Issuu on Google+

olomerdo.indd 3

7.4.2014 10:05:22


I

Emese berohant a házba, föl a lépcsőn. Majdnem elesett, de megtámaszkodott a magas lépcsőfokon, és lihegve szaladt tovább. Papírsárkány, gondolta, most fúj a szél, kivihetem a papírsárkányt. Fölért az emeletre, a szobájába rontott, aztán megtorpant. A lihegés, a sárkány színes képe miatt nem igyelt föl rá korábban: sírás halk hangja verődött a házban ide-oda, akár egy bent rekedt rigó. Kinézett. Az emeleti közlekedőfolyosó másik végében, a sarokban kuporogva az anyja ült egy létra mellett, és sírt. Félelmetes, ha a felnőttek sírnak – azért vannak, hogy a gyerekeket vigasztalják, de ki vigasztalja őket? Érezte, hogy most jönnie kéne valaminek, valakinek, aki tesz róla, hogy Anya abbahagyja a sírást. De nem jött senki, és a hang egyre jobban fájt neki. Tétován elindult. Máskor, ha anyja tekintetére ereszkedett a szomorú tompaság, tudta, mit tegyen. Ki nem mondott egyezség élt köztük: ő bohóckodott vagy cicásan odabújt, Anya pedig megint mosolygott, még ha csak rövid időre is. Mindketten csak megjátszották, a jókedvet és a megnyugvást egyaránt, de Emese számára a mintha-világ éppolyan valóságos volt, mint az igazi. Neki ennyi is elég volt. Könnyekkel azonban még nem találkozott, és ez megrémítette. Nem tudta, mit tegyen. 9

olomerdo.indd 9

7.4.2014 10:05:28


Kleinheincz Csilla

Anya fölnézett rá, ahogy közeledett – ülve alacsonyabb volt, mint ő –, de nem mosolyodott el, csak nézte nagy, nedves szemével. Legszívesebben elrohant volna. Ehelyett azonban kinyújtotta a kezét, és óvatosan megsimogatta anyja térdét. – Na – mondta. – Szia – suttogta vissza Anya, és letörölte a könnyeit. Elmosolyodott, de Emese azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A mosoly jobban fájt neki, mint a sírás. Hallgattak, aztán Emese megkérdezte: – Mit csináltál? Elestél? Az elesés és utána a sírás tiszta sor. Ha Anya azt mondaná: igen, akkor megnyugodhatna, még ha tudja is, hogy valószínűleg más történt. Anya sohasem esett el, soha nem verte be a könyökét vagy a fejét semmibe, ő mindig olyan könnyedén járt, mintha táncolna. De ha rábólintana, megint úgy csinálhatnának, mintha, és akkor… – Nem. Föl akartam menni a padlásra. Összerezzent, és fölnézett a mennyezetbe vágott csapóajtóra. – Tudom, hogy ijesztő – mondta Anya, és meleg keze megpihent a kislány vállán –, de nagyon fontos. Muszáj volt megpróbálnom. Ott sötét van, akarta mondani, de nem jött ki hang a torkán. Pókhálókra gondolt és dohszagra – halálszag, súgta oda neki Laci az iskolában, aki már látott horrorilmet, és erre szörnyen felvágott. Anyának eddig sírós volt az arca, de most megváltozott: úgy tűnt, elfogytak a könnyei. Emese gondolkodás nélkül odabújt hozzá. – Én nem tudok fölmenni – suttogta Anya. – Próbáltam, de nem megy. 10

