__MAIN_TEXT__

Page 13

BUKOVINAI ÉLETKÉPEK Kóka Rozália rovata

Lőrincz Gergely: Rövid életrajzom Ötödik gyermekként jöttem a világra a bukovinai Istensegítsen, Nyisztor Gergely néven, 1932 októberében. Most Lőrincz Gergelynek hívnak. Mikor a magyar állam 1941-ben Bukovinából hazatelepített, megváltoztatta a családnevünket Lőrinczre, mert úgy találták, hogy a Nyisztor családi név nem elég magyaros. Édesapámat Lőrincz (Nyisztor) Vilmosnak hívták. Ő egy kis növésű, jólelkű, nem sokbeszédű, de jó hangú és humorú ember volt. Becsületességben is sokáig kéne keresni a párját. A mellékneve (csúfneve) „Kicsivilmuska” volt. Édesanyám Beréti Veronika, Beréti Ágoston és László Anna leánya. Ő egy elég magas, szép növésű és szép arcú, erős akaratú, de szegény sorban lévő leány volt. Apám nem tartozott a legszegényebbek közé, s talán ez is volt az egyik oka, hogy anyám férjhez ment a nála alacsonyabb emberhez. Apám nagyon szerette anyámat, de úgy tudom, hogy édesanyám részéről nem volt a legnagyobb szerelem. Ennek ellenére nyolc gyermekük született. Ezek közül kettő meghalt. Becsületben élték le az életüket. Hat gyermeket becsületes emberekké neveltek. Engem jó süldőlegény koromig „Kicsigergécskének” szólítottak, úgy emlegettek. Nem mintha olyan alacsony növésű volnék, inkább hagyományból, apám után. „Kicsigergécske.” Egy éles eszű, elég félénk gyermek. Már öt-hatéves koromban tudtam írni, olvasni. Édesanyámtól tanultam el a betűket, attól a székelymagyar anyától, aki csak egy évet járt iskolába, és ennek ellenére elég jól írt és sokat olvasott. És most majdnem elpityeredek. Hát nem áldásos, csodálatos valami az, hogy idegen ország-

ban, ahol a magyartanítás már pár évvel születésem előtt meg volt tiltva, egy székely anya megtanítja fiacskáját magyarul írni, olvasni, s valamelyest számolni? Iskolába időben nem indulhattam el, mert hazatérés előtt álltunk, s a legkisebb baja is nagyobb volt mindenkinek, semhogy ezzel törődött volna. Azért sem, mert akkor az iskolákban csak románul tanítottak. A románoknak meg nem volt érdekük. Ez idő tájt egy megpiszkált hangyabolyhoz volt hasonló az egész székelység. 1941-ben megtörtént a hazatelepülés. Én akkor már a nyolcadik életévemet tapostam. Alsóbácskában, Istenesen kezdtem az első osztályt. Kezdhettem volna harmadikban is, mert az első két osztályt „átunatkoztam”. Első tanuló voltam ott Istenesen, jó

Budapesti Művelődési Központ 2020. április 18–19.

„Tedd ki a pontot!” – XXIII. Nemzetközi Legényesverseny (kötelező folyamat: a mérai Berki Ferenc „Árus” táncából)

„Fordulj egyet előttem!” – IV. Nemzetközi Párostánc-verseny (kötelező folyamat: a vajdaszentiványi Pataki János és Mező Anna korcsos valamint batuka táncaiból)

„A te lábad fűzfavessző!” II. Nemzetközi Gyermek és Ifjúsági Legényesverseny Rendezi a Budapest Főváros Bartók Táncegyüttest fenntartó Bartók Kulturális Táncegyesület és a Budapesti Művelődési Központ, Martin György tiszteletére További információ: bartokdance.hu/programjaink

négy évig, amíg a háború elérte ezt a falucskát is, és kidobott ebből, az időközben jól megrakott fészekből is. Nekem az egész négy év alatt még egy kettesem sem volt, akkor az egyes volt a legjobb osztályzat. Egyesem volt sportból is – én tudtam a legjobban futni –, magaviseletből is, rajzolásból verhetetlen voltam. Nem egyszer mondták a tanítóim, hogy ennek a gyermeknek tovább kellene tanulni, jó feje van. Ezután már csak Csátalján járhattam újra iskolába, ahová a háború vihara sodort. Ott is milyen körülmények között kezdődött az oktatás! Szégyellem magam, de még ma sem tudom pontosan, hogy hány elemi osztályom van. Azt tudom, hogy mind a nyolc osztályt nem végeztem el. Egyszer az iskolaudvaron rajzoltam egy kislányt, Lénacskát, aki abban az időben tetszett nekem – akkor még persze fényképről. Éppen a feje köré rajzoltam valami almafa-virág féléket – azt már magamtól –, mikor valamilyen okból egy úrforma ember jött hozzánk. Kicsit elnézte, mit csinálok. Aztán, inkább magának, mint nekem, halkan azt mondta: – Itt és így kallódnak el a művészeink. Ezzel be is fejeződött az én iskolában való tanulásom. Amit ezen kívül magamra szedtem, arra az élet tanított meg élesben. Honvédség a legvadabb Rákosi-korszakban, 1952-53-ban, emigráció, lágerélet Jugoszláviában, bányászélet Belgiumban, aztán posta Németországban harminc évig. Egyszer, amikor már jó ideje emigrációban éltem, marcangoló honvággyal küzdve, egy éjjel azt álmodtam, hogy hazamentem. Ahogy mennék be a kapun, a nagy, göndörszőrű kutyánk, Gyöngyös morogva megragadta a jobb kezem szárát, de úgy, hogy ropogott. – Istenem! – gondoltam magamban. – Már a saját kutyám sem ismer meg. Arra ébredtem fel, hogy keservesen zokogva sírok. Még Németországban éltem, amikor elgondoltam, hogy milyen sok mindenre emlékszem a régi székely szavakból, kifejezésekből, kár volna veszendőbe hagyni. Elkezdtem írogatni. Akkor még nem tudtam, hogy mi lesz belőle, de gondoltam, hogy megmentem, amit tudok, és – hála Istennek! – összejött annyi értékes dolog, hogy végül egy kis könyv született belőle. Így született a könyvem, amit úgy neveztem el, hogy „Székely édesanyám sok szép szava”. Munkámat Andrásfalvy Bertalan tanár úr is megdicsérte. Azt mondta, hogy ezt az anyagot érdemes volna tanítani.

13

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2020/1  

A tartalomból: Sárosi Bálint: Hiteles népzene (I. rész); Szávai József: Ünnep után; Fodor Zsófia: Az Örökség jubileuma (Interjú Sikentáncz S...

folkMAGazin 2020/1  

A tartalomból: Sárosi Bálint: Hiteles népzene (I. rész); Szávai József: Ünnep után; Fodor Zsófia: Az Örökség jubileuma (Interjú Sikentáncz S...

Advertisement