Page 1

Kleinheincz Csilla

Üveghegy Kősárkány


Hétszer hét nap telt el a villámok órája óta. Hétszer hét napja voltam ismét önmagam, az ezüsterdő úrnője és özvegy. A történetem nem itt kezdődik. Elmondhatnám, hogyan találkoztam egy emberrel az erdőn, és hogyan hagytam ott érte a tündérek földjét; hogyan árult el engem és hogyan árultam el aztán én őt; mesélhetnék az átok hosszú éveiről, amelyek végtelen nappalnak és végtelen éjszakának tűntek, és arról, hogy miközben hatytyúként úsztam az ólomerdő fagyszürke taván, a lányomról álmodtam, akit hátrahagytam. Elregélhetném az ő meséjét is: hogyan jött el értem és hogyan szabadított meg, mi történt aznap a ribizlibokros kertben, az emberek földjén, amikor kétszer egymás után lecsapott a villám – de ezek közül a történetek közül néhányat már biztosan hallottál, még ha álmodban is. Nem itt kezdődik tehát, én mégis itt kezdeném: ahogy újra felöltöm a hattyúbőrt, és fehér szárnyamat kitárva elrúgom magam a torony ablakából, hogy átrepüljek a Héterdőt és az emberek Gödöllőjét elválasztó határon, és hazavigyem végre a lányomat oda, ahová tartozik.

Az emberek világa színes fátyolként telepedett rá az erdő zöldjére, majd lassan megszilárdult: piros és agyagszínű, egyforma tetők, kerítések között nyomorgó kertek, utálatos, szürke utak és lélektelen dobozautók. Ismét föltámadt bennem az egykori félelem, 9


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

a régről ismert rettegés a kimért vonalaktól, a nyüzsgéstől, a megszelídített és torzra nyírt fáktól. Ma elviszem Emesét, mondtam magamnak, ahogy a sógornőm háza felé szárnyaltam. Nem hagyom itt tovább. Az erkélyen ült, kezében vakító fehér vázlattömbbel és ceruzával. Amint megláttam, megsajdult a szívem. Otthon majd megtanítom, hogy ne csak irkáljon, megmutatom neki, hogyan iraljon, miként csaljon elő varázslatot a rajzokból. Otthon tündért nevelek belőle. S már alig vártam, hogy ketten legyünk ott, a Rengeteg csöndjében, ahol szerethetem, ahol már ismerem a veszélyeket, és ahol van hatalmam megvédeni. Még egyszer nem veszítem el. Az lesz, akinek lennie kell: nem embervilágba zárt szomorú tündér, hanem az ezüsterdő hercegkisasszonya. Fölnézett rám – talán éppúgy megérzett engem, ahogyan én éreztem őt minden porcikámban. Mielőtt azonban leszálltam volna, felugrott, bependerült az erkélyajtón, becsapta, hogy csak úgy csattant, majd bentről nekisimult a zárnak, úgy nézte, hogyan ereszkedem. Amint a lábam az erkély kövét érte, már nem hattyú voltam, hanem tündér. Az üveg mögül szőke, nagy szemű, keskeny orrú gyerek lesett ki rám. Egy pillanatra elbizonytalanodtam, eszembe jutott, mit mondott nekem hétszer hét napja, hogyan küldött el. „Nem akarok olyan lenni, mint ti!” De hiszen olyan! Még ez a keménység, ez az elutasító homlokráncolás is az én örökségem. Bekopogtam. – Beengedsz, Emese? Vagy kijössz te? Csak rázta a fejét. Sóhajtva léptem hátrébb. Kevés lett volna az idő? – Beszélgetni jöttem, Emese – mondtam, hogy el ne riaszszam. Magától kell velem jönnie.

– Van miről? – kérdezte a lány az üveg mögött. Tompán hallottam csak, de nem bántam; úgy kevésbé valódi, kevésbé fájdalmas a hangja. Mintha nem telt volna el idő, és mi még mindig ott állnánk a kertben István és a mostohaanyám teteme fölött. Nem halállal körülvéve kellett volna újra találkoznunk, mondtam magamnak. Az volt a hiba. – Gyászolsz. Persze, van miért – mondtam. – Ha te nem mész el, Apa nem halt volna meg. – Ha pedig nem csókolom meg, amikor még iatalok voltunk, meg se születsz… Komolyan a szememre veted a sors folyását? Nem én öltem meg, hanem az Özvegy. Csak elhúzta a száját. Igazságtalan volt. Most már tudom, hogy csak valami magyarázatot akart az űrre és a szívébe akadt karmokra. – Miről akarsz beszélni? – kérdezte végül. – Róla. Rólatok. Arról, milyen volt nélkülem. – Nélküled? Mit számít az, milyen volt nélküled? Nem olyan rossz, mint most, hogy visszajöttél. Ki adott hatalmat a gyerekeknek, hogy így meg tudják ütni a szavukkal az anyjukat? Abban a pillanatban olyan tisztán éreztem, hogy ujjaim közül kipereg az ezüsterdő, a bosszú diadala, a szabadsággal járó boldogság, mintha csak homok lenne. – Gyere velem! – bukott ki belőlem. – Érted jöttem. – Megmondtam, menj el! Gyenge volt a hangja, azt hittem, engedni fog. A kilincsre tettem a kezem. Annyi idő eltelt István halála óta, jönnie kell. – Emese, gyere haza velem! – Azzal lenyomtam a kilincset. Egy mozdulat volt csupán, ahogy az üvegre rakódott vékony porrétegbe mintát húzott, mire az ajtó ellökött magától. Nekitántorodtam a korlátnak, a nevét kiáltottam, de elfordult tőlem.

