A főtitkár

Így magamnak kellett megtanulnom csehül, lengyelül, szlovákul, szerbül, horvátul, meg még ki tudja hány egymáshoz igen hasonló szláv nyelvet és nyelvjárást. Még szerencse, hogy magyarul és románul tudtam. Nagy munka volt, de megérte. Enélkül aligha tehettem volna hihetővé a tömegek számára cseh, ruszin, román, szlovák, szlovén, meg még ki tudja milyen származásomat. Ennek jórésze alighanem igaz volt, családfám szerint főleg berlini nagyapám apai nagyapja ágán kaptam a terület legtöbb fajtájának véréből. Így aztán sztereóvíziós beszédeimet lelkesedéssel fogadták; személyes alapítványaim az egyes nemzeti kultúrák a mindenkori más országbeli védelmére bizalmat ébresztettek irántam. Persze, a legfontosabb a pénz volt, a nagy mennyiségű pénz, amit ebbe a feneketlen kútba öntöttem, a korrupt és terméketlen gazdasági és politikai struktúrákba.

Végül sikerült megnyernem a közép-európai népek értelmiségét; segítségükkel munkacsoportokban és konferenciákon kifejlesztettük, sajtó- és tévéviták révén, sportfesztiválok, kulturális rendezvények és népünnepélyek keretében az egész lakossággal elfogadtattuk a föderalista internacionalizmus eszméjét: - A központosított államok és szervezetek történelmének analízise azt mutatja, - prédikáltam, - hogy az egyén elidegenedik a társadalomtól. Főleg a múlt évszázad kommunizmusában, de a demokratikus irányzatú államszervezetekben is, ahol a központi kormányzat a polgár szemével nézve a hatalom (és a vele járó pénz) nagy részét birtokolja, egyfajta ellenséggé, vagy legalábbis ellenféllé válik. Az adófizető úgy érzi, hogy kihúzzák a zsebéből nehezen megkeresett fizetését; a fekete gazdaság és a fekete foglalkoztatottság nő; a társadalommal szemben érzett felelősség és az erkölcs színvonala csökken. A kötelező szociális biztosításokat adónak tekintik, amelyet lelkiismeretlen politikusok elpocsékolnak. A államot fejik, ahol csak lehet, és a közpénzzel nem takarékoskodnak. A nagy egyházak vagy más megaszervezetek, mint a vöröskereszt sem mutatnak más képet: sokan azért adják fel a tagságukat, hogy ne kelljen egyházadót vagy tagdíjat fizetni. Ezzel szemben a tradicionális amerikai struktúrákból egy egészen más közösségtudat keletkezett. Ha az önkormányzat szedi be az adót, amiből a város utcáit, közvilágítását, óvodáit fejlesztik, akkor a polgár ennek hasznát rögtön hasznát látja. A egyházközségnek szívesen adakoznak a hivők, még akkor is, ha az adományok tíz százalékát a fedőszervezet fenntartására továbbadják. Egy iskola tandíját könnyebb megemelni, ha a többletet a felszerelés vagy az épületek állagának javítására fordítják, mintha a fővárosba, az oktatásügyi minisztérium számlájára kell átutalni.

- Ennélfogva egy három- vagy négyszintes, alulról felfelé lazuló államszervezet hozunk létre.

- vezettem le a következtetést. - A helyi, városi vagy községi hatóságok képviselői még egyes nemzeteknek kötelezik el magukat. Ha egy faluban három nép, mondjuk román, magyar és német él együtt, akkor a községi elöljáróság mind a három nép képviselőiből áll. Sőt, ha valamelyik falu úgy akarja, határt húzhatnak a faluban, és az alsó vég román, a felső pedig német és magyar lesz. De erre, azt hiszem, nemigen fog sor kerülni.

- Mi történik, ha mondjuk egy rutén család beköltözik? - hangzott egy közbeszólás.

- Egy család még nem változtat sokat. De ha már húsz ruszin lakott a faluban, akkor a huszonnégy lakos már elég lehet egy saját képviselőhöz, amihez húsz nem volt elegendő.

- És az iskolák, rádióműsorok, utcatáblák?

- Ezt majd mind a helyhatóságok döntik el. Az ő feladatkörük lesz a nemzetiségi kérdés; pénz, reméljük, lesz elegendő mindenre.