Page 20

AQUA (1999–2018) A víz lételem, alapfeltétele az ember egyéni és társadalmi létének. Az ember gazdasági tevékenysége folyamán a vizet mint természeti erőforrást igen változatos formában hasznosítja. A vízkészletgazdálkodás, a vízfogyasztással járó vízhasználók vízigénye, aminek egyik formája a kommunális felhasználás, vagyis a település háztartási vízigénye, a közintézményi, szolgáltatóipari, vízvezetékek hálózati veszteségeit potló vízigény. Egyéni és közösségi igény és felelősség! A vízvétel célja a háztartási víz, illetve az öntözővíz biztosítása, másodsorban az állatok itatása, harmadsorban a mosás. További funkciók: tűzoltás, vágóhíd, pálinkafőzés, halastó, fürdő, szódavízkészítés, ásványvíz-palackozás. Az élet megannyi tevékenységének nélkülözhetetlen eleme. Próbáljuk meg elképzelni hogy annyi vízből kellene gazdálkodnunk, mint Kenya egyes vidékein, azaz napi és fejenként 2-5 literből! Ezzel szemben a gazdag országokban automata mosógéppel, mosogatógéppel rendelkező családokban a napi, fejenkénti vízfogyasztás eléri a 350 litert. A Földön 1,2 milliárd ember él a víz közvetlen közelében. Olyan emberek, akik közvetlen kapcsolatban vannak a vízzel és a túlélésük is ettől függ. Kapcsolatukat a víz minősége határozza meg, amely évtizedről évtizedre egyre rosszabb. A tengerpartok, tavak és folyók mentén élő népek és kultúrák különbözőek. Az ott élő emberek összekötő, összetartó eleme a víz. Brazíliában, Franciaországban, Törökországban, Spanyolországban, Makedóniában, Magyarországon a víz közelében élő közösségekről készítettem fotográfiákat, arról, hogyan viszonyulnak a természetes vizeikhez, esőerdőkhöz, élővilághoz. A fotóesszé elkészítésénél célom volt az egyéni és közösségi vízigény ökológiai összrendszerének szempontján keresztül bemutatni a víz és az ember kapcsolatát. Különösen érzékenyek vagyunk a víz mennyiségére és minőségére. Gyakran – pusztító aszálykor – túl kevés, sokszor pedig – árvíz idején – túl sok van belőle. Hogyan árulkodnak mindezek az átalakuló klímáról, az ember hogyan alkalmazkodik a természethez, a környezet hogyan reagál a globalizáció létformájára? Fotósorozatom célja ezeket a kérdéseket körbejárni a Föld legkülönbözőbb területein. Molnár Zoltán * egérteni, befogni, a „vizet” évezredek óta sajátja az emberi gondolkodásnak, a mitológiáktól a tudományos magyarázatokig számos elmélet született. A víz tömeg, a lábunknál áttetsző, a felfelé ívelő hullámokon zöld, a vízpermetben fehér, a mélységekben az égtől kölcsönzött kékké összeálló homályos átlátszóság. A víz mindig olyan, mint egy metafora, de mozgásban levő, rögzíthetetlen metafora. Olyan, mint egy titok, ami olyan, mint egy történet, ami olyan, mint egy határ, ami olyan, mint valami egészen más, és mint egyszerre minden. Egyik dolog a másikhoz vezet, s ez az a kincs, ami mindig elfolyik az ujjaink között, és sohasem fogy el. Az újraértelmezés lehetõségét és örömét adja, amikor megtalálunk valamit, ami benne volt, de kiesett a rendszerező emlékezetből, illetve új médiumok, új korszakok keresik helyüket a tárgy-jelenség értelmezésében. Így találkozott Molnár Zoltán sorozata is a víz témájával. Mindig elfog a nyugtalanság, ha azt látom, hogy fotózni készülnek a vizet, leginkább a tengert, folyót, vízesést, a természeti jelenségek gigantikus méreteit, szépségét. A fotográfusok keresik a legjobb képkivágás helyét, lehasalnak a fövenyen, magaslatokra hágnak, nemcsak a táj, hanem a tájkép meghódítására is indulnak. Majd idejük és képességeik határait érezve elszánják magukat az expozícióra. A víz látványa mindenkinél megnöveli a szemlélődés idejét. Ez a kényszerített kontempláció oldódik fel az exponáláskor, egyszerű megoldást kínálva arra, hogy lefényképezhetővé változtassuk azt, ami nem az, sajátunkká tegyük azt, aminek magunkat kel-