10

11


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

Az Özvegy halálával ismét volt hatalmam, és sem az ajtó, sem a ház nem állt volna meg előttem, ha magamhoz szólítom a varázst. Csak a kezem kellett volna kinyújtanom, csak pár vonást a levegőbe húznom, és az üveg széttörik, én pedig a hajánál fogva cibálhatom haza a lányomat. Ám akkor megláttam, hogy nedves az arca, és leengedtem a karom. Szó nélkül öltöttem ismét magamra a hattyúalakot. Szó nélkül repültem el. Nyakamban szinte égett a medál, benne István hajtincsével. Tudtam, mi történt: a lányomat megrontotta az emberi világ. Ettől féltem azóta, hogy megéreztem őt a méhemben, és keserű volt a tudat, hogy az én hibám. Hogy hagyhattam ezt? Az ostobaságom hozta a fejemre az átkot, ami miatt néma madárként ringtam egy csendes tó vizén mindazon évek alatt, amíg Emesét percről percre, napról napra, esztendőről esztendőre mérgezte a tündértelen, bánatos embervilág, és egyre gyűlt benne a kétely és a félelem. Nem vihettem magammal. De valahogy meg kellett mentenem, és reméltem, nem vált túlságosan emberré ahhoz, hogy segíthessek rajta.

Gyűlöltem a várost, a sistergő kábeleket az utcák fölött, a zöld vonat sínjét, a magát palotának hazudó istálló otrombaságát, amelyet az emberek hétvégente csapatokban csodáltak, mert sejtelmük sem volt róla, milyen egy valódi vár; a fonnyadt, ízüket is elfelejtett zöldségeket, a húst, a tejet, a tojást, mert semmi nem olyan volt, mint lennie kellett volna. Gyűlöltem a csapból folyó víz ízét, a mikrohullámú sütőt, a tévé villódzó, hamis képeit.

Az egyedüli vigaszom István volt: mindennap úgy búcsúztam tőle az ajtóban, mintha a halálba ment volna, és este úgy öleltem, mintha onnan kaptam volna vissza, mert semmi egyebem nem volt ebben a száműzetésben, csak ő. Próbáltam megtanulni ezt a világot, mert az övé volt, de titkon gyűlöltem az emberek tétova álságosságát, az álarcaikat, a gépeiket, a nemtörődöm fölényt, amivel eltapostak mindent és mindenkit. Nem értettem, hogyan létezhet ebben a valóságban István, és rettegtem, hogy egy nap rájön: sosem fogok beleilleni a megbilincselt villámmal, művarázslatokkal, béklyóként gúzsba kötő kötelezettségekkel teli világba. Szerettem, de az emberek számára ez is egy olyan szó, amelyre minduntalan visszakérdeznek, mintha képes lenne megváltozni két vallomás között. Mint a szajkó, mondtam újra meg újra, és vártam, mikor hiszi végre el, miközben próbáltam én is bábot játszani, mint az emberek mind. Ez más volt, mint hattyúbőrt ölteni: azzal csupán a külsőmet cseréltem el. Az embervilág a szívemet akarta leváltani egy papundekli gombócra, egy olyan szívre, amely tépelődik és sosem lel nyugalmat. Amikor aztán megéreztem, hogy gyereket várok, mintha az ég szakadt volna rám. Szüljek? Ide? Ha nincs István, soha nem maradok Gödöllőn. Ha ő nincs, menekülnöm sem kell Héterdőből a mostohaanyám elől. Ha viszont nincs a mostohaanyám, akkor Istvánnal se találkozom. De volt, és én embert választottam – vagy ő választott engem –, és ennek ára volt. Mindennek ára van. Ami azonban már nem lehetett az enyém – a Héterdő csilingelő fái, a tiszta nyugalom, a varázslatok egyértelműsége –, azt a lányomnak még megadhattam. Ha ott nevelkedett volna a Rengetegben, minden másképp alakul.

12

13


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

Sosem lett volna szabad elárulnom Istvánnak, hogy haza akarok menni, hogy ott szüljem meg a gyereket. Csak ki kellett volna surrannom éjjel a határerdőbe, amikor eljön az idő, és az őrfákra, a madarakra, a manókra bíznom Emesét, a szívemmel együtt vigyék el egy kedves asszonyhoz, aki úgy neveli, ahogy tündért kell, amíg érte nem tudok menni. De elmondtam Istvánnak, mit akarok. Nem értett meg, és azt tette, amit sosem lett volna szabad. Magához láncolt, pedig önszántamból lettem az övé. Börtön lett a hitvesi ágyból, a szoba falai pedig, amelyek közé oly sok nevetés szorult, elsötétültek az árnyékoktól. Az emberi világ ellenségem lett, és tudom, hogy el akart pusztítani. Szegény István meg a bábja, a fegyver, amely a legmélyebbre szúrt. Az ölelése béklyó, a csókja fal, a szeretete szomorúság. És mégis, amikor sok évvel később, az átok megtörése után ismét saját valómban álltam a Rengetegben, az első gondolatom ő volt. Hozzá repültem, át a vadon fölött, az embervilág sín és aszfalt szabdalta földjére. Elkéstem. A mostohaanyám ölte meg, én pedig őt. Jogom volt hozzá: így zárult be a kör. Azt tettem, amit kellett, mégis – ez üres vigasz. István nem bocsátott meg nekem. Nem bocsátottam meg neki.

Miután Emese másodszor is elküldött, vártam. Fölástam az ezüstvár kertjét, felszántottam a földjeit, kútfalat emeltem a kiforgatott kövekből, hogy derekam sajgása, felhólyagzott tenyerem, a tompa kimerültség eltörölje a napok határait – ne jusson eszembe, hogy ismét lenyugodott a nap, fölkelt a hold, és még mindig nem jött el hozzám a lányom.

