevezzük, az egy-egy jegyre terjedô 2160 éves szakaszok a Nagy Napév hónapjai, a világhónapok; az egy fokra jutó 72 esztendôs út pedig egy-egy világnapnak felel meg. Ezeknek az idôegységeknek rendkívül nagy a jelentôségük a Föld és az emberiség életében. • Az egészséges, normális ember életkora 72 év, vagyis a precessziónak egy foknyi útja. • Az ember normális hômérséklete 36 fok, ez 72-nek a fele.

• Az egészséges ember érverése percenként átlag 72. • Percenként 18-szor veszünk lélegzetet, vagyis 4 percenkén 72 a légzések száma. • Tudjuk, hogy a forgó Föld kb. 4 perc alatt fordul el 1º-ot, tehát a Föld 1º-nyi elmozdulásának 72 lélegzetvétel felel meg, mint ahogy a precesszióban 72 év egyezett 1º-kal. • Ha az ember 1 perc alatt 18 lélegzetet vesz, akkor 1 nap – 24 óra – alatt 25920-szor lélegzik. Ugyanennyi a Nagy Napévben lepergô földi évek száma. Ezek a számok tehát igen mélyen gyökereznek a lét törvényében és rejtelmes, örök összefüggéseket tárnak fel. Rengeteget lehetne még írni errôl a témáról, de „mindennek van egy határa“… „

Ha most kérdeznek a 2012-es évrôl, akkor most is azt mondom mindenkinek, hogy azt hisz, amit akar, hiszen ez is hozzátartozik a szabad akarathoz. Én mindenesetre Márai Sándor bölcsességét kölcsönvéve úgy tervezek, mintha ezer évig élnék, és megpróbálok folyamatosan úgy élni, mintha ez lenne az utolsó percem.„ FORRÁSOK: Boglár Lajos fordításai Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve Patrice van Eersel: Az ötödik álom NatGeo magazin

KISS JÓZSEF ZSOLT asztrológus - asztrozófus, pszichodráma asszisztens. Budapesten és Nyíregyházán tanít asztrológiát, valamint asztrológiai mûhelymunkákat és elemzési gyakorlatokat, pszichodrámát vezet ko-terapeutaként. Önismeret, spiritualitás és asztrológia témájában rendszeres elôadásokat tart szerte az országban és külföldön is. A Szintézis Szabadegyetem tanára. Nyáron önismereti és asztrológiai táborokat szervez és vezet, szakemberek, közismert mûvészek bevonásával, illetve saját programokkal.

Most 3 részes elôadássorozat keretében látogat el Pécsre, melynek címe: Társkapcsolat a teljesség felé - a párkapcsolat harmonikus megélése és az abban felmerülô problémák hatékony és tudatos kezelése. ELÔADÁS IDEJE: 2010. 04.14. SZERDA 18:00 Ár: 1200 Ft., mely megvásárolható: helyszínen, Édesvíz könyvesbolt, Forrás Üzletház II. em.és e-mailben: eda22@freemail.hu

A pontos helyszínrôl információ: A WWW.KUPEFOLYOIRAT.HU,

+3630/742-7266


PÁVEL ISTVÁN: SZERETKEZÉS elmondhatom mert mint az atom oly szilárdan él bennem a kemény meggyôzôdés hogyha a bús hús húsba hatol míg az egyén éne a kéjbe réved legyôzve néhány röpke percre talán a magányt nos akkor egy pár félénk lépést gyáván hátrál a halál mert éled új élet esélye a körülöttünk s bennünk lévô örök éjben végre

© Krizsik András

20 10 02

30 31

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

HATHÁZI ÁRON: LÉPTEK KÖZÖTT Kuhn Dávidnak Nézd csak: a homályos ég szemérôl darvak feszegetik le a hályogot. Közeleg az istenmögötti ôsz. (itt, barátom, minden temporális) Addig szôsz te is, míg testedre tintás árnyakat nem hullajtanak a tölgyek, és halott levelek alól hegedûs muzsikával vecsernyére nem hívnak a megsárgult füvek. Ha akarod, tenyeremre helyezem fénylô szembogaraid, hogy lásd: lábnyomainkat illatos madárszóval fonják körbe a szavak, bárányos egek szegôdnek mögénk, egészen a kakukkfüves, lila temetôkig jönnek, ahol buja bozótok között gyertyaszínû mindennapokat rajzolgat ujjaival porba a holnap.


