__MAIN_TEXT__

Page 28

TÁR

NÉGYSOROS

A KITÁNTORGÓKÉ...

A szobában ülök, veszett világoktól távol, magány hűs csöndje babrál bőrömön, könyvek oldalai közé bújok, mikor fázom, és mások levetett emlékeibe öltözöm.

Kedves testvérem, világok vándora, emeld reám most bús magyar szemed, s mondd: van még egy hely ezen világon, ahol a dombok oly szelíden intenek, mint itt, eme vihar tépte honban, rongyos fellegektől omló ég alatt, hol az erdők fái lehajolnak hozzád, és ősi dalok ködét nyögi a patak, a nyáréjek illata barátként ölel át, az utcák hű sara megőrizi léptedet, hol, ha jő az est, a házak összebújnak, s kis szobákban is megfér a szeretet, és tudod, hogyan nyikordul az ajtó, tenyered érzi még a kilincs hűvösét, tudod, majd miként szólít meg a csend, a sarkokban megbújt langymeleg sötét, s dalra gyúl majd egy apró lámpa fénye, egy esőmart szempár féltőn rád ragyog, s oly szelíd szavakkal csüng majd a nyakadban, melyeket egykoron a bölcsőd is ringatott.

HOLNAP ELŐTT (elalvás ellen mormolandó) Függönyök résein csorran az este, reszkető négyszög az ablaküveg, sápatag foglya a tétova holdfény, ingatag lépteit nem leli meg. Pókháló húrjai áznak a csendben, nesztelen omlik egy télikabát, buggyan a tegnap a falrepedésből, csorba tükörben idézi magát. Szúette éjszaka, reccsen a padló, szökken az árnyék, száz keze nő, végtelen perc csak a csend feszülése, kátyúsan döccen a lompos idő. ERDÉLY Sárból és kőből gyúrt hepehupás táj ez, és mégis, minden röge virágot terem, itt a tündérek is csak lábujjhegyen járnak, a csöndre leomló bolyhos esteken. Itt egy kicsivel tán sűrűbbek az éjek, talán hangosabban sírnak a szelek, de feletted ott ragyog milliónyi csillag, az ég kormába vert tüzes vasszegek. Itt a patakok is másképpen dalolnak, rég letűnt koroknak zúgják énekét, ősi regét rónak a sziklákba s a kőbe, völgyekre lebbentve a balladák ködét. Mert kőből, sárból gyúrt hepehupás táj ez, de áldott föld ez mégis, hisz virágot terem, s bár hol örömé, hol a búé sarjad ki belőle, lehajolok érte, s csak szedem, csak szedem.

28

Látod, testvér? Most elfeded arcod, bár nem látom, tudom, harmatos szemed, mert vannak vidékek, mit hátra lehet hagyni. De feledni? Feledni, azt soha sem lehet! SODRÓDVA AZ ÁRRAL Reggel a vén Duna mellett vezetett el utam, és megkondultak bennem a vész harangjai, csak a folyó hallgatott szennyesen és lustán, mint végzet, suhantak szürkén néma habjai. * A fákról lefoszlott már az ünnep fénye, akár ódon házfalakról a megkopott idő, egykedvűn és némán koldulja a percet, a drótként közénk feszült jeltelen jövő. Mert ki sötétben él, most a fényre vágyik, s kit a Nap sütött meg, az árnyékot kutat, újra porba hullnak az elcsépelt fohászok, ha világtalanoknak csak vak mutat utat. Mi mégis osztjuk, ami egy és oszthatatlan, felrúgva ős-törvényt, s a megszentelt hitet, csak a Duna hömpölyög józan némasággal, tudva, cseppekből születnek a kéklő nagy vizek. * A semmi csupasz ágán reszketünk, ellobbant nyarakba hervadt levelek, s a távolban már egyre hangosabban, a jövőtlenség zúg, és sírnak a szelek.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2020/2  

Advertisement
Advertisement
Advertisement