__MAIN_TEXT__

Page 10

A TÖRTÉNELEM ORSZÁGÚTJÁN Naplók, levelek, visszaemlékezések – Kóka Rozália sorozata Közismert tény, hogy 1941. május-júniusában a bukovinai székelyeket, öt falu lakóit, 13 198 főt a magyar kormány Bukovinából a szerbektől frissen visszafoglalt Bácskába, az elűzött dobrovoljácok helyére telepítette le. Az öt magyar falu: Istensegíts, Fogadjisten, Hadikfalva, Andrásfalva és Józseffalva népe huszonnyolc telepen szóródott szét. A telepek új elnevezését a jobb tájékozódás kedvéért – vagy kegyeletből is – kevés kivétellel az elhagyott bukovinai falvak nevére utalóan alakították ki: pl. Istensegíts lakói alapították a történetünkben szereplő Istenes vagy Istenvára mellett Adjisten vagy Istenszeme, Istenáldás, Istenföldje, Istenhozott, Istensegíts, Istenvelünk, Istenkeze telepeket. Három és fél évig élhettek itt a székelyek, majd néhány óra alatt mindenüket hátrahagyva, földönfutókként kellett elmenekülniük a háború dúlta Magyarországra. A több mint hat hónapig tartó, rettenetes földönfutás alatt egyes csoportok különböző okok miatt a többieknél is többet szenvedtek. A későn elinduló Istenes teljes lakosságát a szikicsi, az adjistenieket a bajsai lágerbe hurcolták a szerbek. A hadikligetieket Szabadkán fogták el. A százötven menekülő családból negyvenkét családfőt meggyilkoltak. Őket emlegetjük mi, székelyek, „negyvekétember”-ként. Sorsuk, sírjuk máig ismeretlen. Az asszonyaikat, gyermekeiket néhány hónap után szintén Szikicsre hajtották, egész télen dolgoztatták, majd tavasszal bevagonírozták és a vonatot Szegednél átlökték a határon. Több alkalommal is hozzáfogtam, hogy ezeket a történéseket felkutassam, emlékoszlopot is szerettem volna állíttatni az áldozatok emlékére. Kezdeményezésemet „naívságomnak” tudták be, s talán csak ezért nem lett komolyabb következménye. Nyolcméteres tölgyfánkat egy kollégám tüzelte el. Gyűjtési, kutatási kísérleteim rendre kudarcot vallottak. A nyolcvanas években még tabunak számítottak ezek a történések. Akik elszenvedték őket, azok mélyen hallgattak. Később is eredménytelenül próbálkoztam. Még élt az istenesi „partizánvezér” és néhányan a társai közül. Nagy politikai karriert futottak be. Több évtizeden át vezető funkciókat töltöttek be falvaikban. Ki merte volna számon kérni tőlük a Petőfi Brigádban viselt dolgaikat? Egyik adatközlőm félve mutatta a kis fénymásolt képet, amelyen télen, a szikicsi táborban mezítlábas kisgyermekek és asszonyok dolgoznak a répaföldeken. Hiába ösztökéltem, nem mondott semmit. Néhány hete a Baján élő, bukovinai székely Lőrinc Gergely, autodidakta festő életrajzi könyvét lapozgatva felfedeztem, hogy ő tizenhárom éves gyerekként szintén foglya volt a szikicsi lágernek. Azonnal felhívtam az idős művészt és három nap múlva fel is kerestem bajai otthonában. Felkészülten várt. Előző nap elutazott Csátaljára, Lőrincz Nándor barátjához, akivel együtt szenvedtek a lágerben. Háromoldalnyi jegyzetet készítettek, egyeztették az időpontokat, neveket, kiegészítették emlékeiket, hogy minél hitelesebben megírhassam történetüket. Kóka Rozália