A kert lassan megtelt gyógyfüvekkel, varázslatos növényekkel; a holdfű takaros ágyásai mellett már sarjadt a vérperje, a fecskefű pedig sárga virágszemekkel lesett a bodza alól. Ezerjófű fölött illatozott az olajtól nehéz levegő, és ahol korábban csak gazok nőttek, ott most gyümölcsfák csemetéi nyújtóztak a kerítésen túlra. A varázzsal telerótt kövek gondoskodtak a többiről: siettették vagy éppen lassították a növekedést, elűzték a csigákat és bevonzották a méhek és dongók hadát. Gyerekkoromban, emlékszem, rózsakert volt a helyükön. Egyik nap kimentem a földekre. Az ezüsterdő egykori tisztásait fölverte a gaz, nyurga, csillogóan szürke magoncok zizegtek a szélben. Csak néhány szál zab kipergett toklásza reszketett a bogáncsok között. Megkerestem a régi, a földek határait jelző köveket, és újravéstem faragványaikat. Ahogy csattogott a kalapács a vésőn, úgy kornyadtak le a facsemeték, s omlottak sötét humusszá, úgy feküdtek le a földre a galajok és más gyomok, a föld mélyéről pedig zöld hajtások zsendültek: len és búza, tök és hajdina, sóska és rebarbara. Miközben a földeken dolgoztam, új életre hívtam a magokat, mintákat keltettem életre a zöldségekből és gabonákból, körülöttem halkan csilingelt az erdő. Csak akkor igyeltem föl rá, hogy valaki jár a fák között, amikor már annyira közel ért, hogy meghalljam léptei roppanását az ezüstavaron. Fölegyenesedtem, éberen. Héterdőben a sárkányok miatt csak kevesen laktak, azok is ilyen-olyan számkivetettek vagy bűnösök voltak, az idegen pedig többnyire rosszat jelentett. Az ezüsterdő olyan sokáig volt az Özvegy tulajdonában, hogy az is elbujdokolt onnan, aki korábban lakta. Amikor visszatérésem után ellátogattam az egykori zsellérek kunyhóihoz, üresen találtam azokat.

14

15


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

– Ki vagy? Lépj elő! Agancsos, karcsú alak lépett ki a fák közül. Bőre, akár a tölgyfa kérge; a ráncok mélyre vágtak, öreg lehetett. A szeme mégis iatalosan csillogott, haja is zöldellt még. Fanemtő volt, egyike azoknak, akik az ezüstfák lemetszett ágaiból lettek: nem egészen tündér, de nem is lélektelen szolga. – Lóna, te vagy az? Nem emlékeztem rá, holott egykor számosan dolgoztak fanemtők a várban és a földeken. Olyan egyformák mind, akár két levél. – Én vagyok. Visszatértem. – Ennél többet nem kellett mondanom. Körülöttem hajtásaikat nyújtóztatták az újonnan sarjadt palánták, sütött ránk a nap, és én azt tehettem, amit csak akarok. Most épp jóságos akartam lenni. – Kökény vagyok, úrnőm. – Meghajolt, de inkább csak köszöntésképpen. – Már vártunk. Úgy mozgott, ahogy az ágak hajladoznak a szélben, minden lépése után visszaringott kicsit. Amikor közel ért, láttam, hogy karján és lábán mély árkok húzódnak, korhadt sebek. – Az Özvegy tette? – kérdeztem. – Amikor elvitte a varázstükröt. Nem hagytuk. – Vállat vont, megrázta az agancsát. – De nem bánom, mert egyúttal el is küldött minket. Azóta szabadok vagyunk. – Mosolygott, fogai, akár a makkok. – Vissza akartok térni a szolgálatba? – kérdeztem. – Ó, nem – válaszolt lefegyverző mosollyal. – Csak én, ha akad olyan izetség, amiért szívesen szolgálok. Pimasz fanemtő, gondoltam, de még a szemtelensége sem boríthatta föl jóleső elégedettségét. – És miért szolgálnál?

– Egy ligetet szeretnék. Már öreg vagyok, gyökeret kéne eresztenem. Szeretnék egy zugot, ahol nyugodtan megtehetem. Ami csak az enyém. Ahová nem léphet be senki, csak ha én engedem. – Sokat kérsz, pedig nem tündér vagy, csak Dív teremtett! – igyelmeztettem. – Ezért Dív lánya megadhatja, amit kérek. Ő egyedül – hajolt meg ismét mosolyogva, majd bizalommal tekintett föl rám. – Te tudod, milyen izetség nélkül szolgálni. Jobb úgy, ha a végén kap valami jutalmat a tündér. Gyerekkoromat az Özvegy várában töltöttem, egyedüli szolgálóként. Senki mást nem tűrt meg maga körül, csak a lányát meg engem, s engem is csak azért, hogy mindig rajtam tarthassa a szemét. Jól tudtam, milyen úgy felnőni, hogy az érettség csak még több munkát jelent. Sóhajtottam, és széttártam a karomat. – Legyen. De csak te kapsz ilyen izetséget. Ha a többi nemtő is dolgozni akar, be kell érniük a kevéssel. – Ha akad nekik munka – intett Kökény a zsendülő földre, és kacsintott. Fölnevettem. Nem is tudom, mikor kacagtam ilyen jóízűen utoljára. – Ha egyszer szeretem a növényeket, Kökény. Szívesen elbíbelődöm velük. – Ó, tudom én azt – felelte, és megpördült a sarkán, majd beletáncolt az új kertbe. Egy dalt énekelt a csacska leányról, aki beleszeretett a holdba, és amikor az elfogyott, megölte magát.

