Page 4

Kant nevű paszományos, kőhajításnyira az Uránia mozitól; azt mondja, hallott róla, de – míg élt – gépi paszományt készített. Kézi paszománykészítés kizárólag Nagykállón létezett, ott tanulta 14 évesen. Akkoriban öt-hatszázan dolgoztak a telepen: szabók, nagykereskedők szállították el a termékeiket. Később a helyi Háziipari Szövetkezetet vezette Somogyi Sándorné, jó három évtizeden át. Így tapasztalja, mostanában kezdenek újra paszományt venni az emberek, például egy református lelkész rendelt ilyet a palástjára, s keresik vőlegényi ruházathoz is. Bizonyára lehetne még meggyőzőbben szembesíteni a hagyományt a mai kor igényeivel, ám ezt érdemesebb egyén elvégezni annak, akit ez érint: ahány fölhasználó, annyi szem pont, s ezeknek csak egyike, hogy régi vagy magyar... IV. Népi vártán Különleges ez a szerelmi háromszög: a hagyomány szűzi kezeiért vetélkedik a tudomány (kérő) és a piac (szerető), aztán az évek sodrában előadódhat ez-az. Merthogy a hagyomány „magától is” elvesztheti érintetlenségét, átalakulhat. Széken a táncház itthoni kitörése után pár évvel olyan silány hímzések jelentek meg, mintha kifejezetten a tájékozatlan turistáknak szánták volna; hát persze kevés volt a régi használt viselet, az újat pedig nem győzték tömegtermelésben. Évtizedekkel korábban a kalocsai hímzések színe változása kelthetett hasonló föltűnést. Eredetileg a kékek és lilák uralták a motívumokat, csak a kereslet megugrásával lettek ilyen tarkák, mint mostanság. Beavatkozhat-e a tudomány („néni kérem, tessék már rendes mintákat öltögetni!”), vagy bízni kell a kézműves művészegyéniségében? Eddig

Berán István: Közös buli

Az Országos Szezonnyitó Táncházi Mulatság, a Táncházi Kamara első önálló rendezvénye, 1990 óta igazi őszi találkozóvá fejlődött. Sikeresnek és hasznosnak bizonyult az elképzelés, hogy legyen ez az alkalom a hazai táncházak közönségtoborzója, közös reklámja. Ugyanakkor évente jelentős veszteségeket voltunk kénytelenek elkönyvelni, a néhány sikeres pályázat, a görcsös szponzorvadászat és a fokozatos jegyár-emelések ellenére. A VI. Szezonnyitó Táncházra készülve az Ügyvezetőség úgy döntött, további ráfizetést nem vállalhatunk, de azt sem hagyhatjuk, hogy a rendezvény reprezentatív és országos jellege csorbát szenvedjen. Egyedüli megoldásnak a közös buli megrendezése látszott, amelyen a táncházas zenekarok és tánctanítók tiszteletdíj nélkül vesznek részt. Hátha van már a Táncházi Kamarának annyi erkölcsi hitele, hogy ne „kaszálásra” gondoljon, akit ingyenes közreműködésre hívunk? Az érdekeltek legtöbbje megértette szándékunkat, nyilván azt is felmérve, hogy érdemes a jól bejáratott Szezonnyitón személyesen megmutatkozni, szórólapot terjeszteni, kazettát árusítani. (Az esélyek kiegyenlítésére a vidékiek útiköltségét megtérítettük, a még jobb hangulat érdekében pedig minden szereplő ötszáz forintos büféjegyet kapott.) A

