reműködése és tekintélye nélkül sohasem jelent volna meg a Corpus Musicæ Popularis Hungaricæ, a Magyar Népzene Tárának eddigi hatalmas négy kötete, amely nemcsak a magyar művelődés fölmérhetetlen kincsesbányája, hanem a nemzetközi zenefolklór-tudományban is páratlanul álló teljesítménye. Arany János népdalgyűjteményének kéziratát facsimilében adta ki, rendezte Pálóczi Horváth Ádám „Ötödfélszáz Énekek” kritikai kiadását, ezenkívül a Tudományos Akadémia Bartók szobájában kezdeményezett és munkatársai által szerkesztett kiadványok egész sora vall a nagy nemzetnevelőre és irányítóra. A külföldre szakadt magyarság szívének egész melegével köszönti Kodály Zoltánt, és kívánja, hogy Isten tartsa meg jó egészségben, kímélje meg a bánattól, gondtól, hogy még sokáig lehessen a nemzet és az európai kultúra világossága ebben a nagy sötétségben. (Megjelent: Új Látóhatár, 1957. december, 342-344.)
Veress Sándor zeneszerző és népzenekutató (Fotó: Ilse von Alpenheim, Bern, 1964. – veress.net)
gikus folytatása az előző fél évszázad munkájának, hanem – minden külsőség ellenére – töretlen helytállás ama eszmények mellett, amelyeket a századfordulón fellépő fiatal tudós és művész tűzött maga elé. A magyar élet külső körülményei számtalanszor változtak körülötte, de a cél mindvégig ugyanaz maradt: a magyarságot zenében, kultúrájában magyarabbá és egyben európaibbá tenni. A hangsúly egyformán erős mind a két tényezőn: magyarságon és európaiságon. De mégis, a külső életlehetőségek szerint hol egyikre, hol másikra tolódott erősebben. Az utolsó évtized modus vivendije minden eddiginél nagyobb erővel késztette őt arra, hogy műveiben főként a magyarságra helyezze a hangsúlyt. Természetes következménye ennek, hogy Kodály utóbbi művészi alkotásaiban a magyar stíluselemek még tudatosabban domináló szerephez jutottak, mint régebben. Téma- és szövegválasztásai is erről tanúskodnak. Kecskeméti Vég Mihály zsoltára gyönyörű nyelvében és magyar szimbolikájában is univerzális, mint ahogy a Psalmus Hungaricus is a világirodalom örökérvényű alkotásainak sorában kapott méltó helyet. Ez így volt 1923-ban. Ám 1955-ben Zrínyi Szózata, a Zsoltár mellett Kodály legmegrázóbb és leghatalmasabb kórusműve felelet volt a megváltozott időnek. Ebben a művében – mint annak idején Zrínyi – csak a magyarsághoz szól. Ez a remekmű él vagy hal, megmarad vagy elvész a magyarsággal. Legyünk tisztában azzal, hogy Európa ezt a szózatot sohasem fogja megérteni, mint ahogy nem értette meg sem Zrínyi vagy Rákóczi, sem Kossuth, vagy a későbbi szorultságok idején: a magyar mindig egyedül maradt a bajában. De e megrázó zeneköltemény két év előtti magyarországi diadalútja tanúbizonyság arra, hogy a magyar nép, amelyhez szólott, megértette. És itt ér véget a kutyalövő tudomány hatalma. Kodály az utóbbi évtizedben a tudomány terén is halhatatlant alkotott. Nélküle – hogy csak egyet említsünk –, az ő irányítása, köz-
14
* „Kirelejszom” Immár majd' három évtizede történt, egy zimankós, sötét januári estén, a pesti Zeneakadémia Király utcára néző másod emeleti zeneszerzés-tantermében, amikor Orosz bácsi már tűkön ülve morgolódott portásfülkéjében, hogy Kodály Tanár Úr miatt még mindig nem lehet bezárni a kaput, annyit tanít. Utolsó órája volt a negyedéves hallgatóknak, akik mindig ottmaradtak még, hogy egy évjárattal elkésett növendéktársuk, aki egymagában képviselte osztályát, ellenpont-óráján repetálják soha nem elég kontrapunkt-tudományukat. A tanterem félhomályában csak a régimódi, tengeri kagylóra formált ernyőjű zongoralámpa világította meg a hangjegytartóra kiteregetett kéziratos kótalapokat. Kodály Tanár Úr, szokásához híven, a zongoránál ülve olvasta a dolgozatot, míg növendékei tisztes távolban félkaréjban körülállva őt, követték szigorú tanári tekinte-
Veress Sándor Ausztráliában (Fotó: The News, Adelaide, 1967. – veress.net)