Page 6

Bankó András: Úristen! Az ég határtalan, kék foltja s a lankák tágas zöldellése, ahogy a szigorú, barna bércek karéjozzák – mesebeli látvány a síksághoz szokott szemnek. Hasonlóan furcsa élmény egy városi fiatalnak, amikor fejét lehúzva belép egy alacsony szemöldökfájú ajtón egy görnyedező, bár erős falú parasztházba, ahol rögtön arcul simítja az otthon melege. Talpraesettség kell ahhoz, hogy a messziről jött látogató bekukkanthasson abba a zugba, ahol a hegedű pihen ünnepi készenlétben. Még ügyesebb érdeklődő az, aki ráveszi a házigazdát, hogy játsszon rajta. A ránckoszorúzta szempárban lehet, hogy a régi tűz lobban, örül a kérésnek, ám előfordulhat, hogy a gyanú, a balsejtelem sötét árnyéka suhan át a tekinteten. A hegedű azért előbb-utóbb megszólal, a göcsönös ujjak rásimulnak a húrokra, s a gondolat fürgeségével vetekedve formálják a dallamokat. Európa egy félreeső szögletének sajátja ez a hegedűszó, az örülhet neki igazán, aki azzal is tisztában van, hogy nem akad párja széles e világon. Nem egyszerűen a „szépség” vagy az „emelkedettség” tekintetében, hanem abban, hogy ez eredeti, élő folklór, méghozzá egyedülállóan gazdag. Pedig az erdélyi hegedűt is ugyanúgy hangolják, mint klasszikus zenei társait, csak aki a kezében tartja, az tud néhány becses titkot róla. A brácsa és a bőgő némileg komolyabb átalakítással szerepel a paraszti zenebandákban: mindkettő kísérő szólamot nyújt (tehát elég három húr is a rezonáló testen), együttműködésük ad feszes ritmust; ez a nevük: “segítség”. A brácsán a húrtartó láb fölső ívét egyenesre vágják, hogy – ha kell – az erőteljes akkordokban egyszerre szólhasson mindhárom húr. Mint látszik, fölépítésük azért nem tér el lényegesen a polgári műveltség instrumentumaitól; a hangzásbeli különbség így főleg a játékmód másságából adódik. Az akadémikus képzés előírja, hogyan kell tartani a hegedűt, s szigorú gyakorlatokkal szorítja rá a növendéket a helyes vonóhasználatra. A falusi prímások kényelmesebben játszanak: el-elforgatják hegedűt tartó kezükben a hangszert, ha a vastaghúros témákra térnek át; e nélkül egy három napos lagzit aligha lehetne végigmuzsikálniuk. Hazatérve aztán zúghat az a síkvidéki feje a hegyet hágó vándornak: azért kutyagolt annyit úttalan utakon, hogy rájöhessen, amit eddig népzenének ismert, az sokszor csak hitvány mása, halvány utánzata az élő (még létező) paraszti hagyománynak. Egy városi fiatal számára a hetvenes évek Magyarországán a hegedű főképp a szimfonikus zenekari, a magyarnótás, a kávéházi cigányzenés, esetleg a jazzes-swinges repertoárból lehetett ismerős. Ezek unalomig ismételgetett fordulataihoz képest a falu zenetradíciója maga volt az avantgarde: a hangszer itthoni történetében a táncház nyitott új fejezetet. Ezért vált oly föltűnővé, mennyire más muzsika szólt a táncházakban, mint amit a rádió közvetített akkoriban népzene címén. A tömegkommunikáció irdatlan közönye – visszafelé okoskodva – sokat tett azért, hogy valóban az őszinte, emberi gesztus maradjon a táncházak lényege, nem lett belőle sem nagybani üzlet, sem központi pojácák önmutogatásának kellékedíszlete. Aki épp csak bekukkantott egy táncházba, könnyen elhitethette magával, hogy ez is csak egy múlékony divathóbort. Ha mindig ugyanaz a három hangszer szól, az meglehetősen unalmas; s egy kívülálló szemében még a táncok is egyformának tűnhettek: jó, ha a páros elvált a lánctánctól. Pedig minden egyes tájegység más-más formával ismertette meg az érdeklődőt, aztán egy-egy renden belül is más a lassú, más a friss. Hogy milyen szépen libeg-lobog a parasztszoknya a széki párosban az ember előtt, azt csak az tudhatja, aki próbálta. Sebesen letelik a