olomerdo.indd 10

7.4.2014 10:05:28


, ,, O lomerdo – Akkor ne menj! Meleg karok ölelték át, de nem puha fészekbe húzták; fejük összekoccant. Egyforma szőke tincseik összekeveredtek, és szemük olyan közel került egymáshoz, hogy jól látták egymás íriszének cirmait. Anya szeme fehérjében vörös erek futottak szét. – Tündérkém – mondta, ezt már nem a megnyugtató vagy szomorú hangján, hanem valamilyen másikon, ami zavarta Emesét. – Nekem kell az, ami a padláson van. Nem fordíthatok hátat neki. Nagyon kell. Azt, hogy nagyon kell, értette. Neki is: valami vagy nagyon kellett, vagy egyáltalán nem. – Akkor menj fel. Anya elmosolyodott. – De nem tudok. Nem enged. – Ki? Nem kapott választ. – Ki? – Aki kíváncsi, hamar megöregszik – mondta Anya, de szavai üresen csengtek. Szeme még hajuk árnyékában is nagy volt és ragyogó. – De… te fölmehetnél. – Nem. – Itt lennék lent, vigyáznék… Csak le kéne hoznod valamit. – Nem! Nagy, fényes szemek. – Igazad van, nem kérhetek tőled ilyesmit. Alighogy kimondta, Emese szíve elfacsarodott. Te vagy az oka, szidta magát, most miattad szomorú. Kibontakozott az ölelésből, de nem futott el. Szeretett volna elbújni, de nem tudott megmozdulni. A padlószőnyeget bámulta inkább. 11

olomerdo.indd 11

7.4.2014 10:05:28


Kleinheincz Csilla

– Van fönt egy láda. Le van lakatolva. Anya keze megjelent a padlószőnyeg fölött. Tenyerén egy lapos kulcs feküdt, ugyanolyan, mint amelyik a fészert nyitotta. – Van benne valami… – habozott. – Nem mondhatom meg, mi az. De látni fogod. Fölsandított, hogy lássa Anya arcát. Nem úgy nézett ki, mint aki be akarja csapni. – Most nincs olyan sötét fönt, és azt hiszem, nincs is nagyon eldugva. Én úgysem nyúlhatok hozzá. Te talán… Bár… Persze poros lesz… Emese hallgatott. – Megtennéd? Fölmennél? Szíve hevesen dobogott. Odafent dohos sötétség honolt. Soha nem járt még fönt, éppen ezért nem bízott a padlásban. Akármi lehet ott. Lesben. – Félsz, ugye? – Anya futólag megölelte. – Ne haragudj, nem szép tőlem. – Miért kell? – Mert nélküle nem vagyok egész. Ezt érted? Megrázta a fejét, aztán bólintott. A szürke fény a szemében és arcán: a hiány az a szürkeség. – Nagyon fontos? Lényegi kérdés volt, és ezt mindketten tudták. Látszott Anya tekintetén, ahogy a választ fontolgatta, és egy pillanatra úgy festett, nemet mond. – Igen. Fölnézett a padlás csapóajtajára. – Énekelj! Jó? Anya nem köszönte meg szóval, csak bólintott, Emese kezébe nyomta a kulcsot, és fölágaskodva kipattintotta a csapóajtón 12

olomerdo.indd 12

7.4.2014 10:05:28


, ,, O lomerdo a két zárat, felhajtotta a négyszögletes ajtót, aztán odatámasztotta a zörgő létrát. Emese odaállt a létra aljába, és fölnézett. A nyílásból sötétség bámult vissza rá. Majdnem megfordult, hogy visszaszívja, amit mondott, de Anya akkor kezdett énekelni. Először halkan, remegő hangon, aztán hangosabban. A kedvenc dalát énekelte, azt, amit senki más nem ismert, sem az óvodában, sem az iskolában. – Elforral a hajnal, villan páratestem… Megindult fölfelé, együtt emelkedett az énekkel. Anyja keze a derekán nyugodott, tolta fölfelé. Tenyerének melege szétsugárzott a hátán. Minden rendben lesz, Anya énekel. – Halpikkelyt szitálnak a felhők fejed felett… A tenyér lesiklott derekáról, és Emese élesen beszívta a levegőt. Egy pillanatra megtorpant a létrán, de az ének nem maradt abba, ezért rátenyerelt a padlás padlójára, és fölhúzta magát. Azt hitte, halottfeketeség lesz odafönt, de nem volt sokkal sötétebb, mint a saját szobája hajnalban, behúzott függöny mellett. A padlás ablaka koszos volt, de elég nagy, hogy így is beengedje a napfényt. A szürke pászma végignyalta a poros padlót és a dobozokat. Az egyik sarokban két kabátállványon régi ruhák lógtak lepkebábként, egy-egy akasztóra több is jutott. A falak mentén dobozok sorakoztak egymás hegyén-hátán. Az ablak alatt, a fölgöngyölt szőnyegek mellett nádszékek álltak. Nem voltak zugok, ahonnét a rémek előugorhattak volna – minden szépen el volt rendezve, mintha nem is kacattár lenne fönt, hanem lakószoba. Csak a vastag porréteg és a gerendák közti pókhálók mutatták, hogy senki sem lakik a padláson. 13

