Page 3

Timár Sándor: Kallós Zoltán 70 éves Hetven évet megélni nem kis dolog, hát még úgy megélni, mint Kallós Zoltán – hasznos munkával, a hasznos munkát akadályozó megpróbáltatásokkal, az akadályozó erők ellenére létrejött eredményekkel. Így látjuk mi. De nem biztos, hogy ezt ő is így látja. Tudjuk, hogy ő mindig többet, szebbet, jobbat akar, s gyakran elégedetlen önmagával. Engem Martin György ismertetett meg Kallós Zoltánnal még a 60-as évek végén, amikor Erdélyben – ismert okok miatt – helybéli segítség nélkül nem lehetett táncgyűjtést végezni. Számomra nemcsak a csodálatos értékeket őrző emberekkel való találkozás volt nagy élmény, hanem Kallós Zoltán segítő jelenléte is. Nagyszerűen tudott bánni az emberekkel. Mikor zenét, táncot gyűjtöttünk, nemcsak mi kaptunk értékeket a falvak hagyományőrző parasztjaitól, hanem ők is kaptak szeretetteljes buzdítást, öntudatra ébredést, erőt a hagyományok megőrzéséhez Kallós Zoltántól. Mindig szívesen vállalta a hosszú utazásokat, velünk és az adatközlőkkel való törődést, s úgy tapasztaltam, hogy maga is feltöltődött a gyűjtések során. Közös munkánkra visszaemlékezve jutnak eszembe Bartók Béla sorai: „20-25 évvel ezelőtt gyakran csodálkoztak jóakaróink: hogyan lehet az, hogy képzett, sőt pódiumra is kiálló muzsikusok olyan – amint ők gondolták – »alacsonyrendű« feladatra vállalkozzanak, mint amilyen a falusi zene helyszíni tanulmányozása és gyűjtése. Milyen kár, mondták, hogy ezt a munkát nem végzi el helyettük más, például olyasvalaki, aki egyéb zenei feladatokra úgysem alkalmas. Sokan valósággal bolond ember rögeszméjé-

Novák Ferenc: Hagyományaink Egy nép, egy népcsoport hagyománya az a szellemi vagyon, mely önismeretét, tudatát táplálja, nemzedékek sora egymásnak tovább adja, hogy a kisebb vagy nagyobb közösség arculatát, főbb jellemvonásait megőrizhesse. A népek fenntarthatják nyelvüket, de ha hagyományaikat, melyek csak rájuk vonatkoznak, elvesztik, idegen hatások váltják fel, félő, hogy megtartó erejük is elsorvad. Inkább fordított példák vannak. A bolgárok, a skótok elfelejtették ősi nyelvüket, de hagyományaik szilárd fennmaradása évszázadokra biztosította nemzeti tudatuk meglétét és összetartozásuk érzetét. Ahhoz, hogy az élő vagy írott hagyományok fontosságát megértsük, szükségesnek mutatkozik azoknak a törvényszerűségeknek a megismerése, mely bármilyen népcsoport szellemi kincsét nemzedékek a mélyből átveszik és egy következő nemzedéknek a magasba tovább adják. A hagyomány tág fogalom. Jelenti egy együvé tartozó nép, vagy szűkebben, egy népen belüli etnikum szigorú szokásrendjét, napi gazdasági és társadalmi cselekvéseinek szabályait. Jelenti a generációkon keresztül csiszolódott ízlésvilágot, mely meghatározza az életét körülölelő tárgyi világ minőségét és milyenségét. Meghatározza életvitelének apró szertartásait és mindennapi cselekvéseinek szabályait, családon és közösségen belül. A hagyományok vizsgálata közben nagyon kell vigyáznunk arra, hogy kerüljük azt a hibás értelmezést, melybe az 1930-as években szellemi életünk sok jeles képviselője beleesett. Úgy gondolták, hogy a magyar szokásrendről minden külső befolyásra nőtt „hajtást” le kell metszeni, olyan hajtásokat, amelyek évszázadokon keresztül hozzánőttek hagyományaink fatörzséhez és azonosultunk már velük. Nagy hiba lenne, ha ezt a viviszekciót, élveboncolást elvégeznénk. Ez esetben szellemi vagyonunk, hagyományaink ugyan ősinek és szentnek hitt, de élettelen „rönk vagy tuskó” maradna csupán. Ez szomorú és életképtelen visszatérést jelentene egy ezer, kétezer évvel ezelőtti állapothoz. Ez kizárja egy nép befogadó képességét és igényét erre, melyet a mindenkori társadalmi,

