{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 11

Gondolatok:

A Néptánc-antológia ürügyén Az „Antológia” a magyarországi színpadi tánc egyik legrangosabb és legörömtelibb eseménye. Ha nem volna a táncművészet különböző ágai között ez a mesterségesen fönntartott árokrendszer, talán együtt is örülhetnénk ennek a rendezvénynek. A három rendező szövetség összefogása révén a kétnapos eseménysorozaton – az Erkel Színház színpadán – együtt jelenik meg gyermek, ifjúsági és falusi hagyományőrző folklórmozgalmaink elmúlt évi legszebb termése. Európai szinten példaértékű esemény ez. Nem egyedülálló a mi kelet-közép-európai régiónkban, de mindenképpen jelzés, amely mellett elmenni szó nélkül nem lehet.

Sajátossága más európai régiók hagyományőrző rendezvényeivel való összevetés révén derülne ki igazán. Alkalom volna ez egyfajta számadásra, a színpadi néptáncmozgalom szakmai színvonalának elemzésére, az új színpadi termés esztétikai elemzésére, kritikájára. Most mégsem erre vállalkozom, hiszen az én folklorisztikai látásmódommal a jelenségnek csak egy oldalát tudnám megközelíteni. Sokkal összetettebb dolog ez, amelyben a folklorisztikai hűség alapvető, de nem kizárólagos szempont. Itt az újjáteremtett folklórnak közösségszervező elvként való megjelenéséről, össztársadalmi vonzerejéről van szó, amely már nem hasonlít a 19. századi nemzeti mozgalmak folklórimádatához, a századvégi dzsentri sírva-vigadáshoz, sem a két világháború közötti hagyományőrző mozgalmak (Gyöngyösbokréta, Regős cserkészet, stb.) nemzetmentő törekvéseihez, sem a 2. világháború utáni újvilág-építő folklór mozgalmakhoz. Mihez hasonlít hát? Hozzánk, a 20. század végén kortársként együtt élő emberekhez. Úgy tűnik, olyan társadalmi és kulturális jelenség ez, amely a hagyományos kultúra visszaszorulása nyomán, – az elit kultúra eredménytelen „össztársadalmasítása” miatt keletkezett vákuumban – alakult ki, a két kultúra határán. Bár a folklór színpadi formái fokozatosan integrálódnak a magas művészetekben, professzionális színvonalon létrejött műalkotásait lassan elismerik, ez mégsem minősíthető már egyszerűen a táncművészetben és a zenében időnként megjelenő folklórizmusnak. Olyan összetett dolog ez, amely már nem nélkülözheti a sokoldalú, rendszeres elemzést, művészettörténész, folklorista, társadalomtörténész, antropológus stb. együttműködésével. Vajon hogyan lehet értékelni azt, amikor a mi régiónkban több-kevesebb táncos, zenei és folklorisztikai fölkészültséggel folklorisztikus tánc-, ill. zenei alkotások sorát hozzák létre amatőr, félprofi és professzionális alkotók, s a „magasművészeti” formáknak és alkotóknak kijáró elismerést vívják ki. Vajon a „Bartóki modell”, vagy a magyar nóta, illetve az öntörvényű – a nemzeti és tágabb emberi közösségért felelős – művészet, avagy a széles társadalmi kreativitás és a professzionalizmus, esetleg az amatőrizmus oldaláról érthetjük meg ezt a dolgot jobban. Európában, főleg a keleti felén, sok helyen hasonló jelenséggel találkozunk. A magyarországi képlet sajátsága a folklór iránti tudományos, művészi és tágabb társadalmi érdeklődés szorosabb összefonódottságában, jobb együttműködésében és arányosságában, a művészi és folklorisztikus szemlélet jobb egyensúlyában ragadható meg. Hozzánk képest a volt Szovjetunióban és néhány más kelet-európai országban a mű-