olomerdo.indd 13

7.4.2014 10:05:28


Kleinheincz Csilla

– Felnézel: mit se látsz… A porban kitaposott, sötét csík mutatta, merre szokott járni Apa. Nagy papucsának nyomai néhol elkanyarodtak erre-arra, de a főcsapás a bal oldali fal mellé vezetett, az egyik ládához. Hátrafordult, hogy biztos lehessen benne: semmi nem veti rá magát. Mögötte csak egy nagy, csukott szekrény volt, berepedt üvegajtóval. Visszafordította a fejét, és halkan, óvatosan elindult a láda felé. – Réten föléd szállok… A padló nyikorgott, és Emese szíve – ének ide vagy oda – a torkába ugrott, ott verdesett, mintha ki akarna szökni. A ládához futott, hogy lábdobogással nyomja el a nyikorgást, aztán megint hátrapördült – senki –, mielőtt leguggolt volna a zár elé. Közönséges, nagy lakat lógott a láda szájáról, hasonló ahhoz, ami a fészeren volt. Tudta, hogyan kell kinyitni. A kulcsot alulról kellett beledugni, aztán elfordítani, és a lakat magától kipattant, még feszegetni sem kellett. Megint körülnézett. A gerendák közti sötét nagy, éhes szemeket meresztett rá, és itt még az ének is halkabban hallatszott. – Lefogom szemedet ezüst permetemmel. A dal újrakezdődött, Emese pedig sietve és ezért ügyetlenül kihúzta a lakat hurkát a láda gyűrűs zárjából. Valami neszezett a padláson, és hirtelen elhalkult az ének; helyette tompa dobb-dobb hallatszott: tulajdon szívverése. Gyorsan fölcsapta a láda fedelét. Valami fehér szövet hevert a fenekén. Kimarkolta, mellkasához szorította, aztán elfordult. A láda fedele nagy csattanással csapódott le, mint valami óriási száj. Mindegy volt, hogy nem látott fönt semmit, és hogy nem volt sötét – odarohant a csapóajtóhoz, ledugta a lábát, és kalimpálva kereste a létrafokot. Két kéz kapta el a derekát és emelte le. 14

