Page 22

Pesovár Ernő: Széll Jenő Széll Jenőtől búcsúztunk 1994. január 27-én a Kerepesi temetőben. Az egyszerű és meghitt szertartás keretéül az 56-os forradalom szellemét idéző zászló és a Muzsikás Együttes keservesei szolgáltak, szimbolizálva azt a két eszmét, melyek életét meghatározták. E két eszmébe, a humánusabb magyar társadalomba és a népművészet erejébe vetett hitét soha nem vesztette el, élete ezek jegyében teljesedett ki a megpróbáltatásokat is vállalva. Jelképes értékű, hogy az Ő kormánybiztossági szellemében sugározta a Szabad Kossuth Rádió azon a drámai hajnalon, november 4-én, Kodály: „Zrínyi szózata” c. művét s kiáltotta világgá: „Ne bántsd a magyart”. S hogy Széll Jenő így is gondolta, arról már korábban tanúbizonyságot tett. Mikor bukaresti követként azt az utasítást kapta, hogy mérje fel az erdélyi magyarság helyzetét, a kor szellemével szembefordulva nem elkendőzte, hanem őszinte hangon tárta fel a rideg valóságot. Természetes, hogy visszahívták posztjáról. Ezt a veszteséget kárpótolta a sors mindannyiunk számára azzal, hogy így lehetett az 1950-ben megalakult Népművészeti Intézet igazgatója. Napjainkig ható erővel bontakozhatott ki a Széll Jenő által irányított intézetben a népművészeti mozgalom. Mindez annak a koncepciónak köszönhető, hogy kellő megalapozottságú hátteret biztosított a tánccsoportokban, népi együttesekben folyó

Gondolatok a néphagyományról „...életünk átalakítására, új és maradandó életforma kialakítására, a nemzet újjászületésére a múlt befogadása nélkül nincs reményünk.” Ezt a ma is időszerű gondolatot Muharay Elemér írta a „Hagyományunk, műveltségünk, életünk” c. 1942-ben megjelent könyvében. A hagyományőrzés gondolata századunk elején merült fel először az 1920-as évek tájékán, s hol kisebb, hol nagyobb mozgást kavarva napjainkig jelen van törekvéseinkben. Mozgatója elsősorban az az értelmiségi szándék, mely fontosnak tartja hagyományaink, a népi kultúra értékeinek megmentését és társadalmi integrálását. A népi kultúra felé fordulás mindig progresszív jelensége volt társadalmunknak. A 20-as években „Magyarország felfedezése”, a II. világháború idején része a szellemi honvédelemnek, 45 után a NÉKOSZ működése jellemzi ezt a tendenciát, a 70-es évek népművészeti divathulláma, a táncházmozgalom is közéleti érdeklődéssel párosul. A progresszió két vonalon jelentkezett. A Nyugat-Európából induló szellemi-művészeti áramlat célja, az őskultúrák és a népművészet felfedezésével, a modern kultúrák megújítása. A népművészetet, a „tiszta forrást” művészeti anyanyelvként, funkcionálisan használják, és építik be egy szerves kulturális-társadalmi fejlődés folyamatába. Nálunk és Közép-Kelet Európa többi országában is, ez a törekvés összefonódik a nemzeti identitás tudat tisztázására és keresésére irányuló törekvésekkel. Ezekkel az irányzatokkal szinte egyidőben, de az I. Világháború után egyre erőteljesebben jelenik meg a néphagyományt és népművészetet kisajátító, külsődleges jegyeit felhasználó, aktuálpolitikai torzítása a hagyománynak. Ez a torzult szemlélet osztotta meg a magyar progressziót, indította és mérgesítette el máig hatóan a népi-urbánus ellentét. A néphagyományról, népművészetről kialakult társadalmi összkép is a viták hatása alatt született, ezért rendkívül felületes. A népművészeti mozgalmak társadalmi méretű jelentkezése