Dér Imre fotóján Kallós Zoltán énekel

nek tekintették kitartó szívósságunkat. Ezek, szegények, nem is sejtették, milyen nagyon sokat jelentett számunkra az, hogy saját magunk mehettünk falura, hogy ott mi magunk átélhettünk ezt a számunkra irányt mutató zenét.” Kallós Zoltán számára is sok élményt, ismeretanyagot adtak a gyűjtőutak. De nemcsak neki, hanem nekünk is, akik összegyűjtött értékeiben gyönyörködhetünk. Nagy szerencse, hogy ezek egy része már kazettán, lemezen, sőt könyv formájában is elérhető. Mi is örülünk ennek, hát még a következő évezred szépet szerető érdeklődői milyen boldogok lesznek! Ma még e munka értékeit fel sem tudjuk igazán mérni. Azokra az időkre is emlékezünk még, amikor a határainkon túl élő magyarok kultúrájáról nem sokat tudott az iúság. Ha valaki kíváncsiskodott, próbált megismerkedni ezekkel az értékekkel, arra az itthoni hivatalos szervek sütötték rá, hogy soviniszta, nacionalista. Emlékszem, mikor széki zenét hallgatva az ismerőseim azt gondolták, hogy román zenét hallgatok, annyira keveset tudtak a határainkon kívül élő magyarok muzsikájáról. Ezért is kell nagyra értékelnünk Kallós Zoltán munkásságát, mert nemcsak mi tudjuk már, hogy milyen az erdélyi népzene, hanem erről tájékozódhatott a nagyvilág közönsége is. Így lesz újra egységes a magyar kultúra – határoktól függetlenül – s ezzel nemcsak önmagunkat gazdagítjuk, hanem a nemzetközi műveltséget is gyarapítjuk értékeinkkel. Köszöntjük tehát Kallós Zoltánt 70. születésnapján, s nagy örömmel értesültünk arról is, hogy Kossuth-díjat kapott. Szívből gratulálunk és további munkájához sok erőt és jó egészséget kívánunk! Budapest, 1996. március

földrajzi, gazdasági és történelmi szükségszerűség tesz elkerülhetetlenné. Ha a fatörzs, az alapkultúra életerős gyökerekből táplálkozik, akkor az értéktelen hajtásokat le tudja vetni magáról. Maradnak a frissek, a törzshöz idomulóak. Néhány nemzedék után már ezek is az alaphagyomány természetes részévé válnak. Ez különösen érvényes a magyar tárgyi és szellemi kultúra egészére. A harmincas évek vitáira bölcsen és úgyszólván megcáfolhatatlanul Babits válaszolt: „A magyar kultúra nem néprajz tárgya: noha mindig a népi lélekből szívta legbelsőbb erőit. A palánta nem azonos a forrással, amely táplálta és megóvta kiszikkadástól. A magyar kultúra Szent-Istváni képződmény, mint maga az egész magyarság. Sokszínű tág és tárt, hatásokat és benyomásokat magába olvasztó... Ez a belső nagyság hozzátartozik lényegéhez. Mihelyt már nem volna ilyen, már nem is volna magyar.” Ha elfogadjuk Babits Mihály bölcs megállapításait, akkor különösen kell vigyáznunk arra, hogy a hagyomány fatörzséről nehogy letördeljük az életünk szükségszerűségeiből befogadott külső „hajtásokat”. Egy hamis „ősi” helyzet szigorú kanonizálása véget vethet egy egészséges hagyományozódás folyamatának. A hagyomány törzse csak szeretettel, el nem hibbanó biztos ízléssel kezelt értékes, friss információk befogadásával maradhat fenn. Különben is mit tekintsünk ősi hagyománynak? A honfoglalás kori állapotokat? Vagy az időszámítás kezdetét, mikor valahol keleten türk és finnugor népekkel éltünk együtt? Az őshaza és a honfoglalás között, éppen a vándorúton az állandóan változó körülmények hatására még nyelvünkben is lényeges változásokon mehettünk keresztül. Szokásaink és más szellemi, tárgyi hagyományaink a mindenkori parancsoló szükségszerűség hatására alakulhattak, formálódhattak. Ezt a régészeti leletek is bizonyítják. A kereszténységgel, az államalapítással pedig gyökeresen megváltozott szokásrendünk; szellemi életünk; gazdasági életünk; ruházatunk; építészetünk. Be kellett fogadnunk azt az európai kultúrát, ami a választott valláshoz tartozott. A befolyásokat zenében, táncban, viseletben és mindennapi, nem vallási szokásban – természetesen – a magunk arcához, ízlésünkhöz igazítottuk. Néhány nemzedék után az új „beoltott hajtások” is társultak az alapkultúrához, melybe beleépültek, belenőttek.

folkMAGazin

3

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 1996/1  

A TARTALOMBÓL: Timár Sándor: Kallós Zoltán 70 éves; Novák Ferenc: Hagyományaink; Tálalóba tálalható; Banner Zoltán: Szobrász nép – népi szob...

folkMAGazin 1996/1  

A TARTALOMBÓL: Timár Sándor: Kallós Zoltán 70 éves; Novák Ferenc: Hagyományaink; Tálalóba tálalható; Banner Zoltán: Szobrász nép – népi szob...

Advertisement