Page 7

Novák Ferenc: A folklór szerepe a színházban 1995-ben egy veszprémi színháztudományi konferencia felkérésére írtam ezt a vitaindító tanulmányt a folklór szerepéről a színházban, illetve a hazai és nemzetközi színházi kultúrában. Rövid dolgozatom természetesen nem tart igényt arra, hogy a továbbiakban alaptanulmányként szerepeljen a színháztudományban. Gondolataim egy néprajzos szerény eszmefuttatásai, aki a tudomány oldaláról szelíd pártütőként a színház labilis deszkáira kapaszkodott több-kevesebb sikerrel. A folklórt, mint a szellemi néprajz kutatási területére vonatkozó terminológiát, minden más társadalomtudomány elfogadta. Eredeti angol jelentése „amit a nép tud” vagy „nép-tudomány”. Ez a kutatási terület vonatkozik ránk, a mindenkori kortársakra, városban vagy falun élőkre, az ismert antik kultúrákra és a természeti népekre egyaránt. E tudomány kutatja többnyire ismeretlen szerzők történelem előtti időkben gyökerező óriási hagyományát és szellemi vagyonát. Egy-egy rítust, egy szokást, egy dalt, egy mozdulatot ezer és ezer generáció hordozott, mint esetleg életét meghatározó tudást. Minél jobban kutatunk az idők mélyében, annál inkább lehetett ez a szokásrend életét meghatározó vasszükségszerűség. Vannak tetten érhető kiinduló pontok, amihez úgyszólván naptári évvel meghatározható valamely szokás vagy rítus keletkezése. Körültekintőbb kutatás nyomán sokszor rá kell jönnünk, hogy az adott cselekvés, szokás csak folytatója vagy újabb igény szerinti átformálása egy régebbinek. Erre csak egy példát említenék, a Moreszkát. Az egyház a mórok legyőzésének emlékére misztérium játékként úgyszólván kanonizál egy dramatikus játékot. A fehér herceg és csapata legyőzi a feketéket és vezérüket, akik elrabolták a fehér hercegkisasszonyt. Az eredeti formáját sokáig játszották szerte a katolikus Európában. A játszás időpontja február és abban az időpontban, amikor a kultúrtörténet mélységeiben a termékenység varázslás ideje volt. Ez a szöveges, nagy epikus hömpölygéssel előadott játék talán csak Korcsula szigetén maradt meg napjainkig. A reformáció, az egyházi adminisztráció lazulása, a kötelező színdarabszerű bemutatást elhagyta. Később a játék felszívódott az európai népszokások gazdag kincsestárába. Napjainkban Korcsula szigetén kívül Spanyolországban őrzik még az eredetihez közeli formában. A moreszkával rokon angliai morris dance, a hétfalusi csángók borica szokása , a román calusar napjainkban már ismét termékenységi rítusokat hordoznak. A nép visszavette magának a saját szigorú szokásrendjébe. Elnézést a kitérőért, de szükségesnek éreztem, hogy ismertessek legalább egy, a történelmi időkben pontosan meghatározható és a természeti népéknél szükségszerűen gyakorolt termékenységi rítus tényekkel követhető metamorfózisát az időszámítás utáni második ezredévben. Nekem a jó színház , a jó előadás tulajdonképpen mindig egy nagy rítus, vagy rítusok összességét jelenti. Azt a színházat szeretem, melynek a gesztusrendszere, viselkedésmódja verbális, és mimikus jelenetei egy egységes stílust képviselnek a darab első pillanatától a végéig. Tudom, csak ettől még nem lesz egy előadás nagyszerű. De nehezen hiszek olyan előadásban, melynek nincs egy megfogható felismerhető jelzésrendszere, mellyel azonosulni tudnék. Mikor Passolini Canterburry meséjét, vagy Tarkovszkij Andrej Rubljovját a moziban láttam , mindkettő után úgy jöttem ki, hogy azt mondtam magamban, biztosan ilyen volt a késői középkor. Nyilvánvalóan azért, mert mindkét rendező kitűnően találta ki a darab stílusát és a folklór tárgyához tartozó jelzésrendszerét. A színházban is szeretem, mikor például Stréhler nem habozik Brecht Szecsuáni jólélekjében olasz városi folklórral megrendezni a darabot. Szerettem Ljubimov Hamletjét, ahol nem átallott balalajkát adni a címszereplő Viszockij kezébe, és