22

munkához. Minden korábbit meghaladó gyűjtő és feldolgozó tevékenység indulhatott meg védő szárnya alatt, melyben a széleskörű társadalmi összefogás mellett a kor legjobb szakemberei vettek részt. Nem véletlen tehát, hogy a Folklór hagyományos ágain (népzene, szokások, gyermekjátékok stb.) túl ez a periódus vetette meg a korszerű néptánckutatásunk alapjait, indította el a hangszeres zene rendszeresebb gyűjtését. A tudományos hátteret biztosító, a tradíciót feltáró munka mellett ebben a korszakban alakult ki a különböző művészeti ágak oktatóit képző módszer, melyhez jelentős publikációs tevékenység járult. Mindez annak köszönhető, hogy az Intézet igazgatójaként kitűnő diplomáciai készséggel védelmezte az Intézetben folyó munkát a külső és belső támadásokkal szemben. A forradalom bukása után azonban már nem tudta megvédeni sem önmagát, sem a Népművészeti Intézet általa kialakított struktúráját. A börtönből kiszabadulva egy ideig csak távolról figyelte az eseményeket, mondván, hogy jelenlétével nem kívánja kompromittálni a mozgalmat. De az eljövendő új idők szeleit sejtető, megújult törekvések ismét magával ragadták, s szinte nem volt olyan jelentős tánc vagy zenei esemény, mely bíztató és inspiráló jelenléte nélkül zajlott volna, s ebben megrokkant egészsége sem gátolta. Veszteség mindannyiunk számára, hogy ezentúl nem kíséri figyelemmel megértő és meleg tekintete további vállalkozásainkat.

– a 30-as években a „Gyöngyösbokréta”, az 50-es évek „táncoló népe”, a 70-es évek néptáncegyüttesei, nemcsak e kultúra megmutatkozását jelentették, hanem kísérőjelenségei voltak az adott kor politikai életének. Közegükből kiszakítva demonstrálták az „ezeréves Magyarország” gondolatát, majd a néphez tartozást, s legutóbb a „fejlődő szocialista ország virágzó kulturális életét”. A kulturális és társadalmi életünket napjainkban is jellemző viták – álviták kereszttűzébe került újra a „népi gondolat”. A viták, mint mindig, rendkívül felületesek és kísérlet sem történik arra, hogy – a társadalmi megújulás reményében –, az értékeket szem előtt tartva fogalmazzák meg a néphagyomány és társadalom kapcsolatát. Az eligazodást mérföldkőként segíthetik azok a szintetikus alkotói életművek (Bartók – Kodály – Lajtha, Ady –József Attila – Nagy László, Vajda Lajos – Medgyessi – Nagy I.), melyekben a népi kultúra és az egyetemes kultúra értékei szétszakíthatatlan egységben jelentkeztek. Akik a világon mindenki számára érthetően és időszerűen szólaltak meg a művészet nyelvén, magyarul, hírt adva emberségünkről, népünkről, nemzetünkről. Felhívjuk a figyelmet azokra a tradicionális falusi közösségekre, tánc- és zenei együttesekre, tárgyalkotó és kézműves csoportokra is – akik politikai szándékoktól függetlenül – ezt a kultúrát sajátjukként élik, őrzik, és alakítják. Azokra a csoportokra, ifjúsági közösségekre, melyek a magyar folklórkutatás eredményeit felhasználva, fiatalok ezreinek szellemiségét alakítva, teremtették és teremtik meg a hagyományos kultúra átadásának és használatának nemzetközi viszonylatban elismert és példaként emlegetett magyar modelljét. Muharay Elemér munkássága alatt többször hangsúlyozta az életkultúra fontosságát. Azt, hogy a szellemi és művészeti élet csak úgy élhet egy egészséges társadalomban, ha annak mindennapi életébe, mélyrétegeibe szervesül. Ezeket a gondolatokat ajánljuk mindazok figyelmébe, akik a népművészetről, a népművészeti csoportok tevékenységéről szólnak, vagy ítélnek. (Muharay Szövetség)

folkMAGazin

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 1994/1  

A TARTALOMBÓL: Hofer Tamás: A népi kultúra öröksége; Bankó András: Háztáji beköszöntő; Bankó András: Vásári vasárnapok; A II. Budapesti Folk...

folkMAGazin 1994/1  

A TARTALOMBÓL: Hofer Tamás: A népi kultúra öröksége; Bankó András: Háztáji beköszöntő; Bankó András: Vásári vasárnapok; A II. Budapesti Folk...

Advertisement