„...egyre többesült a kín...” „Lőrincz Gergely a nevem. Születtem 1932. október 20-án Istensegíts községben, Bukovinában. Mikor 1941-ben mü, bukovinai székelyek kitelepültünk Bácskába, »hazatértünk«, én akkor a kilencedik esztendőmben jártam. Hadikfalván szálltunk bé a vonatba, Istensegítsen a vonat csak átrobogott, mert ott nem volt megállója. Ma is emlékszem a keserves sírásra, jajveszékelésre, nem tudom elfelejteni, hogy zokogtak a népek, amíg átment Istensegítsen a vonat. Mindenki igyekezett az ablakhoz, hogy utoljára még egy pillantást vethessen a szülőfalujára. Bácskában Istenes nevű telepre költöztettek bennünket. Istenes Csantavértől három kilométerre lehetett. Kis falucska volt. Szerbül úgy nevezték, hogy Radivojevićevo. Százharminckét bukovinai székely családot, hatszáztizenöt lelket telepített le ide a magyar kormány az elűzött dobrovoljácok helyére. A dobrovoljác szó »jó katonát« jelent. Az I. világháborúban önkéntes szerb katonák voltak, akik az Osztrák-Magyar Monarchia ellen harcoltak, s akiket a háború után – jutalmul – az elfoglalt magyar területekre telepítettek. A falunak temploma, óvodája nem volt, viszont volt egy szép nagy iskolája. A székelyek egy nagy házból csináltak templomot, és kultúrháznak is az az épület volt kinevezve, ahol én később sokszor szavaltam. A családunkat először a falu egyik legszebb házába költöztették, de abból hamar kitúrtak bennünket az »elöljárók«, mert kellett a hely a Csantavérről jött jegyzőnek. Ezután egy másik házat kaptunk a Szabadkai úton, a 11-es szám alatt. A falucska szélén hosszan elnyúlt egy kis tó. Partjait terjedelmes nádasok övezték. Partifecskék ezrei költöttek a közelben lévő partoldalakban. Számtalan madár zengett, bíbicek rikoltoztak egész nap. A vízben jó nagy csukákat és más halakat is lehetett fogni feneketlen kosárral. Volt ott mindenféle csúszómászó. Mi, gyerekek az iskolán kívül a legtöbb időt a tó partján töltöttük. Ott legeltettünk, ott játszottunk egész nap. Közben iskolába jártam. Okos gyermekecske voltam. Mindenből egyesem volt, akkor az volt a legjobb jegy. A bácskai életemre visszaemlékezve, azok voltak a legszebb, legboldogabb éveim egész életemben, annak ellenére, hogy egész idő alatt folyt a borzalom, a háború. A háborút mi, gyerekek alig éreztük, csak a végén reszkettünk a felettünk átdübörgő, számtalan repülőgéptől, s remegni éreztük a földet, amikor Szabadkára szórták az »áldást«. Három és fél évig éltünk Bácskában. 1944 őszén, október elején még tartott a háború, testet-lelket megbénító dübörgéssel jártak az amerikai bombázó repülőgépek. Már közel voltak az oroszok. Kihirdették, hogy meneküljön mindenki, ahogy tud. Istenem! Hova? Merre? Hogyan? Mit vigyünk magunkkal? Mérhetetlen volt a tanácstalanság. A mi kis falunkból kevesen indultak útnak a bénító bizonytalanságban. A drága idő múlt. Mi is menekülni akartunk, mint mások. Felkészültünk. Anyám baromfit vágott, teleraktuk a kocsit holmival. A kukoricát a góréból kiöntöttük az udvarra, hogy a jószág enni tudjon belőle. Azokat kiengedtük az udvarra. A

10

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2020/1  

A tartalomból: Sárosi Bálint: Hiteles népzene (I. rész); Szávai József: Ünnep után; Fodor Zsófia: Az Örökség jubileuma (Interjú Sikentáncz S...

folkMAGazin 2020/1  

A tartalomból: Sárosi Bálint: Hiteles népzene (I. rész); Szávai József: Ünnep után; Fodor Zsófia: Az Örökség jubileuma (Interjú Sikentáncz S...

Advertisement