__MAIN_TEXT__

Page 10

Kinél is kezdődött? A 20. század elején, 1902-ben született Mihálovics Bogdán Péter, az akkoriban Szerbiából Mohácsra áttelepült egyik népes cigánycsalád sokadik gyermekeként. A cigányok között tudvalevőleg sok a muzsikus. A családon belül öröklik a tehetséget, az elsajátítás módszerét. Természetes dolog, hogy sokaknak ez volt, és a mai napig is ez a legkézenfekvőbb foglalkozása. Anyaországhoz, hagyományokhoz gúzsok sosem kötötték ezt a népet, hiszen mindig vándoroltak, ahogyan a szükség diktálta. Éppen ezért nem kerültek konfliktusba, sem magukkal, sem a fajtájukkal, sem környezettükkel, ha sokféle igénynek igyekeztek eleget tenni. Mohácson négy nagyobb nemzetiség él: a horvát, a német, a magyar és a cigány. Ezen kívül kisebb számban vannak még szerbek, bosnyákok. A cigányok szívéhez – állításuk szerint – a szláv népek zenéje áll a legközelebb. Játszottak ők svábot is, magyarnótákat, cigányzenét is, de kedvükre leginkább a horvát zene, azon belül is a sokác muzsika volt. De ugyanúgy kedvelték a szerb zenét, és ma már tisztázhatatlan sok dallam szerb, horvát vagy éppen eredendően makedón volta. Amikor a villámkezű tamburások a már ősi, jól ismert dallamokat egy jóval dúsabb zenekari hangzásban szólaltatták meg, veszedelmes tempót diktálva – az már akkor a dudások, a dudazene végét jelentette. Lakodalmakba, falusi bálokra, búcsúkba, egyéb mulatságokra már nem a dudást, hanem a tamburazenekart hívták. Betörtek a városokba, kávéházakba is, ahol a tulajdonos és elit vendégkörének igényeit is kötelesek voltak kielégíteni. Ilyen alkalmakkor az állása forgott kockán annak a muzsikusnak, aki az éppen divatos operettrészleteket, magyarnótákat, egyéb standard-eket esetleg nem tudta. A vendég számára pedig többnyire nem okozott gondot, hogy az operettrészletet mondjuk, szimfonikus hangszerelés helyett, jóval kevesebb hangszerből álló tamburazenekari hangszerelésben hallja. Egy dolog érdekelte a vendéget – és érdekli ma is – , hogy az általa ismert dallam fölcsendüljön. Tapasztalatok és mohácsi öregek elmondása alapján, fontosabb a hangszertudásnál, virtuóz technikánál az „asztalozás” művészete, a vendég körül való „legyeskedni-tudás”. Meg az is, hogy a prímás énekelni tudjon. Dobszay Lukács, sokác muzsikus elmondása szerint a prímás értékének 50 százalékát az tette-teszi ki, ha énekelni is tud. A repertoárt a horvát dudadallamokon kívül, szerb, makedón dallamok átvételével gazdagították. Több, általam megkérdezett sokác muzsikus egybehangzó állítása szerint, ezek a dallamok akkoriban egységet alkottak egy táncházban, egyaránt közkedveltek és ismertek voltak. Nem voltak megkülönböztetésnek kitéve: pl. az Užičko kóló szerb, tehát azt horvátoknak nem illendő játszani. Ha beszélhetünk délszláv lakodalmak, táncházak táncrendjéről – márpedig miért ne beszélhetnénk? – akkor el kell ismernünk, hogy a szerb Užičko kóló vagy a Čačak , Šumadija, Popovičanka, stb. ugyanolyan elengedhetetlen feltétele egy délszláv táncháznak, mint a horvát Na dvi strane, Hopa cupa, Trojanac, Kukunješće, stb. Egyik nélkül sem elképzelhető egy táncház, bál (ez utóbbi, amely mindig meghatározott időpontra esik, felsorakoztatja a nemzetiségi lakosság minden korosztályát) sem a szerbek lakta Pomázon, Tökölön, sem a sokácok lakta Mohácson, sem Pécsen, ahol főként horvátok vesznek részt a táncházakban. Ide tartoznak még különböző makedón dallamok is. A repertoár kiteljesedése másfelől köszönhető a rádiónak: rengeteg dallam, szerzemény folklorizálódott a Radio Beograd, Radio Novi Sad, Radio Skopje, stb. hallgatása folytán. Kovács Toncsinak, az első részben említett „prímáskirálynak” például a disznók őrzése közben, remek alkalma nyílott az állandóan magával hordott rádióján becserkészni ezeket az adókat, hogy aztán a „lekagylózott” dallamokat leírás nélkül, „fejében és kezében”

