Page 36

Szabó Zoltán: „Az első táncházasok egyike” - Zichy István gróf a körösfői táncházban Gróf Zichy István (1879-1951) az 1940-es évek második felében készült; napjainkig jórészt kéziratban maradt naplójából választottunk egy részletet. A szerző egy Gödöllőn hallgatott előadás hatására 1906-ban júniustól októberig a kalotaszegi Körösfőre költözött ki, mert mindenképpen meg szerette volna ismerni az akkoriban felfedezett néprajzi tájegységet, az ott élő embereket. Az ekkor még képzőművésznek készülő Zichy elsősorban tanulmányútnak szánta látogatását, de később véglegesen is le akart telepedni Körösfőn, hiszen a gödöllői művésztelep tagjai a népművészetet a művészi elvek legtisztább, legharmonikusabb értékeként tisztelték és a tiszta kútfők keresésével a nemzeti művészet létrehozásán fáradoztak. Ennek a nyomán született meg a Malonyay Dezső nevével fémjel zett kötetsorozat (A magyar nép művészete I-V 1907-1922), aminek első, Kalotaszeg népművészetéről szóló kötetében Zichy-rajzokat is megcsodálhatunk. Zichy István 1920 után a magyar őstörténet kiváló kutatójává vált. 1925-ben a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, 1935 és 1944 között a Nemzeti Múzeum (akkor Magyar Történeti Múzeum) főigazgatója, és a Magyar Néprajzi Társaság elnöke volt. A magyar művelődéstörténet egyik nagy vesztesége, hogy bizonyíthatóan nyomdára előkészített „Magyar viselettörténet” című munkája az 1950-es években kiadatlanul elkallódott. Sajnálatos tény, hogy többszöri próbálkozásaink ellenére tudományos munkásságát összefoglaló kötet kiadására az anyagi feltételeket nem sikerült előteremteni. Naplórészletek „Körösfőn Korpos György Palinál kaptam mingyárt szállást kinek háza az országútnál állt és akinél már több kollégám lakott. Házigazdámat becsületes nevén Korpos Györgynek hívták, Pali csak ragadványneve volt, mint amilyen minden kalotaszegi embernek szokott lenni. Ott tehát lepakoltam és aztán körülnéztem a faluban. Estére Korposné törtpuliszkát főzött, ezt egy nagykanállal kiszaggatta, egy jókora tálba tette és leöntötte frissen fejt bivalytejjel; mire mindenki kanalat kapott és nekilátott az evésnek. Egy kivétellel, egész októberig minden este ez volt a vacsorám és részemet mindig élvezettel fogyasztottam el. Az első éjszakát kevésbé élveztem, mert a család – mint ott nyáron szokás – kint aludt a csűrben, de a „bonya” (nagyanya) az „ersó házban” (első szobában) maradt és nekem is oda készítettek jó sokvánkosos dunyhás ágyat. De Pali másnap megszánt és estére, pár ócska deszkából testhezálló, koporsónagyságú ágyat ütött össze számomra a tornácon. Ezt jól kitömtük szénával, amire egy durvaszövésű lepedőt tettünk. Valahonnan valami keményebb vánkos is került, takaróul pedig egy pokrócot kaptam; így lakótársamtól és puha ágyamtól is megmenekedtem.(...) Körösfő népének stílusérzéke nemcsak építkezésében és viseletében, de életformáiban is megnyilatkozott. Társadalmi szabályaik nagyon szigorúak, érintkezési formáik simák és kellemesek voltak. A durvaságot, valamint akkor a középosztálynál is gyakori duhajkodást nemcsak lenézték hanem meg sem tűrték. Ha valaki – ami ritkán fordult elő – részegre itta magát és verekedni próbált, azt szépszerével félreállították. Akivel ez többször is megtörtént, azt már nem tartották rendes legény-, vagy embernek: (...) Házigazdáim nagyon jó mestereim voltak, és tőlük az illemszabályokat, valamint a kalotaszegi tájszólást is hamar megtanultam. Így aztán, miután a magyar parasztember gondolkodásmódját gyermekkoromtól fogvást ismertem, nem sok időmbe tellett, míg a körösfőiek teljes bizalommal bevettek maguk közé. De még egy lépést kellett megtennem, azt, hogy ruhában is hozzájuk hasonlóvá váljak. Ez is megtörtént. Szereztem néhány rend inget-gatyát, szép melyrevalót, egy bujbelét, pár csizmát és kalapot, de a kalapravaló gyöngyösbokrétát és a kivarrott fekete nyakra-

