{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 19

Búcsú egy vajdasági dudástól

Vrábel János a vajdasági Csókán született, élt és tevékenykedett, egy valaha magyar községben, amit Nagykikinda és Szeged között félúton találunk, egy jó sóhajtásnyira a magyar határtól. Még Trianonban húzták meg itt a búzatermő nagy Alföldet kettéválasztó határt Jugoszlávia örömére. A helyi, rácokkal elegy népesség azután crnagoraiakkal lett jelentős mértékben feldúsítva, aminek eredményeként az őslakos magyarság csupán elhanyagolható kisebbséggé csökkent.

Gyűjtés közben Rácz Lázár mokrini szerb dudásnál (1981) • Vrábel János magyar dudán játszik (Csóka, Szerbia, 2010) Hárman a faragott kapu előtt: Vrábel Mihály, Vrábel János, Havasréti Pál (2015)

Itt kellett magyarnak lenni, hagyományokat, identitást megőrizni, az értékeket továbbéltetni és a jövendő nemzedékeket mindezekre megtanítani. Mert Vrábel János tanárember volt, aki tudatosan fordult a népművészet felé, nemzetmegőrzési, túlélési esélyt keresve az elidegenedésben. Abban az időben, a hetvenes évek tájékán kezdett néprajzi és folklórkutatásokba saját háza táján, és kezdte megtanulni a különböző népi mesterségeket, köztük a hangszerek készítését is, amikor Magyarországon éppen útjára indult a táncházmozgalom és az ún. „nomád nemzedék” művészei az alkotó tevékenységek új irányzatai, a népi kézműves mesterségek felé fordultak. Ez itthon sem ment könnyen, nemhogy odaát, kisebbségi létben. Vrábel János azok közé a lassan mozdítható, régi emberek közé tartozott, akik hittek az alkotó tevékenység nagyszerűségében, a teremtő művészi produktum fenségességében, az értékek kétségbevonhatatlan állandóságában, akikre jövő-menő divathullámok jottányit sem hatottak, akik nem hittek a mindent mindenáron megújítani akaró, minduntalan mindenütt tolakodó „mozgal-

Fonó Zenekar: Atyai ág

Müpa, 2019. szeptember 24. Az Atyai ág című produkció – Agócs Gergely keleti gyűjtőútjaira alapozva – a magyar népzene keleti irányú kapcsolatai jegyében készült, amelyben a Fonó Zenekar, valamint balkár, nogaj, baskír és kumuk vendégei szerepelnek.

már” korszerűségben, de nem hitték az ellenkezőjét sem, hogy minden, ami már létrejött, változtathatatlan volna, mint valami gránitba vésett kora ókori kinyilatkoztatás. Állandó, nyughatatlan tenni akarása örökmozgóként hajtotta előre tevékenységében. Megvetette a díványon hanyatt dőlő, söröspohárral tévét bámuló életformát, csak a munkában talált felemelő örömet és nyugalmat árasztó értelmet. Biztos szemmel ismerte föl az értékeket, amiket azután alap-kovászként használt föl alkotásaiban. Öles agyagedényeket korongozott és mázazott, de nem volt fazekas mester, csónakot készített, pedig nem volt bodnár, tímárként bánt a bőrrel, fát faragott, esztergályozott, és a családi konyhabútort is maga faragta. Lépcsőháza mennyezetére a Felső-Tisza-vidéki református templomok festett kazettáinak válogatott motívumai kerültek borításnak. Bőrdudát, tekerőt, furulyát, citerát, kobozt, gardont és egyéb hangszereket készített, és ízesen játszott is azokon. A hangszerkészítést és a muzsikálást érezte igazán magáénak. Dudás volt. Mindezek mellett rendszeres kutatásokat végzett nemcsak magyarok, hanem a helyi rácok között is, és nem csak a Vajdaságban, hanem másutt is. Egyebek között ez a tevékenysége is hozzájárult, hogy a szerb államtól magas életjáradékkal járó kitüntetést kapott. A nyolcvanas években többször gyűjtöttünk együtt délszláv dudazenét a szomszéd faluban, Mokrinban (Rácz Lázár) és valamivel arrébb, a szlavóniai térségében, a történelmi Baranya területén.

A hozzá hasonló sokoldalú, széles körben tevékenykedő embereket ezermesternek szokás nevezni, de ő több volt annál: életművével a polihisztorok közé emelkedett. Lázas munkatempója idővel megbosszulta magát: egy infarktus figyelmeztette, hogy vissza kell fogni a gyeplőt. Hogy mégse maradjon tétlenül, ismerősei tanácsára méhészkedni kezdett, aminek persze az lett a vége, hogy teljes munkabírásával belevetette magát. Gyártotta sorozatban a kaptárakat, és szaporította a méhcsaládokat ugyanolyan nyughatatlanul, mint ahogyan korábbi életét élte. A sorozatgyártás a művészi tevékenység helyébe lépett. A délszláv háború alaposan fölbolygatta családi életét. A kényszerű áramszünetes estéket közös muzsikálással, énekléssel töltötték, dacolva a tétlenségre kárhoztató nyomorúsággal. Később a fiai áttelepültek Magyarországra, majd nem sokkal azután, felesége elvesztésével magára maradt végképp. Derűs kedélye ezen átsegítette és ezután minden erejével fiai boldogulásán fáradozott, ahogy egy jó apához méltó. Legújabb munkái között találjuk azt a szépmívű fakaput, amit kisebbik fia kertje elé faragott. Végül egy nem várt, gyógyíthatatlan betegség parancsolt megállást számára, immár végérvényesen. Bátran fogadta el, amit a sors rászabott, pedig nem volt hívő ember, így nem keresett és nem is talált vigasztalást ott, ahol sokan remélnek. Mégis így, hagyományos módon köszönnék el tőle szívem szerint: Kedves barátom, Vrábel Jancsi, Isten nyugosztaljon! Kozák József

19

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2019/4  

A TARTALOMBÓL: Hegyi Zoltán: Ökrös Csaba (1960–2019); Vízmelléki népzene és Új Pátria; Hajba Ferenc: Beszélgetés Novák Ferenccel; „Csak léle...

folkMAGazin 2019/4  

A TARTALOMBÓL: Hegyi Zoltán: Ökrös Csaba (1960–2019); Vízmelléki népzene és Új Pátria; Hajba Ferenc: Beszélgetés Novák Ferenccel; „Csak léle...

Advertisement