olomerdo.indd 14

7.4.2014 10:05:28


, ,, O lomerdo Az ének abbamaradt, de ő már biztonságban volt, és nagy kortyokban nyelte a levegőt. Észre sem vette, hogy eddig visszafojtotta a lélegzetét. – Okos, ügyes – duruzsolta Anya. Már egy ideje beszélt hozzá, de Emese csak most hallotta meg. – Nagyszerű vagy. Kivette kezéből az anyagot. Furcsa tapintása volt, mintha tollból lenne, de mielőtt jobban megnézhette volna, Anya már fölállt, és két keze közé szorította a szövetet. Ragyogott az arca, valami szörnyű diadal sugárzott róla, amitől Emese úgy érezte, mintha még fönt lenne a padláson, a láthatatlan leskelődő pillantásának kereszttüzében. Aztán a pillanat elmúlt, és megint Anya régi, szomorú tekintete szegeződött rá: ha lehet, ez még fájdalmasabb volt, mint előbb a ragyogás. – Köszönöm – mondta, és mintha még szólni akart volna, de nem tudott. Lehajolt, és megcsókolta a homlokát. Forró csepp gördült a kislány bőrére. – Visszajövök. Hidd el, visszajövök! Nemsokára, és téged is magammal viszlek. Ígérem. De most… haza kell mennem. Megfordult, és lerohant a lépcsőn. Emese csak állt a létra mellett, és letörölte homlokáról a könnycseppet. Nem értett semmit. Csak valami nagy éhséget érzett, befejezetlenséget, mintha anyja elvett volna tőle valamit, aminek nála lett volna a helye. Utánaszaladt, de az anyja nem volt lent a földszinten. A bejárati ajtó kitárva; de nem volt kint a kertben sem. A kapu zárva volt, azt hiába rángatta. Nyár volt, a fű a melegben szénaillatot párállt, a kerítés mellett magas málnatövek hajoltak a gyepre. A szilvafán rezegtek a levelek a szélben. Az égen egy fehér, hosszú nyakú madár keringett, alakja akár Emese gyerekálmainak árnyéka. 15

olomerdo.indd 15

7.4.2014 10:05:28


Kleinheincz Csilla

Azt mondta, visszajön, gondolta Emese a kertben állva, és később, éveken keresztül mindig, valahányszor az eszébe jutott. Azt mondta, visszajön. De nem jött vissza soha.

Apa azt ígérte, négyre jön; de még nem volt sehol. Emese feszülten ült a kopottpiros padon az otthon kertjében, a nagyanyja mellett, ölében a rajzmappájával. Ceruzája néha megkarcolta a májusi fényben vakító papírt, kóstolgatta, ám a vonalak éppúgy nem álltak össze, mint a lány gondolatai. Eljött egyedül, mert jó gyerek volt. Nem. Eljött, mert nem volt jó, de nem tehetett ígéretet semmire anélkül, hogy meg ne izette volna az árát, ezért inkább szó nélkül engedelmeskedett, ha valamire megkérték, hogy még az árnyéka se merülhessen fel a dacnak. Nagyi halkan lélegzett mellette. Emese néha fölnézett rá, lopva, pedig a nagyanyja semmi jelét nem adta annak, hogy tudatában lenne a létezésének. Az otthonban máskor soha nem maradtak kettesben. Ha nagy ritkán meglátogatták – mert Gödöllő igencsak messze esett Máriaremetétől –, Apa mindig jelen volt, hogy kitöltse a csendet, hidat teremtsen közöttük. Amíg ki nem jöttek az ősöreg hársakkal és vadgesztenyékkel teli kertbe, Emese nem is gondolta volna, hogy a hallgatás ennyire tehetetlen tömb lehet; a portás úgy köszöntötte, mint mindig, Kati néni, az ápolónő rácsodálkozott, hogy ekkora nagylány már, hogy egyedül buszozik át a városon, aztán kitolta neki a kerekes székben Nagyit a kertbe. Csak utána sza16