16

17


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

A varázsfüveket gyomláltam éppen, amikor megcsendült az ezüsterdő. Azt hittem, Emese az, és sáros kötényben, tövis marta kézzel, kibomlott hajjal rohantam a várkapuba, hogy fogadhassam. Kökény a tisztás-földeken dolgozott. A régi, még gyerekkoromban kitört ajtószárnyak között azonban nem Emese állt, hanem egy féri, száron vezetve szürke lovát. Nyergére kopját szíjazott, oldalán kard ityegett. Fiatal volt és hetyke, avarbarna öltözéke alapján tündérúr ia éppúgy lehetett volna, mint zselléré. Amikor meglátott, felém nyújtotta a kantárszárat. – A vár úrnőjéhez jöttem. Jelentsd, hogy Kármin érkezett, és vezesd a lovam az istállóba! – Nocsak, és a vár úrnője tud az érkezésedről? – Ha jelented, tudni fog. Ránevettem, és megfogtam a kantárszárat. A ló felhorkant, orrluka kitágult. Érezte rajtam, ki vagyok, és fejét felszegve próbálta kitépni magát. Megemeltem a metszőollót, hegyét a levegőbe szúrtam, mire meghunyászkodott, csak nagy szeme forgott ijedten a fonott sörény alatt. – És mi járatban, Kármin? Méregetett, akár egy rongyot, rám bízhatja-e küldetése titkát. – Lánykérőbe jöttem. Fölkacagtam, mire dühében elvörösödött. – Nem akárki vagyok! Szélvárból jöttem, tündérúr az apám! Csinos iú volt, szebb, mint bárki féri, akivel eddig találkoztam, de István eres keze, szeplős bőre, emberillata után akárki lehetett volna. Egy pillanat alatt átvágtattak a szívemen az elmúlt évek, számtalan perc és óra emlékei, és fanyar lett a kedvem, mint a naspolya. – És hány ivéred van, hogy arra fanyalodtál, hogy a Héterdőből végy feleséget? Hallottad hírét, hogy új úrnője van az ezüstés ólomerdőnek, és ha a menyasszonynak sárkányszaga van, hát

majd befogod az orrod, csak a tiéd legyen a vár? – Már nem nevettem. A ló reszketve állt mellettem. – Nem cseléd vagy – mondta halkan; korábbi pirosságát vászonfehérség váltotta föl. – Nem cseléd vagyok. – Bocsáss meg, úrnőm… Csak intettem a szememmel. A kantárszárat nem eresztettem, és Kármin pár tétova lépés után megfordult és kiment az udvarból. Lépteiben benne volt a félelem, mint minden tündériében, aki valaha is megtudta, hogy Dív, a sárkány lánya vagyok. – Eredj a karámba! – veregettem meg a ló nyakát, mire megkönnyebbülten engedelmeskedett. Ő is menekült előlem. Leültem a várudvar kőlócájára. A fáradtság kicsavarta kezemből az ollót. Nem sírtam, mert már letelt a gyász ideje, de arra gondoltam, miközben a vár fala és az erdő ezüstszürke foltokká folytak össze előttem, hogy István sosem félt tőlem.

Meghagytam Kökénynek, hogy senkit be ne engedjen a várba. Öregsége folytán nem vártam el tőle, hogy el is űzzön mindenkit, hiszen még egy Kárminhoz hasonló nyikhaj is felapríthatta volna a kardjával, de bíztam benne, hogy sima szavaival képes eltántorítani a hívatlan vándorokat, s ha kell, hazudik: azt mondja, vén banya vagyok, vagy hogy az ezüstvár gazdátlanul áll, kincseit pedig már rég elhordták. Arra az esetre, ha pedig nem bírna velük, a kezébe adtam egy kürtöt, hogy fújja meg azt. – Nem akarok látogatókat – mondtam. – Az erdőben nincs senki, akivel szívesen találkoznék, a Rengetegen kívüli csillagfalvak pedig ellenségek.

18

19


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

Kökény megvakarta a fejét. – Most már mindig csak ketten leszünk, úrnőm? – kérdezte. Meglepve néztem rá. – Egyedül érzed magad? – Te nem? – kérdezett vissza. – A lányom az emberek között van. Őt akarom hazahozni. Kökény félrehajtotta a fejét. – Mennyire akarod? – Miféle kérdés ez? – emeltem föl a hangomat. Kökény vállat vont, fateste nyikorgott. – Már csaknem három hónapja élsz itt, úrnőm. A lányod pedig még mindig nincs itt. Csak mi ketten. – Kivillantak makkfogai. Igaza volt. Eleget vártam már Emesére. Magától nem fog jönni; nekem kell érte mennem.

Éjszaka indultam útnak, ahogy egy eféle vállalkozáshoz illik. Hattyúbőrömet otthon hagytam; az Özvegytől szerzett fellegkulccsal szólítottam magamhoz a szeleket, hogy azok hátán röpüljek. Ritkán vettem elő a kulcsot – a mostohaanyám azt használta, villámmal sújtotta agyon Istvánt, és én is azzal hívtam le rá a mennykövet. De most szükségem volt minden hatalmamra, hogy legyőzzem Emesét. Mikor vált belőle iraló? Mikor lett nagylány a vékony prücsökből, akit hátrahagytam? Az idegenségén láttam, hány év telt el, amíg én távol voltam, és hattyúként éltem. Az Özvegy foglyaként. Mintha ismeretlen vadat mentem volna befogni, amely fölfalta azt a sokat nevető, ragyogó kislányt, aki régen volt.

Kiálltam a vár udvarába; a falak úgy hajoltak fölém, akár egy húsevő virág szirmai. Közöttük fekete égbolt, csillagtalan a felhőktől. Annál jobb. Fölemeltem a fellegkulcsot – zümmögött a kezemben, akár egy támadásra készülő darázsraj –, és lehívtam a szeleket. Száguldva jöttek, láthatatlan karmaik belekaptak a ruhámba. Körbefont a szélvész, hidegen, kíméletlenül végigtapogatott, majd fölemelt. A magukkal hozott porszemcsék szúrtak, akár a tűk, de repültem. Beleültem a sivítva tomboló förgeteg szívébe, amely tisztára szippantotta az udvar köveit, és hagytam, hadd vigyen. A szelek marka kiemelt a vár udvarából, és a Rengeteg fölé rántott. Hajam korbácsként csattogott körülöttem, a fellegkulcs diadalmasan fütyült, ahogy a förgeteg keresztülfújt rajta. Sebesebben száguldottam, mint hattyú alakban valaha is, és szívemet csordultig töltötte ujjongással a hatalom. A határ egy pislantásnyira volt: egyik pillanatban még a Héterdő fái karistolták a szélből álló paripa fuvallatpatáit, a másikban már szürke utca folyosóján lódultam előre, mintha lefektetett kürtő szívott volna föl. A végén sötét ház ismerős tömbje várt: a sógornőmé. Emese erkélyajtaján le volt engedve a redőny. Intettem, mire a szelek üvöltve tépték le és szórták a szélbe a léceket, majd a kilincset megrántva kiszakították az ajtót. Alattunk, a földszinten fény ragyogott föl. Az ágy jobboldalt állt, Emese riadtan ült föl benne. Még a szemében pihent az álom, annak homályán át pislogott rám, én pedig nem késlekedtem. Nem hagytam neki időt a varázslásra; a fellegkulcsot megrántva kiszippantottam a szobából a levegőt, a földön szétszórt papírokat és a lányomat, aki nyekkenve csapódott a combomnak. Ösztönösen átfogtam. Elrúgta volna magát