6

tanulóidő, amikor még fizikailag szédíti az embert a forgás, utána pedig átadhatja magát a szélsebes „sirülés” élvezetének, ami igazán lélekig örvénylő élmény. Egyszerre átérezheti az érdeklődő, hogy megéri ez a hozott áldozatot, hiába zsibog a lába, hiába szúr az oldala, száraz torkát hiába kezdi ki a por. Mert eljöhet a pillanat, amikor kihúzza magát, majd egyenes derékkal fordul a zenekar felé, ha épp kedves dallamát játsszák, s ahogy a zenészek szemébe nézhet, abból valamit hazavisz magával. A népzenei reneszánsz a kezdő években leginkább néhány megszállott magánügyének számított. Mégis, a repedezett hegedű, a gyantaporos kontra, az ütött-kopott bőgő fölföltűnt a klubokon kívül egyes középiskolák ebédlőjében, tornatermében, kollégiumok társalgóiban is. Aki először látott ilyeneket, biztos átvillant az agyán: Úristen, mit akarnak ezekkel? Az incselkedő kisördög e gunyoros kérdése persze csak addig kísértette a hallgatót, amíg az első dal föl nem csöndült. Ám a húros alaphangszerek után egyre-másra előkerült a többi régiség is: a tekerő, a duda, a töröksíp s az első pillanattól szeretetre méltó doromb. Kézről-kézre jártak a klubokban, alkalmi táborokban, s ahogy egyre többen és többen éreztek kedvet a megszólaltatásukra, úgy indultak tanfolyamok imitt-amott (zömében a Népművelési Intézet támogatásával). E különös vonzerő úgy szedte „áldozatait”, mint valami súlyos járvány, s alig néhány év alatt hatása átterjedt Budapestről az egész országra. Ezalatt az is kiderülhetett, hogy Erdélyen kívül még kisebbségi területeken, sőt az országhatáron belül is akad gyűjteni, hallgatni és nézegetni való: a népi hangszeresek legutolsó nemzedéke még „tetten érhető” műveltségének hagyományos közegében. Ez a fölismerés gyűrte maga alá olyan súllyal a fiatalokat (elsősorban a diákokat, egyetemi hallgatókat és pályakezdő értelmiségieket), hogy kisebb fajta népvándorlás indult meg a hamisítatlan népi kultúra (zene-, tánc- és tárgyi művészet) megismerésére, amit olykor még szociológiai érdeklődés is kiegészített. Lehetett az építészhallgató (mint Halmos Béla vagy Sebő Ferenc), lehetett geológus (mint Hamar Dániel vagy Dövényi Péter) és sok más szakma mestere, a zenekar alakítási láz diplomást és anélkülit is pódiumra szólíthatott. A fiatal városi népzenészek erjesztették leginkább e vándor-kíváncsiskodást a klubélettel, így hamarosan fölerősödött az az igény, hogy – a szubkulturális keretek után – a „hivatalos” nyilvánosságban is teret kapjon e kezdeményezés. A táncház egész sorsát végigkísérte közegének bizonytalankodása, bár sem tiltott, sem támogatott kategóriát nem kapott – hisz a „hivatalosok” váltig törhették fejüket: most jó ez nekünk vagy sem? A táncházi kultúrkör résztvevői s a rokonszenvezők a fölösleges fontolgatások helyett belső késztetéseikre hallgattak: benépesítették az apró-cseprő klubok félreeső terepeit, a folkhangversenyek föltáruló termeit, s várták a rádió- és tévéadásokat: hátha... Lemezek – a Sebő-albumot és egy táncházi kislemezválogatást leszámítva – jószerével meg se jelenhettek a hetvenes évek közepéig. A kínkeserves kiadáspolitika házmesteres gáncsoskodásain felülemelkedve elég nehézkesen indulhatott el az „Élő népzene” című lemezsorozat. Az első kiadvány – ez sem lehet véletlen – a Muzsikás együttes számaival telt meg 1978ban; bizonyítván, hogy ezt a szórakozási formát nálunk a kutya sem tiltja, s ha számottevő vásárlói érdeklődés támogatja (üzleti, zeneesztétikai, kultúrpolitikai, –?–) előretörését, akkor tűrhető az egyéb szempontú kockázata is. A szomszéd államok ún. érzékenysége ekkoriban legföljebb leárnyékolt – félhivatalosnak is csak jóindulattal mondható – asztaltársaságok beszédtémájául kínálkozott. Érvényes kinyilvánításként – az aktuálpolitikai

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 1997/3  

A TARTALOMBÓL: Kóka Rozália: A Szűzanya Katrincában; Juhász Katalin: Öltözködési divatok a táncházban; Bankó András: Úristen!; Nagy Balázs:...

folkMAGazin 1997/3  

A TARTALOMBÓL: Kóka Rozália: A Szűzanya Katrincában; Juhász Katalin: Öltözködési divatok a táncházban; Bankó András: Úristen!; Nagy Balázs:...

Advertisement