__MAIN_TEXT__

Page 31

öltözteti a kicsijét úgy, ahogy őt öltöztették annak idején. Azt felelte rá kackiásan: –  Ez a divat. Mindez azonban fontos következménnyel jár. Divatváltozásnál az emberek megunják, eldobják és elpusztítják azt is, ami a régi divathoz tartozott. És csakugyan ott tartunk, hogy a túlzottan szép és feltűnő régi viselet után valósággal elfordult a közízlés a „magyar” színektől, formáktól, mindentől, ami magyaros. És nemcsak a népnél, hanem az egész úri osztálynál is. Lemondtunk a régi népszokásokról, de lemondtunk mindenről, ami a magyar életet azelőtt jellemezte. Például lemondtunk a magyar konyháról is. A tanyai banketteken még tyúkhúsleves és birkatokány járja. De a városi ember már fintorgatja az orrát, s valósággal rémülten nézi a bográcsot, hogy neki udvariasságból meg kell enni, ami abban fő. A vidéki kastélyokat már régen nem lehet azzal megsérteni, hogy a régi magyar konyha ételeivel terhelik a vendég gyomrát, de ma már a középosztály és a legkisebb jövedelmű intelligencia is lemondott a túrós csuszáról, ami helyett föltétlenül tortát szervíroznak. Nincs már csipetkés és csigatésztás húsleves, ahelyett ragut és konszomét tálalnak, töltött káposzta helyett előételt, marhasült helyett bifszteket és rosztbifet. A magyar ember ma iszonyodik attól, ami „magyar”. S nem csak a külsőségekben. Az még mulatságos, hogy a hortobágyi csikósbojtár, ha az urak nótára kapatják, kuplét dalol, hogy: „Fekete, fekete, fekete, fekete, A haja fekete, a szeme fekete, Nem mosta két hete...” De hol a magyar népzene? Ha Bartók és Kodály idejében föl nem emelik a hangverseny dobogójára, ma már híre se volna. Hol a magyar népmese, hol a magyar tánc?

És hol a magyar gondolkodás? A régi filozófia, az egész régi világnézet? Ki van még, aki a közmondásokban úgy gyönyörködnék, hogy szónoki beszédben közmondással támassza alá az érveket? Ha a képviselőházban valaki egy-egy jóízű magyar mondást megereszt, vicclap-figura lesz belőle. Még a fák, füvek, virágok is eltűnnek a magyar talajról. Szegeden platánokat ültettek a város homoktalajába, s máris elvénültek, elmúltak. Ezek a ritka lombú, szomorúan tengődő idegen fák siratják legjobban a magyar közszellem megváltozását. Most már ebből mit kell következtetni? Azt, hogy megszűnt a magyarság?... Dehogyis szűnt meg. Csak nem a ruha talán a nemzet? A faj? A faj él, csak levetette a régi ruhát, mert szűk volt és kényelmetlen és drága. Szép volt, de ez a szépség is terhes volt. Nem illett a mai életmódhoz és munkaformákhoz. A magyar földmíves ledobta magáról az ázsiai farkasbőr kacagányt, és nyugat-európai sofőr akar lenni. Hát, ha ő ezt akarja, nem tudok vele harcba szállni. Nem akkor vagyok magyar író, a magyarság írója, ha vis�sza akarom kergetni őt az elhagyott útra, cifraszűrbe és a jobbágyságba, hanem akkor, ha megértem, hogy ma mit akar, és segítségére akarok lenni ebben a magára vállalt új életben. A magyarok, úgy látszik, teljesen ki akarnak költözni Ázsiából, de akkor segítsünk nekik, hogy európai ember lehessen belőlük! Nem múzeumi magyarságot kell megőrizni ebben az életben, hanem élő magyarságot, amelyik méltó tagja a világ kultúrájának. És csak az a könyv „szívből fakadt” könyve a magyar írónak, amely ebben az óriási és végtelen felelősségű munkában segítségére jön a magyarságnak.

31

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2019/4  

A TARTALOMBÓL: Hegyi Zoltán: Ökrös Csaba (1960–2019); Vízmelléki népzene és Új Pátria; Hajba Ferenc: Beszélgetés Novák Ferenccel; „Csak léle...

folkMAGazin 2019/4  

A TARTALOMBÓL: Hegyi Zoltán: Ökrös Csaba (1960–2019); Vízmelléki népzene és Új Pátria; Hajba Ferenc: Beszélgetés Novák Ferenccel; „Csak léle...

Advertisement