olomerdo.indd 16

7.4.2014 10:05:28


, ,, O lomerdo kadt rá, hogy nem tudja, mit kezdjen a nagyanyjával. A környező padokon más öregek és látogatóik üldögéltek, biztonságot nyújtó rutinnal beszélgettek, és néha-néha odavillant a szemük a lányra és az öregasszonyra, akik némán néztek maguk elé. Emese évek óta nem beszélt a nagyanyjával. Csak hozzá. Utoljára abban az évben kapott választ, ha szólt hozzá, amikor az anyja eltűnt: ő volt az, akinek a jelenlétére anyósa egyáltalán megrezzent és megtelt élettel. Amíg Anya velük volt, addig Kótai nagyi feleszmélt a mélységből, amelybe elmerült, és rövid percekre bár, de kitisztult a tudata. Nem a szeretet hozta vissza, bár mindannyian szerették, ki így, ki úgy; és nem is a család melegsége vagy az, hogy beszéltek hozzá. Egy jel hívta vissza a felszínre, amelyet Anya a tenyerébe írt ilctollal azokon a napokon, amikor Apa hazavitte az anyját a gödöllői házukba. Egy mintázat, amelynek létezéséről Apa nem vett tudomást, és amelyet Emesének egyikük sem magyarázott meg soha. Egyike volt azoknak a titkoknak, amelyekből száz meg száz épült be az életükbe, és amelyek olyan gyökeresen különböztek más családok szabályaitól. Emese emlékezett rá: ahogy kopott Nagyi ráncos tenyerében a jel, úgy töredeztek szét ismét a gondolatai, míg nem maradt belőlük semmi, csupán meg-megakadó mondatok, össze nem kapaszkodó szótövek és ragok. Nagyi ezúttal még csak nem is hebegett, csak némán üldögélt, nézte az eget, az orgonabokrokat, de hogy látott-e színeken kívül bármit is, nem lehetett tudni; szürke szemében kitágult a pupilla, mintha a levegőben bámulna valamit, ami kizárólag számára létezik. Körülöttük halkan beszélgettek a családok; erőltetett, féloldalas párbeszédek foszlányai szálltak, ugyanolyan tétovák és sehova nem tartók, mint Emese rajza. 17

olomerdo.indd 17

7.4.2014 10:05:28


Kleinheincz Csilla

Máskor nem volt gondja a rajzolással. Nem hitt a fehér papírban, sohase hitt; az ő képén mindig, mindenhol volt valami. Minden bokor mögött valamiféle lény lapult; állat lépett elő a bozótosból. Némelyik fejjel lefelé állt, mert úgy akadt neki hely a csomók között – ebben a vadonban ez is lehetséges volt. Ilyennek képzelte azt a helyet is, ahonnan Anya jött régen. A papír az utóbbi időben viszketett, ha nem rajzolta tovább a csomókat és egymásba kulcsolódó lombokat. Kiskora óta vonzódott az indákhoz. A polcán három különböző kiadású Mucha-album állt, és egy nagy mappába lefűzött vagy háromszáz, internetről letöltött ősi és modern kelta csomómintát. Némelyik képen a vonalak csak látszólag alkottak végtelen hurkot – ezeket félretette. Csak az a mintázat volt tökéletes, amely önmagába ért vissza, és végtelen mélységébe vonzotta a szemet. Ezt Anyától örökölte, ő is a csomókat szerette: rajzolni is, kötni is. Azt akarta, tanulja meg őket, de amikor a saját ötleteit is beléjük szőtte, az anyja rácsapott a kezére. Nem szabad, mondta. Tanuld meg a tiszta mintát! Emese sosem értette egészen, miért. Neki egyik minta sem engedelmeskedett, csupán szép volt. Anyával ellentétben nála nem volt tétje. Most is a bonyolult, csomókba tekeredő jelre gondolt. A fény, a madárdal, a kerti vadgesztenyefák lombjainak susogása hozta elő a képet, s talán Nagyi szétterülő, mindent elnyelő hallgatása is. Mostanában egyre többször bukkant rá gyerekkor��ból felsejlő mintázatokra – az anyja azok között élt, és Emese emlékezett rá, hogy a mágneses rajztáblán próbálgatja a vonalakat, amik körülvették őket: a bejárati ajtón, a tepsik alján, az ablakokon üvegfestékből. Ahogy lekopott a nyomuk, úgy fakultak ki a gondolataiból is, ám most sorra előtolakodtak megint. 18

