Page 26

Egy magyar bolgár Amerikában Amerikában pár évvel ezelőtt bombaként robbant be az a ma már az ír kormány által anyagilag is támogatott Riverdance című folk-show produkció, amelynek minden előadására hónapokkal korábban elfogytak a jegyek, s amelyből egy rövidebb részletet az MTV1 e hét szombaton tűz műsorára. A hihetetlenül látványos, fergeteges előadást azóta is folyamatosan telt házak előtt játsszák, s ugyanazzal a produkcióval Amerika városait immáron két, Európában pedig egy együttes járja, egymástól függetlenül. Bécsben a múlt hónap végén tíz napig vendégeskedett a Riverdance. Az olcsóbb jegyek ezer schillingbe kerültek, a drágábbak a duplájába, Magyarországon sajnos egy jegyiroda sem árulta. A Riverdance szinte kizárólag ír táncosai és zenészei között egy magyarországi is található, a bolgár Nikola Parov, aki szerint az igen drága előadás Magyarországon még sokáig nem lesz látható, mert az érdektelenség miatt nem kifizetődő a bemutatkozás. Ebben azonban nem biztos, hogy igaza van. Alaphelyzet: a rendszerváltás után az állam folyamatosan kivonult a népzenei rendezvények támogatásából, a táncházak teljesen ellehetetlenültek, a zenészek egyre kevésbé tudtak megélni. Parov – mint azt a MAG-nak (a Napi Magyarország kulturális melléklete – a szerk.) elmondta – pályafutása során hozzászokott ahhoz, hogy a színpadon az ő művészi egoizmusa volt a meghatározó. – Az utolsó döfést, amit egy „magamfajta önző frontember” kaphatott, a Riverdance adta, ahol egyszerű közkatonaként kellett beállnom a sorba – ironizál Parov. Vagyis húszévnyi zenélés után azt kellett tapasztalnia, hogy nem ő a legfontosabb, hanem mindent alá kell rendelnie a csapatmunkának. Annak a közös célnak, amelynek eredményeként létrejött a hihetetlenül profi hangzást és látványt nyújtó Riverdance. „Persze valamit valamiért. Nincs hiányérzetem: nagyon jól megfizetnek, ilyen lehetőség csupán egyszer adódik az életemben. Negyvenéves koromra úgy érzem, elértem mindent, amit szakmailag és anyagi szempontból egy zenész elérhet.” Erre – mint mondja – Magyarországon esélye sem lett volna, és a jövőben sem lenne. A magyar néptánc koreográfusait Parov szerint végre rá kell döbbenteni arra, hogy a néptánc és a népzene művelését illetően itthon egy helyben járnak. Kiváló zenészeink vannak, akik megtanulták az autentikus népzenét, ismerik, „legyűjtötték”, ám ez igazából már csak az archívumok bővítéséhez elég. Inkább azon kellene gondolkodniuk, hogy az idővel egyre igényesebb hazai közönséget – amelyik ki tudja majd fizetni a borsosabb jegyárat is – hogyan lehet majd kielégíteni. Mit kellene adni annak a közönségnek, amelyik minden szempontból minőséget vár. „Arra azonban nincs már igény, amikor egy szépen felöltözött táncegyüttes nagyon tehetséges táncosai kimennek a meglehetősen primitív módon megvilágított színpadra, amelynek sarkába beszorítanak egy néhány fős, igen rosszul kierősített zenekart, és a hangzás köszönő viszonyban sincs a látvánnyal.” A showbiznisznek, mint ahogy minden más műfajt, ezt is át kell alakítania mind hangzás-, mind látványtechnikában. Egyre inkább élvezhető, lehengerlő és szuggesztív előadásokat szabad csak színpadra vinni, ami lehetetlen „csupán” tehetséges emberekkel. „Úgy nem keletkezhet minőség, hogy mindenki csak hajt, csak pénzt keres, arra viszont már nem ér rá, hogy például igényesen hangszereljen.” Ennek ellenére léteznek Magyarországon is népi és folkzenei próbálkozások – Vízöntő, Hegedős, Méta stb. –, ám Parov

26

szerint ezek megrekedtek azon a szinten, hogy a zenészkollégák egymásnak mutogatják a zenei anyagot. Mindez végtelenül kevés, ma már nem a kollégáknak, hanem a potenciális közönségnek kell játszani, hiszen ők tartják el a művészetet – mondja. Mára itthon is ott tartunk, hogy ha a néző jól érzi magát egy előadáson, akkor a jegyért szemrebbenés nélkül kifizet akár ötezer forintot is. „Mindezt meg kell érteni a magyar zenészeknek, koreográfusoknak, különben elégnek az adatközlés és az archívum-létrehozás máglyáján.” S hogy hol vannak a magyar kortárs zenészek? „A fele kint lődörög Amerikában, ott találkozom velük, mivel itt nincs munka.” Itthon a lemezkiadás nem számottevő, és általánosak a jogdíjviták, sokszor a „padlásról” előkerült százéves szalagokat adnak ki újra. A Népstadionban és a BS-ben matuzsálemek adnak koncerteket, főként olyanok, akiket évtizedek óta folyamatosan nyomnak a rádióban, levakarhatatlanok a képernyőről. Ezzel szemben a fiatal tehetségek pedig mindenhonnan kiszorulnak. A show-elemekért pedig már nem kell Amerikába menni, itthon is hozzá lehet férni azokhoz az információkhoz, amelyek a kifejezetten a hangzáshoz és látványhoz szükséges eszközök, számítógépek, szoftverek és perifériáik megismerését lehetővé teszik. Ezzel élni kell, hiszen Magyarországon még a jó üzletet jelentő pop műfajánál is olyan berendezéseket használnak, amelyeken már régen túlhaladt az idő. – A világ nem megy sehová, az igazság inkább az, hogy ami Magyarországon e pillanatban történik e területen, az még mindig a múlt rendszer terhét nyögi – felelte Parov a MAGnak arra a kérdésre, hogy nem arról van-e szó: a nehezen fogyasztható autentikus zenéket közérthető, zenei banalitásokban

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 1999/4  

A TARTALOMBÓL: Héra Éva: Ünnepek, fesztiválok?!; K. Tóth László: Vujicsics; Kocsán László: Eljöttem én kántálni...; Szánthó Zoltán: Csávás;...

folkMAGazin 1999/4  

A TARTALOMBÓL: Héra Éva: Ünnepek, fesztiválok?!; K. Tóth László: Vujicsics; Kocsán László: Eljöttem én kántálni...; Szánthó Zoltán: Csávás;...

Advertisement