20

21


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

tőlem, nekem feszítette lábfejét, ám ekkor a förgeteg fölemelt mindkettőnket, mire inkább rám kulcsolódott. Éreztem, ahogy reszket. Így fogott át kisgyermekként is, valahányszor félt: mint egy forró, remegő gyümölcs, csüngött rajtam, letéphetetlenül. Felkiáltott félelmében, amikor az égbe röppentünk; odalent utánunk sikoltott István húga, de ember volt csak, és semmit sem tehetett. Ha tündér, talán akkor sem képes megállítani, hiszen nálam volt a fellegkulcs. – Anya! – rikoltott a fülembe Emese. – Tegyél le! Nem válaszoltam. – Nem akarok veled menni! Egy gyerek makacssága. Száguldottunk az égen tovább, alattunk Héterdő őrfái nyújtogatták ostorágaikat. – Ehhez nincs jogod! Fölnevettem. – Jogom?! Édes lányom, téged megvédeni mindig van jogom. – Megvédeni? Mitől? Megálltunk a levegőben, a förgeteg ciklonként tartott minket a magasban, zúgásától alig hallottuk egymást. Emese szemébe néztem – évek óta nem láttam ilyen közelről, és rácsodálkoztam a szemöldöke ívére, az élesedő arccsontokra, amelyek bizonyára ott voltak az emlékeimben élő gyerekarc pufóksága mögött is, de elképzelni sem tudtam őket. – Az emberektől – mondtam. Nem lehettem biztos benne, érti-e, de azt tudtam, hogy most kénytelen végighallgatni, nem szökhet el előlem, és nem is küldhet el. – Soha nem leszel olyan, mint ők. Te ide tartozol, akármit is mondasz, akármire nevelt is István. Ha megtagadsz, és ott maradsz közöttük, elsorvadsz. Tudom, mert én is elsorvadtam. Fölfal az a világ, megbénítja a szívedet. Félni fogsz, holott erős vagy; gyűlölöd majd magad, pedig

szeretned kéne; nem engedsz el, amikor a kötél már gúzs és nem kapaszkodó, és az elől menekülsz majd, amire vágysz. Alattomos méreg az emberi, Emese. – A szemét igyeltem, hátha felcsillan benne a megértés szikrája, de csak nézett rám, pupillája obszidián kavics. – Tudom, hogy haragszol rám, amiért gyerekkorodban magadra hagytalak. Megbűnhődtem érte. Kétszer büntetni a végzetnők sem szoktak, és a tetejébe nem is a te dolgod. – Becsaptál, amikor elmentél – szólalt meg. Haja csapkodott a szélben, a szájába akadt. Dühös mozdulattal félresöpörte. – Évekig vártunk vissza. Apa minden éjjel utánad indult a Rengetegbe, és minden éjjel kivetette magából a tündérvilág. Miattad kerültünk Héterdőbe! Téged kerestünk, téged akartunk visszahozni. Aztán jöttél is – folytatta keserűen. – És elkéstél. Miért nem tudtál hamarabb jönni? – Nem az én hibám – mondtam. – Aztán, amikor végre megérkeztél – mondta, és a tekintete már égetett –, nem Apához futottál először, és nem is hozzám. Nem, a te első dolgod az volt, hogy megöld az Özvegyet. A forgószél szemében álltunk, hideg szél préselt minket össze. Emese még mindig kapaszkodott belém, de csak fogódzó voltam, nem az anyja. – Megizettem István haláláért, helyetted is – mondtam fagyosan. Kihívóan nézett rám, és azt hittem, el fog engedni: inkább a zuhanást választja, mint engem. Még tombolt körülöttünk a megidézett vihar, mégis úgy éreztem, ő az erősebb. – Nem kell, hogy szeress – szólaltam meg ismét. Nem akartam harcolni vele. – De már csak ketten vagyunk. Nem tudom, miért épp ez hatott, de a szeméből eltűnt a keménység, és elakadt a lélegzete. Magához szorított.

22

23


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

– Rendben – mondta végül. – Veled megyek. De csak rövid időre. Intettem a viharnak, és továbbpenderített minket. Átöleltem Emesét, megnyugodva, hogy mégis engedett nekem. Amíg repültünk, úgy éreztem, hattyútoll vagyok, szél szárnyán sodródó. A lányom hajába temettem az arcomat. Azt hittem, visszakaptam. Elfelejtettem, hogy emberszíve van, vagyis megfér benne a szeretet mellett a gyűlölet is. Amíg azonban tartott az út, békét lélegeztem be a hajából.