M

20

lene odaadni. Csodálatra méltó ez az optimizmus: befogni a keresőbe a végtelent, keretbe örökíteni a változást. Mindez feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik, ugyanaz a felismerés, amivel Szent Ágoston szembesült a tengerparton, mikor meglátta a kisgyermeket, aki épp egy kagylóval készült kimerni a végtelen vizet. A tenger kimerhetetlen. Ám nincs határa belső, saját, imaginárius tengerünknek. Az elvékonyodó horizontról nem tudható, a látókörön innen vagy túl van-e. A Molnár Zoltán képei által megmutatott tengerpart egy perem, talán az egyetlen igazi peremvidék ebben a világban, ahol a határok nagyrészt politikai fikciók, és nem felel meg a határok megszokott fogalmának, mivel változó, hullámzó és végtelenül áteresztõ. Egy víztömeg mindig mozgásban van, ezért a szárazföld és a tenger között a határ nem olyan, mint fegyveres őrök által védett zóna; a tengerpart számtalan követség, sirály-diplomácia és medúza-export határvidéke; találkozók, sőt légyottok terepe. Nyitott, de veszélyes határ az ismert és az ismeretlen között, amelyet csak néhány kétéltű, rákféle és tengeri emlős léphet át büntetlenül. A part a kölcsönös áldozati felajánlások helyszíne is, a mi vízbe fulladt halottjainké, az ő partra vetett tetemeiké – a holttestek, metaforák, mítoszok állandó partra sodródása is a peremvidékek jellemzője. A víz nem egyszerűen a földi jelenségek, térségek vagy tájékok egyike. Sokkal inkább olyasvalami, amiben a világ alapvető vonásai maradéktalanul jelen vannak. A víz régtől fogva az irodalom, majd később a képzőművészetek kitüntetett tárgya. A tenger a kiterjedés, a tér mértéke. A világ alapvető arányait teszi nyilvánvalóvá. Nem mintha az ég nem adna eligazítást a magasság és a mélység, a méretek és arányok felől, a tenger esetében azonban ez közvetlenebb és áthatóbb. Az antik görög gondolkodás számára „a megismerés láthatatlan mértéke” (Szolón), az, ami mindent ös�szetart. A tengernek ez a mértéke nemcsak az antik, hanem minden korszak embere számára adódó tapasztalat: az embernek első benyomása a gigantikus szakadék, a végtelen, saját semmiségének átérzése. A végnélküliség, a tengernek e világ határain túlmutató horizontja nemcsak a tér, hanem az idő távlatában is sajátja. A felszín fodrozódása, a hullámok kiemelkedése és elsimulása, a mindegyre beálló változás, és a változás állandósága a vizek jellemző vonása. A keletkezés és elmúlás e szüntelen és elemi eseménye szemlélője számára az időbe vetettség és az időtlenség viszonyának kérdését veti fel. Uhl Gabriella (Molnár Zoltán: Víz című katalógusának bevezető szövege)

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2020/1  

A tartalomból: Sárosi Bálint: Hiteles népzene (I. rész); Szávai József: Ünnep után; Fodor Zsófia: Az Örökség jubileuma (Interjú Sikentáncz S...

folkMAGazin 2020/1  

A tartalomból: Sárosi Bálint: Hiteles népzene (I. rész); Szávai József: Ünnep után; Fodor Zsófia: Az Örökség jubileuma (Interjú Sikentáncz S...

Advertisement