Colin Foster

jeles napok

Lázár Szilvia:

március A földbôl kitör az élet, a fák nedvei gyorsabban keringenek, a rügyek szétfeszülô energiát robbantanak. A színek fakóságát új zöld, mélykék bolondítja életté. A levegô is játszik ebben a születésben, ahogy ifjú, harsogó lendülettel illatokat kerget a világban. Apró bogarak másznak egyenes fûszálon, madarak harsognak boldog köszöntést a tavasznak. A földek barnán, pihenten várják a munkát, nedves barázdáin csillan a harmat. A szôlôk friss sebeikkel nedveznek, napba bolondult gyönyörûséggel, ahogy lélegzethez jutnak. A méheket kiengedik a kaptárból a gondos gazdák és fecskéink hazatérnek, hogy apró csôrükkel tapasszanak maguknak otthont. Ezt a hangulatot hordozzák a kos szülöttei is. A harcos lendületet, a kitörést, az akarást. Mars isten nevébôl ered a hónap neve, aki a harc istene volt a római mitológiá- © Kovács Zoltán ban, Romulus és Remus atyja. Ilyenkor lehetett hadjáratokat indítani a birodalomban. Mars az akaraterô, a féktelen harc, a férfiasság jegye. A vörös és a fekete színt társítják hozzá, mint ahogy a Mars bolygó is vörös. Féme a vas, hisz a harchoz szükséges eszközök ebbôl készültek. A kos „fejjel megy a

© Kovács Zoltán

falnak“. Dönt, majd elfogadja a döntése következményeit. Nem rágódik, nem hezitál. Így társítja az asztrológia a hónap hangulatát, a jegy szülötteit egy bolygóhoz, színekhez, fémhez. Analógiák e világ örök körforgásában. A koshoz a fej tartozik, hisz az elsô állatövi jegy. Általában így jövünk a világra, a fejünk dugjuk ki elôször, hogy egy fájdalmas légvétellel és kínnal elszakadhassunk, meghalhassunk a magzati életnek és megszülethessünk. A gyors elválás, mozdulatok, nem hátranézô céltudatosság. Vasakarat és a piros cipellôk önállósága. És némi fejfájás, így függ ez össze.

Régen március 21-én volt az évkezdet, ez a tavasz kezdete is. Napéjegyenlôség. Ez az a nap, mikor az éj és a nappal éppen egyforma hosszú mindenhol a földön. Nagy jelentôséggel bírt az archaikus hagyományokban. „

Sándor, József, Benedek elhozzák zsákjukban a meleget. Némi böjti szelek még összekócolják a hajunk, fenyegetô havas esôt okádnak még a mélyszürke felhôk, de tréfa már az egész, hisz pár óra múlva az ég ragyogó kékje nevet egyet rajta. Dolgos kezek elvetik még tán a krumplit József napján, bedugják a tíz sor fokhagymát a langyos, porladó anyaföldbe. A méhek zsongó útjukra kelnek a vadvirágos mezôn, ha egy újabb kemikália áldásának áldozataivá nem válnak. A városi ember elôveszi a kiskabátját és hosszabban nézegeti a kirakatokat. Mit nem vehet meg? A választási plakátok egyre többet takarnak az égbôl, már a politikusok sem mosolyognak rajta. Jó ilyenkor kimenni a természetbe és figyelni az élet élni akarását. Minden a helyére kerül, mert mindenki csak a dolgát teszi. Egyszerûen. „