olomerdo.indd 18

7.4.2014 10:05:28


, ,, O lomerdo Most már le tudnám rajzolni, gondolta Emese, és szétterpesztette az ujjait. Hosszúak voltak, keze nagy, majdnem akkora, mint egy felnőtté, csuklója viszont még gyerek-vékony, törékeny. Hirtelen odafordult a nagyanyjához, és hozzámérte tenyeréhez a sajátját. Már majdnem akkora volt, mint Nagyié, aki pedig zongorista volt iatalkorában – aztán varrónő lett, mert abból meg lehet élni. Nagyanyja párnás keze engedelmes és néma volt az övében, hagyta, hadd forgassa. Lenézett rá, de az arcán nem tükröződött felismerés vagy gondolat, és erre Emesében felparázslott valami halvány düh. Elege volt abból, hogy az apja mindig késik, hiába ígéri, hogy pontos lesz. Neki bezzeg be kell tartania az ígéreteit! És elege volt a csendből, a várakozásból, abból, hogy a nagyanyja ott is van meg nem is. De hát tehet ellene. Éppúgy, ahogy egykor az anyja. Visszaejtette a ceruzát a tolltartójába, és elővette a folyós golyóstollát. Nagyi tenyere ráncos, fehér papír volt a kezében, és ezúttal tisztán látta maga előtt a jelet is. Tessék, Nagyanyó, hallotta anyja hangját, mint akkor régen, és látta maga előtt a mozdulatot, ahogy rázárja a mintára az öreg, száraz ujjakat. Nagyi összerezzent, amikor a tollat rányomta a tenyerére, de nem húzta el. Emese nagyanyja keze fölé hajolt, és vonásról vonásra fölrajzolta rá az emlékeiből felsejlett ábrát. A toll hívta elő a vonalakat; akkor vált egészen biztossá abban, hova tartanak, amikor már meghúzta őket, egyiket a másik után. Észre sem vette, mikor végzett; a tolla még a nagyanyja tenyere fölött lebegett, a következő vonást keresve, amikor az ujjak egyszer csak összezárultak. – Elég. 19

olomerdo.indd 19

7.4.2014 10:05:28


Kleinheincz Csilla

Emese fölnézett. Nagyi bátortalanul mosolygott, de a szeme eleven volt. – Elég, Emese. Tudom, hogy jót akarsz. De… – De? – suttogta. Különös volt hallani Nagyi hangját, mert most nem remegett. – Én… – Nagyanyja tekintete egy pillanatra elhomályosult. – Nem tetszik, hogy őt utánozod. Te más vagy. Az én unokám… Meg kell ígérned valamit. Emese megrázta a fejét. Ígéretet tenni számára többet jelentett, mint más gyerekek vagy akár a tulajdon apja számára, és még mindig nem volt benne biztos, hogy a nagyanyja teljesen tudatánál van. A tenyerén ott volt a jel, de még így sem tudhatta. Nagyanyja közelebb hajolt, és Emese megérezte az öregség és a műfogsor savanyú szagát. – Mondd meg Istvánnak, hogy mondjon le róla! Ne keresse többet! Emese elhúzódott. – Kit…? – Lónát. Az anyádat. Ne keresse többé! Ígérd meg, hogy megmondod neki! Emese lélegzete elakadt. Nagyi úgy nézett rá, mintha mindketten tudnák, miről beszél, de hát Apa nem kereste Anyát. Hiányolta, igen, és ez a hiány benne volt a szemében, a mozdulataiban, a halk szavában, de Emese sosem látta, hogy kereste volna. Sem az interneten, sem a rendőrségen. De még ha keresné is, Emese sosem tiltaná meg neki. Hiszen ha visszahozná, ha egy napon sikerülne… – Azt akarom, hogy visszajöjjön. Nagyi sürgetően megrázta a fejét, és megragadta Emese csuklóját. 20