Nem Kármin volt az utolsó kéretlen kérő. Miután Emesét elhelyeztem a toronyban, a régi gyerekszobában, és én is álomra hajtottam a fejem Dív egykori ezüstágyán (egy sárkányt senki nem hív apának), szinte csak pislantásnyi hosszúnak tűnt az alvás, amiből fölvert egy kürt szava. Összerándultam az ágyon. Vadászkürt szólt azon a napon is, amikor hercegi érkezett a várba, hogy megölje Dívet és magával vigye az anyámat. Engem ott hagytak a véres sárkánytetem mellett, és ellovagoltak: szép szál királyi, gyönyörű királylány. Bizonyára abban az új életben, amit kezdtek, nem is gondoltak Lónára, a fattyúra, talán csak az anyám, éjjelente, amikor a nyalka sárkányölő, akire lecserélt, már aludt. Bűntudattal gondoltam vissza rá, hogy egykor én is így hagytam ott Emesét az apjánál. Vissza akartam térni érte még azon a napon, de az Özvegy varázslata foglyul ejtett. Tudtam, mit élt át, hiszen én is évekig hiába vártam az anyámra. Megfogadtam, hogy jóváteszem. Soha többé nem hagyom magára.

Ismét fölharsant a kürt, immár közelebbről, a vár falai csengve visszhangozták. Kökény kürtje, jutott eszembe. Kiugrottam az ágyból, köntöst kerestem. Régi függönyből szabtam pár napja – a rongyok úrnője is voltam, nem csupán az ezüsterdőé. Lerohantam a lépcsőn. Hogy ki zavart meg, még csak nem is sejtettem. Az udvaron egy csataló állt, szoborszerű tömbje mellett vékony féri – és Emese. Kökény nem volt sehol. – Tessék, itt van a kérőd. Én pedig megyek – fordult felém a lányom, amikor leértem az udvarra. Talpam alatt harmatos volt a kő, de nem annak hidegétől fáztam. – Hova mennél? – kérdeztem. – Úrnőm… – hajolt meg a féri. – Haza. Azt hittem, engem kerestél. Új családról nem volt szó. Az ajka remegett. Megöleltem volna, de elfelejtettem, hogyan kell, és most nem sietett a segítségemre a vihar. – Szó sincs új családról – mondtam kimérten. – Három hónapja sincs, hogy Apa meghalt! – kiáltotta az arcomba. – Ez meg itt azt mondja, lánykérőbe jött! – Letelt a gyászidő – szólalt meg a féri. Most először néztem az arcába. Középkorú volt, mint én, szikár, szigorú. Ide-oda villant a szeme kettőnk között, és nem mosolygott. – Én pedig az anyádhoz jöttem, gyerek. – Hogy miért jött, nem tartozik rám. Nem én hívtam, ahogy a múltkorit sem – mondtam. – Múltkorit? Ezek… falkában járnak ide? Még ha köze lenne hozzá, hogyan intézem a dolgaimat! De ez a csökönyös értetlenség, a szándékos félreértés megbolygatta a nyugalmamat. – Amint ő is mondta, letelt a gyászidő. Ha úgy akarnám, férjhez mehetnék újra.

24

25


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

– Na, én megyek – fordult el hirtelen, és elindult a kapu felé. – Úrnőm – szólított meg ismét a féri. – Emese! – szóltam a lányom után. Nem torpant meg, csak visszakiáltott, indulata mögött érződött a könyörgés: – Küldd el! Ezt nem lehet így… küldd el innen! – És akkor maradsz? Megállt, haja előrehullt. – Akkor beszélhetünk. Esetleg. Bosszantott ez az emberi húzdmeg-ereszdmeg játék. Nem értettem, mit akar tőlem, miért nem képes kitartani az éjszakai döntése mellett. Hiszen azt mondta, velem jön. Miért lóbálja meg előttem a szeretetét, hogy aztán elvegye? Legalább azt világosan megmondta, mi a feltétele annak, hogy beszéljünk. A féri felé fordultam újra. – Hallottad a lányomat – mondtam. – Menj innen! Itt nem látunk szívesen. – Így uralkodik rajtad ez a csitri? – kérdezte. Egy lobbanással feltámadt bennem a düh, mert igaza volt, mert legalább köszöntenem kellett volna, mert a gyerek nem forgathatja ki a rendet, nem parancsolhat a szülőnek. És mégis… Emese a kapuban várt, nekitámaszkodott a kő boltívnek. Azt mondtam neki, nem kell szeretnie. Elfogadta ezt az árat. Nekem is el kell fogadnom. – Menj innen! – ismételtem. – Örömmel. – A féri fölszállt a nyeregbe. – Látom, hogy nem vagy nekem való asszony. Egy sárkányvérű… meg egy emberfattyú. Nem ezt vártam. Felé lendültem, alakot sem öltött harag lökte előre a kezem, az húzta a levegőbe az iralás rajzait, az taszította végig a lovat és lovasát az udvaron, hogy felbucskáztak a köveken, nekiverődtek

a kapunak; dühöm kisodorta őket , és lökött még rajtuk annyit, hogy az árokba bukjanak. Emese fölkiáltott, és kirohant volna utánuk, de berántottam a varázslattal az udvar közepére. – A lovat nem kellett volna – mondta. Szemében könnyek ültek. – Miféle ember vagy te? – Nem vagyok ember – feleltem. Elsírta magát. Meg akartam kérdezni tőle, mit tegyek, hogy elfogadja, amit adok. Hol vannak a határok, amiket meg akar húzni? Miért teszi ezt velem, hogy haragszik, de nem árulja el az okát? Végül csak magamhoz húztam. Szegény embergyerekem. Nem csoda, ha ő sem érti, mit akar. – Úgy hiányzik – zokogta, és egy pillanatra nem tudtam, miről beszél. Aztán jöttem csak rá, hogy Istvánról. – Néha úgy ébredek, hogy minden rendben, aztán eszembe jut, hogy meghalt. Vissza akarom kapni, és nem lehet. Nem tudom, hogyan… – Elfúlt a hangja, köntösömbe törölte az orrát. Nem válaszoltam, csak susogtam neki. – Nem vagyok már kicsi! – húzódott el szemrehányóan, aztán behunyta a szemét. Szinte láttam, ahogy erőt gyűjt: szilárdság, eltökéltség, tudatosság gyűlik kemény csomóba a szívében. Amikor rám nézett, már ismét tiszta volt a tekintete. – Azt akarom, hogy ne jöjjön ide több ezekből a… kérőkből. – Ezt akarod? – kérdeztem. Hinni sem mertem, hogy csak ennyi az ára a szeretetének. Mert erről volt szó. – Először ezt – mondta halkan. Sóhajtottam. Nem azért, mert izetnem kellett neki – hiszen valamit mindig adni kell, ha kapunk –, hanem mert most először viselkedett tündér módra azóta, hogy újra találkoztunk. Végre tudta, mit akar. Ami pedig a felkínált jutalmat illeti… Nem volt

