Page 7

NETI CSÁRDÁSA Képzelt riport

Fodor Sándor „Neti” a kalotaszegi népzene nagy öregje. 77 évesen is muzsikál, tanít, a népzenei táborok, kurzusok állandó vendége. Számtalan helyszíni gyûjtés és egy újabb CD – felvétel, „Kicsi” Aladárral közösen, õrzi muzsikáját, amely, úgy tûnik, kifogyhatatlan: minden találkozáskor megörvendeztet egy- egy újabb, soha nem hallott dallammal. Alacsony, tömzsi ember, mozgékony szemekkel és nagyon plasztikus arckifejezéssel. Mikor elõször láttam muzsikálni, rögtön feltûnt, hogy arcával, testével, egész lényével muzsikál, közvetíti a zenét. Akkoriban, mikor megismertem, egyetemista voltam, gyûjteni jártam Kalotaszegre. A gyûjtés szünetében kezembe vettem én is a brácsát, együtt muzsikáltunk. Ennek folytatásaként aztán meghívott, muzsikáljunk lakodalmakat is együtt, én meg elvállaltam, mert ilyenformán belülrõl tanulhattam, követhettem a még élõ kalotaszegi zenét. Kapcsolatunk Magyarországra telepedésem után sem szakadt meg, rendszeresen meghívjuk az Ökrös zenekarral turnézni, lemezfelvételekre. Hosszú ismeretségünk alatt sok érdekes történetet hallottam tõle a régi Kalotaszegrõl, zenészekrõl, küzdelmes, változatos életérõl. Õ mesélte, én most leírtam. – Gyaluban (Kalotaszeg, Felszeg) születtem, de nem sokáig éltem ott, mert anyám elvált apámtól s elköltöztünk Szucsákba. Egész életemben költözködtem Kalotaszegen, laktam még Magyargyerőmonostoron, Bogártelkén, Egeresen, Bácsban, attól függően, hogy a sorsom hogy alakult, még Ma gya r or szá gon is laktam, Székesfehérvár mellett, mikor a háború elől menekültünk. Nagyon szegények voltunk, muszáj volt dolgozni, 12 évesen már egyedül muzsikáltam lakodalmat prímásként. Apám is zenész volt, de nem törődött velünk, a nevemet is anyámtól kaptam, őt hívták Netinek. Nagybátyám ajánlott be Csipás Ferihez, a Balkezeshez, tőle tanultam, a saját fiával együtt. Az öreg volt a legelismertebb zenész a vidéken, Bánffyhunyadon muzsikált a szálloda éttermében. Minden hónapban kapta Pestről a legújabb kottákat, még filmre is rákerült (Kalotaszegi madonna). Nagyon szigorú volt, kemény. De a legkeményebb leckét a lakodalmak jelentették, ahova Csipás minket is elvitt: ott ültünk a zenészpadnál és figyeltük a muzsikát. Mikor aztán hazamentünk, el kellett játszani, hogy mit jegyeztünk meg . Sokszor szidtak, soha nem felejtem el : „ Sanyi, nem lesz prímás belőled soha ! “– hát azért is az lettem! A zenészpad alatti, reggeli ébredésekre is jól emlékszem, tele voltunk a tánctól porral, de annyira, hogy nem tudtuk a szemünket kinyitni, úgy kellett előbb kimosni. Hát ilyen iskolát jártam én, de jó iskola volt, mert ma is ebből élek. A fiamnak már más

sors jutott: zeneiskolába járt, minden hangszert megvettünk neki. Ő tud ezeken az újfajta hangszereken játszani, én már meg nem tanulok soha, de mostanában sokszor kísér orgán, mert a világ megváltozott. Az idén egy brácsakíséretes esküvőt sem muzsikáltam, csak elektromost. Mikor veletek megismerkedtem, csodálkoztam: miért akarják ezek a fiammal egykorú fiatalok a régi kalotaszegi zenét megtanulni, régi fajta hangszereken? Miért nem mennek a saját zenéjük után, miért nem játszanak gitárral, dobbal, orgával, mint a többi fiatal? Aztán megértettem, s örvendek, hogy át tudom valakinek adni, ami a fejemben, kezemben van, úgy, ahogy én is megtanultam Csipáséktól, a régi zenészektől. Nálam otthon sokan megfordulnak, ilyen fiatalok, mindenkit szívesen látok és még senki sem ment el tőlem útravaló nóta nélkül. Ceausescu alatt meg volt tiltva, hogy nálunk külföldi megszálljon, ráadásul én a policokkal szemben lakom. Már akkor is jöttek hozzám vendégek, másnap jött a szekus, hogy megbüntet, mert nálam külföldiek aludtak. Én megmondtam neki is, hogy ez nem rendes dolog, hogy az ember a saját házában nem láthat valakit vendégül. Szó szót követett, megkínáltam egy pohár pálinkával, muzsikáltam, a végén azt mondta, – Sanyi bácsi, jöhet, aki akar, csak szólj, hogy behunyjuk a szemünket – és elment. Azután nem is zargattak, pedig sokan jöttek, még japánok, amerikaiak is. Aztán vége lett Ceausescunak, most már én is járkálhatok a világban. Kolozsvárra is be szoktam járni a táncházba, segíteni. Szeretek a fiataloknak muzsikálni, mert ezek a régiséget keresik, szívesen tanítom őket, hogy megmaradjon ez a zene. Minden évben megyek Magyarországra, táborokba tanítani, vagy csak muzsikálni. Míg bírom, megyek szívesen. Nehéz, mert öreg vagyok és már mindenem fáj, de beteg keveset voltam életemben, pedig gyerekkorom óta cigarettázom, iszom-eszem. Mások reggelre eszik ezeket a magokat, müzliket, hogy egészségesek maradjanak, nekem reggel az első egy jó pohár pálinka, kávé, cigaretta. Mikor fiatal voltam, sokat jártam gyalog, nem volt taxi (a személygépkocsit hívják taxinak a kalotaszegiek), a vonat is drága volt, sokszor a két-három napos, kimerítő muzsikálás után gyalog mentem haza, a harmadik faluba. Szucsákban laktunk, elkezdtem járni muzsikálni, először egy ottani zenésszel, Málé Ferivel, majd mind többet külön, a saját bandámmal. Ha megnézed a térképen, Kalotaszeg egy kis pötty, jó, ha van 100 km a kerülete, 40 falu, de ezen belül micsoda változatosság! Ott van először a három nagy rész: Felszeg, Nádasmente és Alszeg, hogy a románokról most ne beszéljünk. Mind más és más zene! Ott vannak a kisnemes-falvak: Szucsák, Bodonkút, az is más zene, vagy a katolikusok, Jegenye és Bács – megint más. Hát

folkMAGazin

7

folkMAGazin 1999/1  

A TARTALOMBÓL: Soós János: A furulyás vagyona; Takács András: Gondolatok a Néptáncantológia kapcsán; Simoncsics János: Gyöngyöspárta és szal...

folkMAGazin 1999/1  

A TARTALOMBÓL: Soós János: A furulyás vagyona; Takács András: Gondolatok a Néptáncantológia kapcsán; Simoncsics János: Gyöngyöspárta és szal...

Advertisement