az õ szemükben

Balogh Márti rovata

A nevem Mihalecz Imola a rajzolás egyfajta kikapcsolóés 13 éves vagyok. dásiSzámomra mód. Itt nincsenek határok, amik megszabnák, hogy mit, hogyan vessek papírra. Az, hogy mi lesz a végeredmény, csakis a fantáziánktól függ. Azt nem tudnám megmondani, hogy miért kezdtem rajzolni, de azt tudom, hogy szeretem. Amellett, hogy járok rajz szakkörre, itthon is szívesen alkotok, ha éppen ihletet kapok. Szeretek festeni is, de ha festek, nem konkrét dolgokat, hanem inkább elvont képeket. Hatalmas dolog volt számomra, amikor egy rajzpályázatot megnyertem. Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy az én rajzom kapta az elsô helyezést! Az volt a nyereményem, hogy elutazhattam Finnországba pár napra. A tapasztalatom az, hogy a finnek teljesen más világban élnek, mint mi. Sok helyen jártam és sok emberrel találkoztam az alatt a pár nap alatt, amit Lahtiban töltöttem. Elsô tapasztalatom az idôjárás különbözôsége volt. Ugyan májusban voltam kint, mégis, mintha november lett volna. Azt hiszem Finnországban sosem lesz igazi kánikula. Még a természet is másmilyen volt. Mindenhol nyír- és fenyôfák voltak. Jártam mûvészeti iskolában és a Polgármesteri Hivatalban is. A véleményem az, hogy a finnek igazán kedves emberek. Ha alkalmam adódna rá, hogy visszamenjek, örömmel mennék. Továbbra is nagy örömmel rajzolok pályázatokra, még ha nem is mindig érek el helyezést. A jövôben is szeretném folytatni a rajzolást, festést, hogy ha majd felnövök, tudjak mutatni olyan képeket, amitôl eláll mindenkinek a szeme-szája… „

KEDVES APRÓK ÉS NAGYOBBAK! Ez az oldal a tiétek! Ide várjuk sok szeretettel alkotásaitokat: legyen az vers, mese, rajz vagy festmény. Szerkesztôségi elbírálás után, akár már a jövô hónapban is, lehetôséget adunk a megjelenésre. Cím: info@kupefolyoirat.hu 20 10 02

32 33

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu


kultúranti

Volt-nincs kút,

a Tettyén SÁROSSY PÉTER: KÖVEK – Nórának – Eleven mész, amely összetartja, ha állnia kell annak a magos falnak holnapra, rárakott boltív, amely súlyával hordja önmagát, leveszed a cipôdet a parti sétányon és azt mondod, a gramofonládában gyûjtött köveidet egyenként építed majd be a házunkba. Egy régi képen állok a kútnál. Mögöttem a vízsugarak szemben egymással, táncolnak a nyári napban. A kúton dombormûvek, nôk és férfiak. Próbálom kitalálni, melyikük mit dolgozik, kezükben erre utaló tárgyak. Kedvencem az a nô, amelyiknek copfban van a haja. A kút sárga alján szép, szabályos virágok, türkiz bibével a közepükön. Ôket felérem, és ki tudja miért, de szeretem körberajzolni a szirmukat vizes kézzel. Kamaszként egyedül is elmehetünk a kúthoz. Sokat nevetünk, mikor befogjuk a vízköpôket és a többi megnôtt vízsugár locsolja az arcunkat. Egy nap mikor arra mentem, csak a hûlt helyét láttam. Szemtanúk szerint úgy verték szét a kutat és valahová a város szélére szállították. Mit szólna Török János keramikus, ha látná, munkája ennyit ért az utókornak? KultúrAnti „ Lukács Katalin selyemképei

április 6-ig

TAVASZI KIÁLLÍTÁSAINK:

Megnyitó: 03.25. 17.00 Megnyitja: Szûcs György mûvészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria fõigazgató helyettese

© Krizsik András

Zidarics Ilona – Laczák Géza ötvösmûvészek kiállítása

Aukció: május 2-ig május 14. Megnyitó: 04.15. 17.00 16.30 órakor Megnyitja: Moravetz Levente a Dominikánus színész, író, rendezõ a Magyar Házban Alkotómûvészek Közalapítvány Kuratóriumának Alelnöke