26

27


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

igaz, amit tegnap éjjel mondtam. Büntetés lett volna várnom, kiül-e valaha a tekintetébe a melegség, morzsáit csipegetni annak, ami egykor volt. Ő még mindig a napom, a holdam, ismeretlen csillagom volt; még így, hogy félig emberré vált, hogy a lelke beteg és sérült is. De ha mélyen magamba néztem, megtaláltam a vágyat, hogy olyannak lássam benne önmagamat, amilyen lenni szeretnék: erős, melegséget sugárzó anyának. A porba visszahulló szeretet olyan fájdalmas. Így hát letérdeltem az udvaron, és hajtűmmel belekarcoltam a mintákat. A várfalak köveiből kihajtott az ezüstérc, indákat, tüskéket növesztett, keresztül-kasul befonta a kapu boltívét, és olyan sűrű, karmos lombokba terebélyesedett, hogy alig láttam mögötte az erdőt. Ha Kökény be akar jutni, másznia kell, de megérdemli: miért nem tartóztatta föl ezt a tündért? – Nem jönnek többet – mondtam. – Most már szeretsz? – kérdeztem, megerősítést várva az alkura. – És te? – kérdezte ő, ahogy az emberek, szorongva. Egykor, amikor elszöktem otthonról, megfogadtam, hogy nem felelek többé erre az ostoba, fölösleges kérdésre, de akkor, Emesével öszszezárva a tövisekkel körülrótt várudvaron már nem tűnt olyan fontosnak betartanom. Elvégre csak magamnak tettem. Ledobtam hát a fogadalmat, és egyúttal azt a meggyőződést is, hogy a lányomnak tündérnek kell lennie. Hiszen az apja ember volt. – Szeretlek – mondtam, nem ígérve, csak olyan egyértelműen, akár egy lélegzet. Ahogy az emberek.

Korai lett volna még beszélnünk egymással, s különben is, megnyugtatott a tudat, hogy ha kiállom a próbákat, amelyeket elém állít, akkor szeretni fog. Vártam, mikor kér legközelebb. Addig is én kértem tőle, hétköznapi apróságokat: segítsen Kökénynek és nekem átválogatni a könyvtár könyveit. Kedvetlenül vonogatta a vállát, de jött a nyomomban. Amikor Kökényt meglátta az udvaron, kerekre tágult a szeme. – Kis úrnő – hajolt meg Kökény vidáman, és csatlakozott hozzánk. – Az ablakból már láttalak – mondta Emese. – Azt hittem, fa vagy. A modora hagyott némi kívánnivalót maga után, de Kökény föl se vette a sértést. – Reggeliztem. – Értem. Napfényt. Emese könnyed természetességgel lépett Kökény mellé, és leplezetlen kíváncsisággal fürkészte göcsörtjeit, mohaszakállát, bogyószemét. – Itt laksz te is? – Kökény itt szolgál – mondtam. – Még egy darabig – kacsintott a fanemtő. – Régen is itt éltem, amikor édesanyád még gyerek volt – tette hozzá. – Sokat meséltem neki. Meglepetésemben megbotlottam, de ruhám szegélyét fölkapva lepleztem megdöbbenésemet. Emlékeztem Kökény fajtájára, mindenütt ott voltak a várban, néha úgy festett az udvar, mintha ligetté alakult volna át – ők főztek, mostak, őröltek lisztet, varrtak ruhát, és ők viseltek gondot rám is. Emlékeimben nem tettem különbséget közöttük, mert egyazon fa ágaiból lettek

28

29


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

mindannyian, és egyik olyan volt, mint a másik, de a mesék néha még mindig eszembe jutottak. – Azokat a meséket mondtam neked kiskorodban én is – szólaltam meg halkan. – Emlékszel rájuk? – Nem igazán – vágta rá Emese. – Majd mesélek akkor – mosolygott Kökény. – Édesanyád már úgyis kinőtt belőlük, és hamarosan te is. Mikor meséljem, ha nem most, amíg még gyerek vagy? Emese szája megrándult, mintha ellenkezni akart volna, de aztán csak hátrarázta a haját, és annyit mondott: – Felőlem. A fordulóba érve elküldtem Kökényt, hozzon ládákat, és fölmentünk a lépcsőn a másik szárnyba. A könyvtárszoba volt a legvilágosabb a vár termei közül: a hatalmas, csavart oszloppal kettéosztott ablakon pászmákban dőlt be a napfény. A polcokon alig néhány könyv árválkodott; a többit elvitte magával az Özvegy, a lányától pedig nem akaródzott viszszakérnem őket. – Nincs is mit pakolni – jegyezte meg Emese is. – Ami értékes, rejtve volt. Az Özvegy épp ezért nem tudott teljesen kifosztani. Dív nem szerette elöl hagyni a könyveket, ahol anyám is megtalálhatja őket. – Miért? – nézett rám Emese kíváncsian. Keserűen fölnevettem. – Mert nem akarta, hogy elszökjön tőle. Sárkány vagy ember – úgy látszik, ilyenek a fériak mindannyian. – Apa nem ilyen volt – mondta dacosan. – Emese – fogtam meg a kezét. Nem húzta el, de nem is szorította meg az ujjaimat. – Emlékszel arra a napra, amikor elrepültem? Bólintott.