olomerdo.indd 20

7.4.2014 10:05:28


, ,, O lomerdo – Csak bajt hozna rátok. Én előre tudtam. Ígérd meg, hogy szólsz Istvánnak! Fájt a szorítása. Emese nem gondolta, hogy a puha, pergamenszerű bőr alatt ilyen erő lapulhat. Nagyanyja tekintete egy pillanatra elhomályosult, és amikor elvette a kezét, a lány csuklóján elmosódó tintafolt maradt, ahol a minta elkenődött. – Ígérd meg…! A megfoghatatlan, érzékelhetetlen valami, ami Kótai Ibolya volt, kezdett visszazuhanni a sötétségbe, és Emese megrettent. A nagyanyja keze után kapott, hogy ismét rárajzolja a jelet, de helyette ő esett ismét fogságba. Nagyi ujjai rázárultak. – Ígérd meg…! A tekintete pedig nem tűrt nemet. – Megígérem – mondta Emese bénult ajakkal, pedig tudta, hogy hazudik, és hogy ezért meg fogja kapni a büntetést. Mert bármennyire is fájó volt Anya hiányával egy asztalnál ülni, ébredni, elaludni, ez a fájdalom már hét éve az övék volt, és legalább olyan erős kapocsként kötötte össze a családot, mint a szeretet. A halvány megnyugvás azonban, amely kiült nagyanyja arcára, mielőtt vonásai elernyedtek volna, elegendő kárpótlás volt a hazugságért.

A büntetés – a csak a családjukban létező, furcsa, mágikus szabály szerint – este érkezett, amikor a nappaliban ültek, Apa a sarokba szorított számítógép előtt, Emese pedig a dohányzóasztalnál. A fotoszintézist tanulta, és szerette volna, ha kéznél van az, aki el is tudja magyarázni a tankönyvet. A szavak összefolytak előtte, ceruzájával dühödten dobolt az asztal lapján, míg végre Apa meg21

olomerdo.indd 21

7.4.2014 10:05:28


Kleinheincz Csilla

kérdezte, mitől nyugtalan. Abban a pillanatban Emesének eszébe jutott, mit mondott a nagyanyja, mielőtt elmerült volna széthulló gondolatainak tavába, és már a nyelve hegyén volt, hogy megmondja az apjának: ne keresse többé az anyját. De ekkor beléhasított, hogy ezzel lemondana arról a reményről, hogy Anya egyszer visszatér – és ki tudja, hogy nem történik meg? Talán egy napon valóban visszajön, belép az ajtón, vagy Apa bukkan rá véletlenül. Vagy szándékosan, hiszen nem tudhatni, Nagyi talán jobban tudja, és Apa tényleg keresi a feleségét. Talán épp erről gyón, amikor azt gondolja, senki sem hallja, s aki hallja, az úgysem érti. Tudta, mit jelent a megszegett ígéret. Varázslatot, fájdalmat, átkot. Emese az apja fáradt, egyszerre iatal és öreg arcára nézett, és magában azt mondta: Nem mondom el. Megígértem, de nem mondom el. Abban a pillanatban térdre esett a piros-barna virágos szőnyegen, gyomrába fájdalom mélyedt, és ezen kívül egy darabig nem is létezett más. Tudta, hogy Apa fölé hajol, felnyalábolja, beszél hozzá, és tudta azt is, hogy folynak a könnyei, de amikor odanyúlt, hogy letörölje őket, ujjai érzéketlenek voltak. Semmit sem érzett, csak a fehéren izzó csillagot a hasában. A büntetést. Miért ígérted meg? – lüktetett benne a kérdés. – Emese? Mi a baj? Valódi fájdalom vagy a másik? Valódi fájdalom. Így hívták azt, amit a többi gyerek is ismert. Holott valódi volt ez is: izzó, kíméletlen és tanulságos. – Ígéret – préselte ki Emese zihálva, mire apja szorosan magához ölelte. Nem tehetett semmit, csak várhatta, hogy elmúljon. Mindig elmúlt, egy negyedóra, óra, hónap, örökkévalóság után. A fájdalom lassan lüktetéssé szelídült, az éles szaggatásokat 22