orosz gesztusrendszerrel, a zseniális mozgó laza textilfüggönnyel olyan légkört teremteni, hogy akár a novgorodi cári palotában történhetett volna a szerencsétlen királyfi tragédiája. Miért ne? A felsorolt példáim után azonban szeretnék megint visszatérni a gyökerekhez. Eddigi tudomásunk szerint a rítus és rend, forma és szépség a görög szellemiségben rendszereződött első ízben tudatosan államilag ellenőrzötté. Azt is tudjuk, hogy az ógörög emberkép az istenekkel kacérkodott, azaz már működött benne az eszményi sóvárgása; s talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ezzel lép át az ember az ösztönös, művészkedő játékból a tudatos alkotás szép birodalmába. Az istenekkel vetélkedő – keveredő ember művészete első kísérlet a világ, a természet erői fölötti hatalom átvételére. A rohanó huszadik század második felére még eredeti funkciójukban megmaradt népi rítusoktól, szokásoktól nagyon hosszú az út visszafelé, vége pedig szinte láthatatlan, mert az írott történelem előtti idők mélységeiben rejtőzik. Az idők mélységéből visszafelé haladva napjainkig – a kép valamennyire föltisztul. Vázaképek, domborművek, falfestmények és mozaikok, versrészletek, lejegyzett beszélgetések tanúskodnak a régvolt szokásokról. Úgy tűnik, minél mélyebben nézünk a múlt „kútjába”, annál erősebben kötődnek a különböző hitvilágok rítusrendszeréhez. Vallási ünnepekről, termékenységet, esőt varázsoló táncokról, a mitológiát megjelenítő mimikus elemekkel gazdagodott, énekes szöveggel kísért ünnepekről tanúskodnak. Egyes rítusok a középkor végéig – töredékeiben pedig olykor napjainkig – szerves része különböző népek szokásrendszerének . Az ógörög színház „kisajátítja” ezeket a szertartásokat, énekeket, táncokat, melyek a tragédiák, szatírjátékok és komédiák lényeges alkotó elemeivé válnak. Az ember tudatos léte első pillanata óta – sőt tán már jóval azelőtt – táncolt előadott kötelező rítusokat. Miért ne higgyük, hogy az ember a még botladozó, önmagát tudatosan még nem ismerő, fejlődése kezdetén, a lét- és fajfenntartásának ösztönös biológiai parancsára, magában vagy össze-összekapaszkodva énekelt, táncolt volna? Később, ha bizonytalanul is, lassacskán valamennyire magára ismert ... Sokfajta vágytól s félelemtől hajtva, kínzó kétségeire választ keresve mindinkább úgy mozgott, úgy cselekedett, hogy azt a mai fogalmaink szerint is már rítusnak, táncnak mondanánk. Bizonyos szertartásokat, mozgásokat meghatározott alkalmakkor, szigorú rend szerint ismételt meg. A munkára alkalmas eszközöket is előállító ember létének tudati börtönrácsain lassan-lassan áttört a szabad gondolat, vagy legalábbis a szabadabb cselekvés sóvárgása . A gondolkodás csodájának vágyott végterméke végül is: a világ teljes birtokbavétele. Az ösztönök alól felszabaduló ésszerűség a kétkedés körein belül járva emelkedik a valóság fölé s kutatja (mai szóval) az oksági összefüggéseket. A mind újabb, megoldhatatlannak látszó teendők, kérdések megfejtésére az ember szertartásos rajzokat fest barlangjainak falára, szobrocskákat készít s meganynyi egyéb segédeszközt a világ megmagyarázására s uralására. S mindezzel mély egybecsendülésben, mintegy önmagát bíztatva, mind gyakrabban mozdul ritmikusan belső indíttatásra. Apró „színjátékokat” játszik rajz, szobrocska és „szereplő” ember: mind megannyi világértelmezés. Hadd tegyük hozzá: nem puszta kontempláció. Ezektől az egyszerű szertartásoktól az ember a végső megoldást remélte, várta el. Feszítsük tovább ? A végső megoldást, magyarázatot, sikert és győzelmet igyekezett kikényszeríteni... George omson alapkönyvében az Aischylos

folkMAGazin

Jelenet a Csíksomlyói passióból (A felvételeket a Nemzeti Színház bocsátotta rendelkezésre.)

7

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 1996/3  

A TARTALOMBÓL: Fehér Anikó: Advent; Dr. Dienes Gedeon: Pesovár Ernő 70 éves; Kóka Rozália: „Mikor kijöttek a hazából...”; Király Zsiga-díjas...

folkMAGazin 1996/3  

A TARTALOMBÓL: Fehér Anikó: Advent; Dr. Dienes Gedeon: Pesovár Ernő 70 éves; Kóka Rozália: „Mikor kijöttek a hazából...”; Király Zsiga-díjas...

Advertisement