36

valót, már leánytól kaptam, mert ezeket venni szégyen lett volna. Most már bátran részt vehettem a vasárnapi táncban. A táncot mindig egy – vagy esetleg két – „legények gazdája” rendezte. Ennek kellett cigányról gondoskodnia, és egy alkalmas házat vagy csűrt „elkérnie”. Néha bizony csak olyan csűrt kaphattunk, amelynek friss földjét nekünk kellett ledöngölnünk. Ez fáradságos dolog volt, mert csizmáink hegyes sarka eleintén úgy belévágott a csűr földjébe, hogy erővel kellett kirángatnunk belőle. A cigányt – ez többnyire egy szál »klanétás« volt – először a legények házánál illett pálinkával megitatni. Aztán – ez többnyire kora délután volt – megindult a gazda a tánc színhelyére. Elöl ő vágott neki dalolva, pár pajtásával összefogódzva az út közepének – bármely idő is légyen – pár lépéssel utánuk húzta vagy fújta, ahogy csak bírta a cigány. A tánc helyére érve rendezkedték, elhelyezkedtek, miközben a „népek” gyülekeztek. A legények egy csomóban, a fehérnépek és a házasemberek is körülöttük álltak. A szerint, hogy a tánc az alvégen vagy a felvégen volt-e, eleinte inkább csak az utcabeli lányok jöttek, a másikak később, mintegy látogatóba érkeztek. Mikor mindenrendben volt, a legények gazdája pár pajtásával kiállt a középre, a cigány pedig rákezdett a legénynótára, mire azok – »pávásan« – megkezdték a táncot. Ennek a táncnak három fő mozzanata van, de a táncosok végig lehetőleg kört képeztek, (fejüket és derekukat pedig –mint minden magyar táncnál – mindig egyenesen tartották. Az első mozzanat igen méltóságteljes ritmikus lépés volt, ennél a táncos térdeit felváltva magasra emelte, másik lábán jól felemelkedett, eközben hüvelyk és középujjával folyton »füttyögetett« (csettintett). Ez alatt hívta a gazda a táncba a többi legényeket; vagy, ha elég derék legény volt hozzá, úgy galléron vagy vállon kapva penderítette be őket a körbe. Ehhez a másiknak is ügyesnek kellett lennie, nehogy négykézláb érkezzék. Mire a legénység mind benn volt a karikában, a cigány a frissebb ritmusú figurát játszotta. Ezt mindenki többé-kevésbé egyénien járta. Ez egyrészt hihetetlen gyors bokázással, másrészt ugrásokkal, közben a csizmaszár ütemes csapkodásával; füttyögetéssel és kurjongatással ment mindaddig, amíg mindnyájan valósággal lázba jöttünk. Akkor a zene egyezerre csak csendesedni kezdett és a tánc átment harmadik mozzanatába, ami inkább csak körséta volt, miközben a zenét a táncosok tapssal kísérték. Ezt az egész község élénken figyelte és nagy csúfságszámba ment, ha valaki a tapsot elvétette. Erre az volt a szabály, hogy akinek a keze vétett a háta bánja«. A legénytáncot esetleg többször is megismételték, mert ez a főtánc, amikor végre szabad volt a cigánynak a párosra átmennie. Mikor a lassút elkezdték, a legények megálltak és a körön kívül álló lányokat –épp úgy, mint art az ónodi táncról szólva elmondtam – „Kisó te! Pendzsi” hívással, vagy csak egy intéssel a körbe szólították. A lassút folyton fordulva járták, és pedig minél tovább egyfelé fordulva, amit nehéz volt megszokni. A frissbe egyesek kedves változatosságot hoztak azzal, hogy ritmusát csizmasarkukkal kikopogtatták. A legény párjával pihenőig együtt táncolt, ezért úgy is mondták, hogy „egy párt táncolt” – „kivel táncoltad ezt a párt?”. Pihenő után többnyire megint legénynótával kezdték. Ilyenkor a gazda gyakran hívott táncba néhány (házas-) embert, kivált a fiatalját, vagy a híres táncosokat. A páros táncban némelyik menyecskét is megugratták, de ezt a lányok nagyon rossz szemmel látták. A tánc hol vasárnap délután, hol szombaton kezdődött és ilyenkor vasárnap reggelig tartott. Istentisztelet előtt be kellett fejezni, mert arról nem volt szabad lemaradni. Sőt az is szégyen volt, ha valamelyik legény netán „gyökintett” vagyis elbóbiskolt, amit a lányok nagyon jó1 láthattak, mert a legények a karzaton mintegy kirakatban ültek. Arra is volt eset, hogy a szombaton kezdett mulatságot még vasárnap délután is folytattuk, de ezt az öregek megrótták. Az egész mulatságot a gazda előlegezte, de a végén elszámolt a legényekkel, akik azt egyenlő részekre osztva térítették meg.(...)” Malonyay Dezső: A magyar nép művészete I. kötet illusztrációja

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 1996/1  

A TARTALOMBÓL: Timár Sándor: Kallós Zoltán 70 éves; Novák Ferenc: Hagyományaink; Tálalóba tálalható; Banner Zoltán: Szobrász nép – népi szob...

folkMAGazin 1996/1  

A TARTALOMBÓL: Timár Sándor: Kallós Zoltán 70 éves; Novák Ferenc: Hagyományaink; Tálalóba tálalható; Banner Zoltán: Szobrász nép – népi szob...

Advertisement