4

ment magától ez a hagyományozás, szájrul szájra, apáról fiúra, de mostantól oda kell figyelnünk, sőt részt kéne vállalnunk a „Nesze fiam!” folyamatosságból. Tényleg azt a kort éljük, amikor a szájhagyományoz átmegy írásbeliségbe, ha valakit kifelejtünk, az menthetetlen, más nem „írja le” helyettünk. Ki felelőssége a hagyományőrzés? Egyéné, intézményé, társadalomé? Kár feszegetni; mindnyájunké – és nincs előírva, ezt hogyan kéne csinálni... Mégis mindig akadnak újonc-mesterek s bájos ifjú tanoncok, akik föltartóztathatják a könyörtelenül rostáló időt. Ebből a szempontból jelképesnek tekinthető, hogy a most hadra fogható kézművesek épp a budai várba fészkelték be magukat: (hagyomány)őrzők, vigyázzatok a strázsán! Csak amikor megittam életem eddigi legdrágább kávéját (száztízért már ki is hozták...), akkor kezdtem keresni rajta a kézműves rég nyomait: a kávébab szemeit, vagy a kockacukrot faragták-e bugylibicskával? Sokat tűnődni nem maradt időm, a multik már a Bécsi kapu torkában dörömböltek, ostromlétráik beárnyékolták a várfalakat. Egy sörmárka ellepte a színpadok díszleteit, a környező házakat, a háttérben egy cigi-cég már azzal se érte be, hogy helikopterrel daruztassa a kisorsolandó terepjáróját; körös-körül fölizgultak a kamatlábak s harci jelszavakat bömbölt a szél. Magamhoz tértem: itt most gyorsan választani kell valamit, a legszebbet, vagy a legrégebbit, netán a leginkább ritkaságszámba menőt, szóval valamit, ami leg-leg-leg, ami megmentésre érdemes, mielőtt ezek itt letarolják. Mielőtt ideáll egy extraprofitista főszponzor és ki nem jelenti: stipi-stop, enyém a Szent Istók. Mielőtt teljesen bekrepál az élet s szétködlik a józan ész. És választottam – a bubamadarat.

program kialakításánál természetesen a zenekarok és tánctanítóik választását vettük figyelembe. Az újságoknak, TV- és rádiószerkesztőségeknek küldött levelünkben is elsősorban a közreműködőkre hívtuk fel a figyelmet. Tudomásunk szerint a Magyar Rádió „Péntektől-péntekig”, „Zene-szó” és „Talpalávaló” műsorai, a Civil Rádió, az MTV-ben a „Múzsa” és a „Népzenei magazin”, a Duna TV-ben a „Táncház”, valamint a Budapest Week és a Magyar Hírlap közölt tudósításokat, riportokat. Előzetes hirdetést a Pesti Estben jelentettünk meg, ezen kívül szórólapokat osztottunk a Diákszigeten, a Mesterségek Ünnepén és metrókijáratoknál. Azt akartuk, hogy a közönség is a megnyerésére irányuló szolgáltatásnak érezze a Szezonnyitó Táncházat. Az Almássy téri Szabadidőközpontban megrendezett, valóban gazdag, délutántól hajnalig tartó programra a kamarai tagok ingyen, a gyermekek 50 Ft-os, a felnőttek 100 Ft-os áron jöhettek be. Nem panaszkodhatunk, a korábbi évekhez képest 40-50%-kal többen, mintegy kétezren táncoltak a két teremben, hallgatták az alkalmi zenekarok muzsikáját az aula forgatagában. Vagy egyszerűen csak beszélgettek a ház valamelyik szegletében... Lehet, hogy tévedek, de úgy tapasztaltam, ezen alkalommal mindenki egy kicsit jobban magáénak érezte a Szezonnyitó Táncházat. Egy kicsit megcsillant az összefogásban rejlő erő, ami még sok jó közös buli reményét kelti, talán nem csak bennem.

folkMAGazin

folkMAGazin 1995/3  

A TARTALOMBÓL: Bankó András: Leg-leg-leg: esetleg; Berán István: Közös buli; Kóka Rozália: „Nem kell a mostaniaknak mese...”; K. Tóth László...

folkMAGazin 1995/3  

A TARTALOMBÓL: Bankó András: Leg-leg-leg: esetleg; Berán István: Közös buli; Kóka Rozália: „Nem kell a mostaniaknak mese...”; K. Tóth László...

Advertisement