nick cave: bunny munro halála

széljegy

Az ügynök halála visszatér „ Azt hiszem Nick Cave-t nem kell bemutatni, kultikus figura; hangja, zenéje és szövegei miatt jó húsz éve még mindig gyarapodik rajongótábora. Elsô könyve még 1989-ben jelent meg (És meglátá a szamár az Úrnak angyalát) a mai napig kedvelt könyv, több kiadást megért Magyarországon (is). Személy szerint már nem is gondoltam rá, hogy új prózát ad ki Cave, így örömmel vettem tudomásul, hogy nagyszerû mûvel jelentkezett ismét. A történet nagyvonalakban: Bunny Munro házaló, alkoholista, és nem utolsósorban szexmániás nôcsábász. Kellemest a hasznossal – mondhatnánk, – hisz ügynöki munkája révén gyarapítja aktusai számát. Élete monoton hétköznapjainak családi tragédia vet véget, felesége öngyilkos lesz. Bunny nyakába szakad okos fia, akit kényszerbôl ugyan, de magával visz és szürreális pokoljárásuk megindul. Mérlegelésre kerül mint ember, és kapcsolatai azokkal, akik közel állnak-álltak hozzá. Bár NC az elmúlt években jelentôs változáson esett át (és most nem a bajuszára gondolok elsôsorban), regényét mégis áthatja a mélyrôl jövô szomorúság, az egyhangú, sokszor kegyetlen valóság, ami miatt oly sokan kedveljük. Akik nem olvasták elsô könyvét, azoknak minden bizonnyal tetszeni fog, de akik azt várják, hogy egyenes következménye az És meglátá a…, hát bizony csalódni fognak. Több kritika is összevetette a két mûvet, de ez a regény mégiscsak 20 évvel késôbbi. Nem is azt mondanám, hogy kiforrottabb lett Cave, de életszemlélete, hite sokat változott, és ez érzôdik is a Bunny Munro-n. Remélem nem kell újabb 20 évet várnunk a következô regényre, bár komoly vigasz, hogy forgatókönyvíróként/dalszerzôként is részt vett a Proposition (Az ajánlat) címû filmben. És nem utolsó sorban azt is megtudhatjuk, miért kért elnézést Kylie Minogue-tól és Avril Lavigne-tól a regény megjelenése után. Most olvasom a neten, hogy már nincs bajsza. Köszi Nick. Kosztor Imre „

20 10 02

KUPÉ

KULTURÁLIS FOLYÓIRAT 2 ÉVFOLYAM 2. SZÁM

Ingyenesen megjelenik havonta: Pécs, Bonyhád, Szeged, Siklós, Székesfehérvár (Mûhely Kávéház, Rockport Music Hangszerbolt) Szentendrén. Kiadja: a KuPé Közhasznú Egyesület Bogád, Petõfi utca 18/5 www.kupefolyoirat.hu info@kupefolyoirat.hu telefon: +3630/574-7779 Címlap: KRIZSIK ANDRÁS fõszerkesztô: BÁDER JUDIT foszerkeszto@kupefolyoirat.hu Fõmunkatárs: HORTOLÁNYI GÁBOR hortolanyi@kupefolyoirat.hu Irodalmi szerkesztõk: HATHÁZI ÁRON KUHN DÁVID irodalmiszerkeszto@kupefolyoirat.hu képzõmûvészet: Balogh Márti Fûkõ Béla kepzomuveszet@kupefolyoirat.hu Terjesztési felelõsök: NAGY SZILVIA TÖRÖK LÍVIA terjesztes@kupefolyoirat.hu Fotó: DELI JÓZSEF KRIZSIK ANDRÁS KOVÁCS ZOLTÁN Hirdetések VÁRADI ATTILA marketing referens +3620/410-4205 Grafikai munka TOTHARPAD@KUPEFOLYOIRAT.HU nyomás és kötészet BOCZ NYOMDAIPARI KFT., PÉCS Felelõs vezetõ: BOCZ EMIL A kiadványban található képi és szöveganyag a kiadó és a szerzõk tulajdona, bárminemû felhasználásuk, csak írásbeli engedélyükkel lehetséges.

34 35

KUPÉ kulturális folyóirat www.kupefolyoirat.hu

©KuPé–2009


KUPÉ- Kulturális Folyóirat  

Nyitott szemmel, szívvel és lélekkel járni Pécsett, egyéb városokban, falvainkban, az országban vagy azon is túl. Megmutatni, láttatni a köz...

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you