rögzítse. Nem egy dallamnál egyszeri hallásra volt csak lehetősége. Azután berobbant a „Novi Sad-i gyöngyszem”, a világhírnévre szert tett mindenkori tamburaprímás, oly sok tamburás példaképe, az utánozhatatlan Janika Balaž, akinek nevét feltétlenül meg kell említeni. Az Újvidéki Rádió tamburazenekarának prímása volt. Cigány-magyar származású. Repertoárján egyaránt szerepeltek a múlt század érzelmes nótái (szerb és magyar) valamint népdalok, táncdallamok. Játéka annyira nevezhető autentikusnak, mint maga a hangszer. Azonban tökéletes példáját adja a stílusok, játékmódok stb. egymásra hatásának, amiről már írtam. Hatása a magyarországi, elsősorban a mohácsi tamburazenére igen jelentős, amiben nagy szerepet játszott maga az Újvidéki Rádió. Ömlött a rádióból akkoriban, akár mint Zvonko Bogdan, a nem kevésbé híres énekes kísérőjeként, vagy önállóan. Akár szerzemény, akár népdal, a Balaž-zenekar-féle feldolgozásokat nyakatekert, túlburjánzó futamok, a legkülönfélébb bravúrok, eltávolodó, majd megint egymásba érkező szólamok, elképesztően virtuóz technika jellemzi. És még valami, amitől olyan utánozhatatlan marad: ez a ritmus sajátos kezelési módja. Janika Balaž játékstílusába beletartozik, hogy időnként belesiet a dallamba, vagy éppen késleltet, de a megfelelő pillanatra időben érkezik. Elrugaszkodik a kőkemény, dinamikus ritmusszekciótól, vagy a „jobbra-balra tekerő”, a „fogólapot tűvé tevő”, meglehetősen romás basszprím- és csellószólamoktól. Sokan próbálták utánozni több-kevesebb sikerrel, aminek eredményeképpen rengeteg dallam folklorizálódott. Ezzel is bővült a repertoár. Speciális réteget képvisel a kávéházi, vendéglátós tamburások repertoárja, a már említett operettrészletek, örökzöldek, magyarnóták, slágerek tamburán történő megszólalása. Érdekes megfigyelni, mennyire kiütközik még ebben az esetben is az a cigányos-sokácos íz, ami a Mohácsi Tamburazenét jellemzi, és ezáltal kissé folklorizálódni engedi ezeket a standard-eket. Mivel Mohács a Dunán határállomás, (itt található a hajók számára a vámhivatal is), kikötőjében sokféle náció megfordul, akárcsak a mohácsi hajósok más Duna menti országok kikötőiben. Az érdekes fejlődési folyamaton végigment Kukunješće dallam – amelynek szerb, majd később horvát változata is kialakult, – eredendően román volta nem meglepő, ha belegondolunk egy kicsit, mondjuk Mohács város egyik ivójában, csárdájában, kimenőjét ünneplő román hajós lelkivilágába. A hajósok között soknak volt hangszere, amit többnyire útjaik során vásároltak öszsze. Hasznos dolog volt, hiszen sok unalmas órának vehette elejét. Aztán a mohácsi zenészek fülébe mászó dinamikus dallamok kellő fogadtatásra találtak újabb román hajósok érkezése esetén, hiszen milyen kedves is a fülnek az ismerős hazai zene, az otthontól távol. Minorics Mátyás (68) édesapja is dunai hajós volt, jó zenei képességek birtokában, sokféle hangszer érdekelte, mindenfélét összevásárolt útjai során. Alkalmi zenekarával helyi igényeket elégítettek ki falujukban, Tolnán, de hajós útjain is sokszor kézbe kerültek a hangszerek: „ ... mindenfélét összeszedtek az idők folyamán, svábot, sőt szerbet is játszottak egy keveset, ahol arra volt igény, repertoár az volt ide is, oda is, mert hát az öregem a hajózás során sok mindent látott-hallott.” A tamburák ma használt formája, valamint a tamburazenekarok, mint a későbbiekben látni fogjuk, a múlt század közepén, a városi kávéházakban alakultak ki. Innen indultak hódító útjukra, hogy később a parasztság körében is elterjedjenek, és „délvidéken”, Szerémségben, Bácskában, a Bánságban, Szlavóniában, vagy akár az Alföldön, Baranyában, Somogyban, és a Dráva mentén mindenütt, minden népcsoport körében megtalálhatók legyenek. Mindebből világosan kitűnik az is, hogy tambura repertoárnak, főleg tamburazenekari előadásban, kár is volna archaikus rétegeit kutatni. Inkább az az érdekes, hogy ez az

Avar Anna: MOHÁCS II.

A dudától a szintetizátorig

10

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 1999/3  

A TARTALOMBÓL: Timár Sándor: Néphagyományaink, ifjúság, nevelés; Kóka Rozália: „Margitka” kitüntetése; K. Tóth László: Épül a »Bakony, Balat...

folkMAGazin 1999/3  

A TARTALOMBÓL: Timár Sándor: Néphagyományaink, ifjúság, nevelés; Kóka Rozália: „Margitka” kitüntetése; K. Tóth László: Épül a »Bakony, Balat...

Advertisement