„Kicsi Kóta” csűrjétől a Folklór Adatbázisig Beszélgetés Pávai Istvánnal, a Hagyományok Háza címzetes igazgatójával
„Mesterterv” nélkül látott munkához, az elődök munkái digitalizálásának, archiválásának, eredményeik közreadásának előtérbe helyezésével. Beszélgetés Pávai Istvánnal megvalósításokról, hiányérzetekről és a Hagyományok Házával közös perspektívákról.
46
– A Kolozsvári Zeneakadémia hallgatójaként hogyan fogalmazódtak meg önben, a leendő népzenekutatóban mindazok a szakmai feladatok, amelyeket később a Hagyományok Házában intézményes keretek között tudott végezni? – A népzenével való szorosabb kapcsolatom gyűjtőutakkal kezdődött, miután egyetemista koromban elhatároztam, hogy leginkább népzenekutatással szeretnék foglalkozni. Ezáltal gyorsan kezdett gazdagodni a magángyűjteményem. Ugyanakkor táncházas zenészektől, táncoktatóktól is gyakran másoltam át gyűjtéseket. Mint utólag kiderült, nagyon jól tettem, hiszen előfordult, hogy harminc év után már csak nálam találták meg saját, időközben elkallódott felvételeiket. Gyűjteményem bővülése felvetette az archiválás gondolatát. Ez nem volt idegen számomra, hiszen diákkoromban Jagamas Jánostól és Szenik Ilonától már megtanultam ennek a munkának az alapjait. Ezzel kapcsolatos tudásom tovább bővült, miután az MTA Zenetudományi Intézetben tett első látogatásom alkalmával kapcsolatba kerültem Martin György kiváló tánckutatóval. Ő aprólékosan elmagyarázta ennek a munkának a fázisait, a hosszútávú állagmegőrzés fontosságát, úgy a hangszalagok, mint a filmek esetében, ugyanis időközben táncfilmezéssel is kezdtem foglalkozni. A rendszerváltás után a Marosvásárhelyi Rádió archívumát is megismertem, majd a budapesti Néprajzi Múzeum muzeológusaként többek között archiválási munkát is végeztem, immár digitális eszközökkel. Az így felhalmozott tudást hasznosítani tudtam később, amikor rám bízták a Hagyományok Háza Folklórdokumentációs Központjának vezetését. – Éveken át egy művelődési intézmény, a csíkszeredai Népi Alkotások Háza zenei szakirányítója volt. Milyen mértékben segítette vagy gátol-
ta a gyűjtési-archiválási munkában az intézményben elfoglalt státusa, a tényleges, illetve ki nem mondott elvárások? – A zenetudományi szak elvégzése után, 1976 őszén kerültem első munkahelyemre, a Hargita megyei Népi Alkotások Házához. Az itteni tevékenység hivatalosan megfogalmazott célja a műkedvelő folklórmozgalmak szakmai támogatása volt, tehát ahhoz hasonló cél, mint a Hagyományok Házában a Népművészeti Módszertani Műhelyé. Persze a munkát az akkori diktatúra politikai, ideológiai korlátain belül lehetett csak végezni, de azért volt némi mozgástér, illetve teremtettünk, kihasználva a rendszer gyenge pontjait, a politikai irányítók szakmai tájékozatlanságát. A szakirányítói munka része volt a gyűjtés is, de megyei intézményként a munkahelyem ezt csak Hargita megyén belül támogatta. A más megyékben való gyűjtést így magánemberként végeztem. Az ilyesminek nem örültek a helyi hatóságok. Rendszerint akkor nem akadályozták a tudomásukra jutott gyűjtési szándékot, ha volt valamilyen hivatalos papír, ami indokolta a munkát. Nekem még zeneakadémista koromból volt egy ilyen iratom a rektor aláírásával, amelyben arra kérték a helyi hatóságokat, hogy támogassák a diplomadolgozatom elkészítése érdekében végzendő folklórgyűjtő munkámat. Mivel ezen a papíron nem volt sem idő-, sem térbeli korlát, a diploma megszerzése után is használtam egy darabig. Később a Román Televízió magyar adásának legendás produkciójában, a Kaláka-sorozatban való részvételem okán – amelyben nemcsak a Barozda együttes tagjaként szerepeltem, hanem folklórszakértőként is – a televíziótól is kértem és kaptam hasonló tartalmú hivatalos dokumentumot. – Az örökségmentés sikereivel párhuzamosan talán arra is rádöbbent, mennyi mindent kellene felgyűjteni. Van hiányérzete?
Gyűjtőúton Vicében egy Uher-magnóval, 1978
A Keresztúr-vidéki hegedűjáték dokumentálása, Gagy, 1978 Pávai István, Csapai Géza, Simó József