{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 13

Folk, pop, és ami köztük van Öt hazai „fonós” lemez stílusok határmezsgyéjéről és azon is túlról Az első állomás a Cimbaliband és Danics Dóra harmadik közös albuma, az Iram. A tavalyi lemezről azt írtuk, hogy az a végső fal is leomlott, ami a népzene és a pop között húzódik. Ennek a lebontásnak mára már szinte nyoma sem maradt, szépen zöldellő és virágzó mező nőtt a – valójában már régóta csak jelképes – fal helyére. És bár már a nyitány is igazi sláger, a valódi népzene sem halt be kicsit sem, az abból fakadó sűrű felajzó erő nem engedi a rádióbarátság-ló túloldalárára esni a bandát. Lehet, hogy azért, mert a cimbalmos-zenekarvezető Unger Balázs még mindig kreatívan áll mindahhoz, amit felépített, és nem szeretne a talmi sikerért meghasonulni, de ezt nem tudjuk, csak feltételezzük. Például abból, amit ezen a lemezen hallunk.

Vékony mezsgye ez, nem is szívesen gondolok arra, mi lesz, ha egyszer megbotlik ez a remek zenekar és a rossz útra lép – ami persze csak innen, a sznob és purista oldalról nézve az, hiszen miért is kéne ellenállniuk a siker hívásának. Most viszont még nem tartunk ott. Danics Dóra például egyre nagyobb teret kap a bandában, négy dalnak a szövegét is ő szerezte, és most először került a neve a borítóra a fenti módon. Van a hangjában és az előadásában valami pont idevaló erős húzás, lazán mozog a vékony töltésen a pop és folk közt, ez az irány tehát tökéletesen működőképes vele. „Körülöttünk az élet felgyorsult, egyre nehezebb lépést tartani a száguldó hétköznapokkal és a pillanat megélése az egyik legnagyobb kihívás. Az életet élvezni és örülni a legemlékezetesebb élményeknek tudatos erőfeszítéseket igényel. Szinte meg kell tanulni lelassulni és élvezni a jelen pillanatot. Időt kell hagyni elménknek, testünknek-lelkünknek feldolgozni a minket ért temérdek külső impulzust. Hisszük, hogy ehhez az állapothoz az egyik járható út a muzsikán keresztül vezet.” Ezt írja Unger Balázs a kísérő füzetben, és az iram, amit diktálnak, to-

vábbra sem a meglassulás barátja, de ez már nem is tűnik eleve fontosnak. Nincs tehát semmi baj a slágerekkel, mert a tudatosan felépített Cimbali-brand szövetbe azok is tökéletesen simulnak, sőt, valójában alig találni különbséget, de azért én például akkor vagyok igazán otthon ebben a buliban, amikor a legbalkánibb észvesztésekkel futhatok váltót, azaz zsigeri a kavalkád. Ez nem feltétlenül külön dalokban esik meg, a legváratlanabb pillanatokban történik egy-egy szóló kicsomagolása vagy gomolyog össze a hangulat örvénnyé – amibe beleugrálni veszettül jó móka. Egyszóval továbbra is ők a legjobb popzenekar a hazai folkéletben. Vagy éppenséggel fordítva: ők a legjobb folkbanda a hazai popéletben. Tavaly nyáron veszprémi jó szerencsém egy Lajkó Félix koncertre vitt. A VOŁOSI nevű lengyel vonósbandával (két hegedűs, brácsás, csellós, bőgős) játszott együtt, és egyrészt úgy volt jó, ahogy volt, de Félix (pár számonkénti) magányában tán még inkább. Valami olyat húzott, minden korábbitól különbözőt, és minden addigit technikailag és érzelmileg meghaladó dallamvariánsaival úgy zökkentett ki unalmamból, ahogy ez nem nagyon szokott másnak sikerülni – többek közt új áramlatok csordultak meg aszályos ereimben.

Az akkor az év végére várt album végül most nyár elejére jött ki – a magányos körökre itt persze ne számítsunk–, és tömören ennyi szerepel a borítón: Lajkó Félix & VOŁOSI. Ez elég is, nincsenek itt felesleges sallangok, ismerkedő körök, egyből a közepébe ugrunk a történéseknek, és ott is maradunk mindvégig. Lajkó Félix egyébként sem a szavak embere, amit viszont ott elfukarkodott vele jó sorsa, azt bőséggel megkapta zenei talentumban, ő pedig dicséretesen hozzárakta a magáét tanulásban, gyakorlásban. Bár,ugye, van most egy új zenekara, arra még várni kell megjelenésileg, de ez most nem fáj, ugyanis a sok lemezéről ismert korábbi

bandája mellett a VOŁOSI-val jött össze az eddigi legnyerőbb felállás. Pont azt tudják hősünk hegedűjátéka mellé és köré rakni, ami a lényeg: folytonos mozgásban és vibrálásban maradni vele, de a talajt is biztosítani. Mert Félix a legváratlanabb pillanatokban ugrik el, szárnyal rebbenve vagy piszmog esetleg otthonosan, miközben a megnyugvásnak tűnő pillanatokban is félszemmel már a távolba réved. Nem tudom, hogy mindeközben a meló, amit ez a szenzációs (egyikük lakodalmán bebulizás közben alakult) lengyel banda véghezvisz, az rettentő megpróbáltatás, vagy eksztatikus öröm. Vagy, ha a kettő közti áramlat ívén való rohangászás, hát az nem görcsös igyekezet, legalábbis semmi ilyesmit nem hallani ki. Nem véletlen tehát, hogy a világzene legrangosabb eseményét, a WOMEX-et ők nyithatták 2017-ben. Simán lehet, hogy ezzel a lemezzel (azt is mondhatnám, eseménnyel) tényleg övék most a legjobb világzenei vonós produkció széles e világon, ahogyan a promóciós anyagban olvasni, de ez ne vakítson el bennünket még időlegesen sem, mert nem a szenzáció itt a lényeg, hanem a tényleg öntörvényű, ezért a popzenék legtöbbjétől eltérő, belső területekre kalandozó muzsika. Amely dimenziókban ráadásul sokkal inkább érvényes egy másfajta együttlét ezzel a zenével: az én-élmény könnyen te-élménnyé válik, ettől kezdve pedig a felkínált eksztázis lehetőséget ad a választásra, feloldódunk vagy önmagunk maradunk. Esetleg mindkettő. Ez a játék pedig talán a legtöbb, ami kapható egy műalkotástól. Ennél tovább én sem szeretném ragozni a dolgot, ha már a zene maga sem él a verbalitás eszközeivel; csak valami olyasmit, amivel kezdtem: néhány pillanatban tényleg meghaladottá válik, ami eddig bejárásra került a folk- és kortárs zenében. Itt kezdődnek a hétköznapi csodák. Az olyan lemezekre mondjuk, hogy hiánypótló, mint most Balogh Melinda éne-

13

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2019/4  

A TARTALOMBÓL: Hegyi Zoltán: Ökrös Csaba (1960–2019); Vízmelléki népzene és Új Pátria; Hajba Ferenc: Beszélgetés Novák Ferenccel; „Csak léle...

folkMAGazin 2019/4  

A TARTALOMBÓL: Hegyi Zoltán: Ökrös Csaba (1960–2019); Vízmelléki népzene és Új Pátria; Hajba Ferenc: Beszélgetés Novák Ferenccel; „Csak léle...

Advertisement