– Nehezen felejthetném el. – Megint harag gyűrte ráncba a szája sarkát. – Aznap lehoztál nekem egy hattyúbőrt a padlásról, amihez én nem férhettem hozzá. Sosem gondolkodtál el azon, miért nem? És hogyan került oda? Lassan rázta a fejét. – Apád nem akarta, hogy magammal hozzalak a Héterdőbe. A hattyúbőr… nem csak egy tárgy. Bizonyos értelemben én magam vagyok az. István a padlásra zárta, hogy sose hagyhassam el. Hét évig éltem úgy, hogy nem mehettem a bőrtől kőhajításnyinál távolabb. – Düh nélkül, higgadtan beszéltem. Olyan régen volt már, s különben is: amit István tett, tökéletesen érthető. – Nem hiszem. Miért tette volna, ha szeretett? – Talán éppen azért tette, nem gondolod…? – kérdeztem tőle halkan. – Ahogy te is teszed most? Fájt látnom, hogyan mérgezte meg az emberi. – Nem. Nem úgy, ahogy én teszem. Ha elmész, rád bízom, visszatérsz-e. Várni foglak, egyre türelmetlenebbül vagy fásultabban, de te döntöd el, hogy akkor is itt maradsz-e, ha már ismersz. Azt pedig én döntöm el, hogy befogadlak-e. – Rámosolyogtam, hogy elvegyem szavaim élét. Ekkor megérkezett Kökény nyikorogva, fás karjainak meg se kottyant a ládák súlya. Nagy garral csörtetett be, és letette a rekeszeket a kőre. A terem szélén álló kandallóhoz mentem, ahol az egyik hatalmas kőlap, akár egy kriptafedél, csillogva kitűnt a többi közül. Faragványai lekoptak az évek során. Letérdeltem elé, és ujjamat a kandalló hideg, zsíros kormába mártva felrajzoltam egy kulcsvarázst. Emese mellém kuporodott, úgy igyelte a kezemet.

30

31


Kleinheincz Csilla

Üveghegy

– Ha elrontanám, nem történne semmi – mondtam neki. – Vannak ilyen varázslatok. A legtöbb azonban visszaüt. Hogyan szoktál gyakorolni? – Az utolsó vonásig rajzolom – mormolta. – Amikor már ki akarna törni, akkor abbahagyom, és széttépem a lapot. Bólintottam. – Okos. A halványsárga kő beszívta a hamuval írt jeleket, majd rézsút leereszkedett, rámpát alkotva egy elnyúló kamrába, amely alacsonyan húzódott a könyvtárterem alatt. – Maradjatok fönt! Majd szólok, ha végeztem! – mondtam, és lecsúsztam a kamrába. – Kökény, kérek egy ládát! Utánam lökte a járatba, hogy megfordulni is alig tudtam tőle. Odabent minden fal mellett könyvtornyok álltak. Fejemet vállam közé húzva néztem végig rajtuk a szürke homályban. A gerincük száraz volt; reménykedtem benne, hogy épen megmaradtak mind. Lassan pakolni kezdtem a ládába, óvatosan, meg ne sérüljenek. Tompán hallottam Emese és Kökény hangját, ahogy sutyorogva beszélgetnek, míg rám várnak. Nem értettem a szavakat, de a fanemtő hanglejtése elzsongított. Emelkedő-süllyedő dallam, sodor magával, mesét sző. Amikor a láda tele lett, föltoltam a kőrámpán, Kökény pedig erős karjával felhúzta. Vénen még erősebb volt, mint amikor még az összes fanemtőnek lomb díszítette a koronáját. Vagy csak ő volt ilyen szívós. Dívnek nem volt sok könyve, de azok szinte mind füvekről, a holdról, varázslatokról és sötétségről szóltak. Nem csoda, hogy elrejtette őket az anyám elől. Még nekem sem engedte, hogy hozzájuk érjek, csak nyírfaháncsra rajzolhattam unos-untalan a varázsmintákat, míg tökéletesek nem lettek. Sosem dicsért meg, de leg-

alább meg sem ütött soha, nem úgy, mint később az Özvegy. Dívnek teljesen mindegy volt, mennyi idő alatt tanulok meg bármit is, csak állt mellettem, rezzenéstelen arccal, és várt és várt és várt. A második láda csak félig telt meg, magam is föl tudtam tolni a rámpán. Kökény hangjának morajlása fölerősödött, ahogy kiértem a fényre. – …A kígyólány pedig látta, hogy a vitéz halott. Más meggyászolta volna, nem úgy ő. Hét nap, hét éjszaka virrasztott kedvese mellett, és a nyolcadik napon fölkerekedett, hogy visszahozza a halálból… – Kökény! – csattantam föl. Elöntött a harag. – Elhallgass! Bűntudatosan nézett föl. – Azt gondoltam, mesélek, amíg odalent vagy… – Mi bajod van? – kérdezte Emese ellenségesen. – Már ezt se lehet? Behunytam a szemem. – Dív várában ezt a történetet nem meséljük el. Kökény szája elé kapta a kezét. – Ó – mondta, aztán elnyújtva: – Ó, ó, ó, ó! Erre nem gondoltam, úrnőm, bocsáss meg! – Elárulnátok, mi van veletek? – kérdezte Emese. – Csak egy mese volt! – Majd, ha nagyobb leszel – mondtam neki, mint máskor, ha el akartam kerülni a magyarázatot. Fölállt, dühösen leporolta a nadrágját. – Ó, menj a francba! – morogta, és kifordult a könyvtárszobából… nem úgy, mint máskor. De hát az a máskor hét éve volt.

32

33

Kleinheincz Csilla: Üveghegy (Gabo Kiadó, 2014.)  
Kleinheincz Csilla: Üveghegy (Gabo Kiadó, 2014.)  

A tündér Lóna visszatért, lánya, Emese azonban képtelen megbocsátani neki, hogy egykor elhagyta. Az öntörvényű lány inkább a saját útját ker...

Advertisement