vészi szemlélet túlsúlya a jellemző, amely a folklórt csak mint fogyatékos művészi megnyilvánulást értékeli. Felfogásuk szerint, a hivatásos művész feladata, hogy ennek alapján igazi művészi értéket hozzon létre. Ez az idealisztikus szemlélet nem ismeri fel, s nem is kíváncsi a folklór saját esztétikájára. Ennek kutatását, folklorisztikus hűséggel való bemutatását nem pártolja ugyanolyan mértékben. Ez sajnos sok helyen szinte tökéletes emlékezetkiesést okoz. A táncfolklór megismerése helyett ma már lassan csak a folklór színpadi képének tanulmányozására van mód. Délkelet-Európában a folklór még a mai napig is testközelben érezhető, élő valóság. Itt a színpadi táncmozgalom gerincét a hagyományőrző falusi együttesek, s legnagyobb eseményeit az egész palettát felvonultató nemzeti fesztiválok (pl. a bolgárok Koprivsticai fesztiválja) alkotják. A városi, ifjúsági együttesek a folklór – klasszikus színpadi formák szerinti – tetszetős színrevitelét tartják feladatuknak, s ritkán vállalkoznak mai társadalmi problémák megfogalmazására. Itt a folklórkutatás gazdag eredményeire szinte nem is támaszkodnak, hiszen a koreográfusok, együttesvezetők, táncosok közül sokan hazulról hozzák a táncismeretet. Ezzel együtt, a folklórmozgalmak hosszú ideig bőséges állami támogatást élveztek, s az állami oktatás és a kultúra minden szintjén gondoskodtak széleskörű propagandájáról. Nyugat-Európában a korábbi hagyományos kultúrának a városi (céhes, iskolai, önkormányzati, testületi, egyesületi stb.) hagyományokban való továbbélése révén – a folklór revival mozgalmak néhány időszakától és példájától eltekintve (pl. a náci Németország) –, a társadalmi kezdeményezés szférájában maradtak. A már 100-150 éves múltra visszatekintő viseleti, táncos, népi színjátszó csoportok kialakították és máig fönntartják hagyományos bemutatkozási alkalmaikat, fesztiváljaikat, a helyi hagyományokba ágyazottan, s magasabb, tartományi vagy országos szinteken is. Itt a néptánc művészi feldolgozása (pl. Antonio Gades együttese vagy a Holland Táncszínház) magas színvonalat ér el, azonban szinte teljesen függetlenül a hagyományápoló társadalmi mozgalmaktól, a nemzeti keretekben folyó tánckutatástól. Az itt vázolt kép – a nemzetközi szakmai szervezetek (CIOFF, IOV, FAMDT, ICTM stb.) tevékenysége, a nemzetközi szórakoztatóipar minden vonzó jelenséget integráló törekvése, a világdivatok összegező és uniformizáló hatása nyomán – Európában fokozatosan egységesedik. Ennek egyik megnyilvánulása, érdekes módon a magyar táncházi jelenség is, ahogyan ezt az 1997. szeptemberi táncházi konferencia is mutatta. Törekednünk kell, hogy a helyi színeket legjobban kifejező jelenségek, – mint az 1998. január 31-február 1-i Néptáncantológia is, – kellő támogatással fönnmaradjanak, s elnyerjék méltó helyüket az európai folklóresemények között. Ehhez az érdekelt alkotók, oktatók és szervezők összefogására, közös programok kialakítására és nemzetközi támogatásra van szükség, amelyet az Európai Bizottság, az UNESCO és nemzetközi szervezeteik adhatnak meg. Felföldi László

folkMAGazin

A Budapest Táncegyüttes műsorán készült kép Hasznosi Norbert felvétele

11

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 1998/1  

A TARTALOMBÓL: Kiss Ferenc: A népzene, mint zenekultúránk...; Kóka Rozália: A „lápinta"; Kőrösi Katalin: A népzenei iskolától a NAT-ig; Tank...

folkMAGazin 1998/1  

A TARTALOMBÓL: Kiss Ferenc: A népzene, mint zenekultúránk...; Kóka Rozália: A „lápinta"; Kőrösi Katalin: A népzenei iskolától a NAT-ig; Tank...

Advertisement