olomerdo.indd 22

7.4.2014 10:05:29


, ,, O lomerdo tompák váltották fel, és Emese már érezte az apja karjait, a mellkasa melegét, már hallotta susogó, csitító hangját. Fölült, eltolta magát az apjától – elvégre már mégsem kisgyerek –, és megtörölte arcát és orrát. Nem kellett volna megígérnem, gondolta. Mondhattam volna Nagyinak azt, hogy majd meglátom. Megdörzsölte a hasát, és felszisszent, amikor újra belehasított a fájdalom. Apa szótlanul átnyújtott neki két papír zsebkendőt, hogy megtörölhesse az arcát. Az ígéretek nagyon fontosak, hallotta anyja visszhangját fejében. Az emlékhez nem tartozott arc, pedig a fényképekről azóta újra megtanulta, hogyan nézett ki. Soha ne ígérj semmit, amit nem tudsz vagy nem akarsz betartani! Mondd, hogy nem ígérheted meg! Viszont, ha valamire ígéretet teszel, azt be kell tartanod, akármilyen nehéz is, akármennyi szenvedéssel is jár. Különben… meg izetsz. Emesében fölkavarodott a harag, mint mindig, ha büntetés érte. Más miért nem szenved ettől? Más miért normális? Két éve, negyedikes korában összeesett az iskolában, mert megígérte a barátnőjének, hogy lemásolhatja a leckéjét, de végül elfelejtette megírni. Csak akkor jutott eszébe, mi ment ki a fejéből, amikor már halántékon vágta a fájdalom. Azóta noteszben vezette, mit ígért és kinek. Ha egy ígéretet teljesített, kipipálta. Akkor végigjárt néhány kórházat, bár ő is és apja is tudták, hogy fölösleges: erre nincsen magyarázat. De panasz nélkül végigülték a vizsgálatokat, végül hallgatagon, egymás kezét fogva hazamentek. Az orvosok nem találtak semmit, de ez csak Emesét lepte meg – ő azt hitte, mindenre van gyógyszer. Az utolsó vizsgálatnál, amikor a doktor vidáman közölte a kislány apjával, hogy aggodalomra semmi ok, hirtelen közbevágott azzal, hogy az anyja 23

olomerdo.indd 23

7.4.2014 10:05:29


Kleinheincz Csilla

tündér, és ő is az, de az orvos csak nevetett, és azt mondta, hogy persze. Később, hazafelé Apa elmondta neki, hogy jobb, ha nem beszél erről senkinek, mert nem fognak hinni neki, és később már nem is nevetnek majd. Ez a kettőnk dolga, magyarázta. Az átok miatt megtanult óvatosan ígérni és állni a szavát. Ha vigyázott, minden rendben volt; ha hibázott, akkor apjával ketten megvárták, míg véget ér a roham, vagy fogszorítva viselték a többi következményt: csonttörést, bokarándulást, apró véletleneket, amelyek mégsem azok – és megpróbálták valahogy teljesíteni az ígéretet. Most azonban valahogy mégsem akaródzott az apjánál vigaszt keresni. Elhúzódott, fölemelte az iskolatáskáját, és lehajtott fejjel elindult a lépcső felé, fel a szobájába. – Most már rendben leszel? – kérdezte az apja. Megállt a lépcső alján. Aztán: – Elmondod, mit ígértél és kinek? Emese megrázta a fejét, és visszanézett. Apja idegennek tűnt, ahogy fölnézett rá, mintha egy láthatatlan fal emelkedett volna közöttük az alatt a pár perc alatt, míg a roham tartott. Mert a büntetés egyvalamit nyilvánvalóvá tett Emese számára: az ígéretnek volt tétje. Amit a nagyanyja kért tőle, valóban fontos volt, különben nem fájt volna ennyire. És ez csak egyvalamit jelenthetett: Apa tényleg keresi Anyát, csak titkolja. S ha nincs nyoma, sem a neten, sem máshol, ha soha nem telefonál másnak azt tudakolva, látták-e esetleg Anyát, akkor az annyit tesz, hogy pontosan tudja, hol van.

– Hol van az apád? – kérdezte Adél, amikor Emese benyitott a házba. 24

olomerdo.indd 24

7.4.2014 10:05:29


Kleinheincz Csilla: Ólomerdő (Gabo Kiadó, 2014.)