Page 4

Bankó András

TÁBORTŰZ Különös varázsú a parázs. Izzik még félszegen, tiltakozik a hûvös hajnal országlása ellen, s féltékenyen gondol arra, hogy a Nap könyörtelenül és minden éjjel után felkél a félhomályosan derengõ-vajúdó hegyek mögül, mégis öszszehozza az embereket. Elõször a rõzsegyûjtés bonyodalmait oszlatja el varázserejével, mindig megbabonáz egy-két jóbolondot, aki beveszi magát az erdõbe, s gallyakkal rakottan tér vissza. A tûz rögtön megigézi hódolóit, de odacsalogatja azokat is, akiket csak a pecsenyesütés érdekel, vagy az, hogy nagyokat lehet mondani, s itt akad hozzá közönség. A tûz hódolói átérzik: a rõzsérõl hasábfába, hasábokról tuskókba kapó láng az alázatos lelkületûek társa a virrasztásban – mire a parázs hamuhodni kezd, a pecsenyesütögetõk s a megmámorosodott hõzöngõk már eltakarodnak sátraikba, vagy csupasz lábbal szégyenszemre elszundítanak. A halk dal összébb hozza a napra-nyílt-szívûeket, reménykedõk és reményvesztettek egyazon érzéssel fogadják a hajnali derengést, amikor a sötétség a hamutakaró alá bújik. A felvidéki mûvelõdési táborokban – ha nem esett – minden este föl-fölfénylettek ezek a tábortüzek (leggyakrabban Kátai Zoltán énekével) elõbb Örsújfalun, majd Somodiban, Ipolyságon s szerte a térségben. Rendre odaseregeltek a népzenei reneszánsz felvidéki megszállottjai, énekesek, zenészek, táncosok, a mindenkori vígságtévõk, önkéntesek és önkéntelenek. Komoly dilemmát jelentett persze, hogy ha az erdélyi mintájú táncházat veszik át s terjesztik el, mi lesz a sokkal szórványosabban gyûjtött, s nem is nagyon rendszerezett felvidéki anyagokkal. A Révkomáromban élõ Katona István feje fõtt emiatt a leggyakrabban a nyolcvanas évek elején. Hajós nevû táncegyüttesét akkortájt a Vadrózsák zenekar kísérte, amely lendületesen húzta már a székit, a mezõségit, a teljes alaprepertoárt, élvezte elõadói sikereit, csak nehezen volt kapható az áldozatosabb és kevésbé látványos munkálatokra – amivel végül is a szülõföldnek „tartozott” a zenekar. E szakmai jellegû feszültséget leszámítva valóságos diadalutat járt itt a táncház a kisebbségi Ãatalok körében. A népzene persze nem az éteren át érkezett – hisz Magyarországon is csak elvétve csöndült föl ilyen mûsor akkoriban a tömegkommunikáció csatornáin –, de jött a hátizsákos „országjárók” árnyékával, hol rejtve, hol nyíltan. Katona István koreográfus és néprajzi mindenes – ha hinni lehet az egykori krónikásnak – elsõ dudáját épp ifj. Csoóri Sándortól kapta, bár maga is készített mindenféle zeneszerszámot, tökciterát, sõt fúvósokat is. Kellemes társalkodó tudott lenni, többnyire egy-másfél fejjel magasodott beszélgetõtársai fölé; szálfatermetétõl, szúrós nézésétõl óhatatlanul reá terelõdött a Ãgyelem, ahol csak megjelent, s az öltözködésén, betyár-forma kalapján, sûrû bajszán végigfutó tekintet fölöslegessé tette (még hivatalos helyiségekben is) a kérdést, miféle volna az anyanyelve. E táborok feledhetetlen pillanatai közé tartozott, amikor egy-egy felvidéki dalt elénekelt a maga ízes kiejtésével, sokat sejtetõ hunyorgásaival. Különös

4

népszerûségre tett szert az a kanász-kánta, melynek már a kezdõ soraitól nevetésre állt a hallgatók szája: „Dunna, dunna, szõrös dunna, Kutya van az ólba’ ...[lökd]...ódalba!”, s már rá is haraptak a szólamok kánonban a kíséretre, míg a „karigazgató” ki nem fogyott a huncutkodó rigmusokból. ‘80-ban Örsújfalun hasonlóan közkedvelt – ha tetszik: listavezetõ – dalnak számított az URH dühös nótái mellett (!) s Kátai Zoltán, Wathay, Pálóczy énekein kívül az „Én is voltam, mikor voltam” kezdetû Muzsikás-szám. Különös tekintettel arra a versszakára, hogy „Túl a vízen, Tótországon, Szilva terem a zöld ágon”, mert emögött olyan kajánság fészkelõdött, amitõl újra meg újra el kellett énekelni. Persze, mint minden társas viszony, ez a hatás is a kölcsönösségen alapult. A tábortüzek körül gyönyörû felvidéki dalok is fölcsendültek, így az anyaországiakban fölsejlett valami abból, hogy kissé talán igazságtalan a honi táncház egyoldalúsága, Erdély-központúsága, bár a kezdeti idõszakban ezt meg lehetett érteni. Szvorák Katalin mûsorain kívül csupán elvétve lehetett hallani e táj dalait, táncai pedig tel jesen ismeretlenek voltak. Martin György és Takács András mátyusföldi gyûjtése, gazdagon illusztrált könyve alapján – például – összeállítható lett volna néhány tánc, de vagy a mersz hiányzott hozzá a táncházi tanítókból, vagy az az eleven élmény, amit kizárólag a helyszíni tapasztalatok tüzesíthettek tettvággyá, vagy – esetleg – bizonyos elfogultság miatt nem fordítottak rá kellõ Ãgyelmet. Viszont a felvidéki táncházasok nagyban segíthették azokat, akik ezen a vidéken szerettek volna gyûjteni-tanulni. Idõvel egyre rendszeresebben tûzhette mûsorára egy-egy itthoni dudás a nyitrai s más környékbeli összeállítását (Juhász Zoltán, Kozák József stb.), s ettõl kezdve váltak valamelyest ismertté a Felvidéken belüli tájegységek (mint Zoborvidék, Gömör stb.). Eleinte nem okozott különösebb gondot a határátlépés, ám idõvel kezdték rossz szemmel nézni a jövõ-menõ zenészeket. Ifj. Csoóri Sándor például aránylag rendszeresen járt gyûjteni – amíg ki nem tiltották az országból, amúgy „huszárosan”. Ez sem értékelhetõ elszigetelt jelenségként, a tapasztalatok összegzésébõl egyfajta szalámi-politikára lehet következtetni. LeÃgyelték, kik a tüsténkedõk, a tehetségesebb szervezõk, a leginkább nyughatatlanok (a helyszín szempontjából itt már lényegtelen, hogy szlovák vagy román hatóság embere tette-e ezt), majd elkezdtek kellemetlenkedni a kiszemelteknek s környezetüknek. A jól ismert erdélyi exodus mellett azért

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 1999/2  

A TARTALOMBÓL: Halász Péter: A magyar népzene és a média; Bankó András: Tábortűz; Császi Erzsébet: Bűvös erejű sellőt hord a bőrműves; K. Tó...

folkMAGazin 1999/2  

A TARTALOMBÓL: Halász Péter: A magyar népzene és a média; Bankó András: Tábortűz; Császi Erzsébet: Bűvös erejű sellőt hord a bőrműves; K. Tó...

Advertisement