__MAIN_TEXT__

Page 10

TÁR HAJNALHÍVOGATÓ

ESTELEDIK 1.

Mikor vörös szemét felnyitná a hajnal, s rejtekükbe bújnak álmos denevérek, ha már üde szellőt lengenek a dombok, a dalos rigómadár álmából felébred.

Késő délutánon, ég és föld határán, ha a bokrok ága bágyadt szellőt rezget, a Nap haló korongja, az önvérében ázó, a kanyargó utcákra lebbenti a csendet.

Szárnyát bontogatja, akárcsak a hajnal, nagyot nyújtózik, széjjel tekint lopva: A számításba, kérem, egy kis hiba csúszott, valaki a Napot fellegbe burkolta!

Megáll csorgók mellett, latolva a percet, némán elidőzget sáncok füves partján, csalfa víztükörben nézi magát lopva, a dél tüzét kutatva elhamvadó arcán.

Hívja cinegéket, a virgonc rozsdafarkút, a folyton zsémbelődő tarkabarka szarkát: Gyertek jó komáim, vegyük gyorsan csőrbe, annak a felhőnek mind-akárhány sarkát!

Egy ráncos kispadon, az utcaajtó mellett, ködös szemekkel, mint ki vár még valamire, tán ajtónyikorgásra, vagy gyermekzsivajra, a távolt vallatja egy fejkendős nénike.

Ághegyre röppennek, felborzolják tolluk, karmocskák villannak, akár apró kések, csőreiket fenik, szemük lángja lobban: Meglásd, gonosz felhő, csúfos lesz a véged!

Vén kalapja alatt templomtorony ásít, egy utolsót nyújtózik érintve az eget, a megrekedő időn lendít még harangja, útjukra bocsátván a denevéreket.

Kieresztve hangját szárnyra kap a toll-had, már szalad a felhő, nem néz többé hátra, s az égbolt fejére illeszti ékes koronáját, áldást permetezve a serkenő világra.

Házak szemeiben hunynak ki a fények, kertek zugos ölén lompos árnyak járnak, rezzen a majorság, mikor róka vakkant, szunnyadó érzékek lábujjhegyre állnak.

VALLOMÁS... Mint a riadt gyermek, kit tövis hasított, s most könnye patakzik, csordogál a vére, vigasztalni magam hozzád térek vissza, akárcsak egykoron anyám kebelére. Erdély. S ha felhők fedik el a kínt izzadó Napot, ha árnyak zabálják fel a tiszta fényeket, ha már csillagok csak kormot feketéllnek, világért hozzád száll a vergődő képzelet. Erdély. Mikor üvölt kínjában, úgy sajog a lét, mikor a szó becstelen, hamis már a tett, amikor nem szárnyal, zuhan a harangszó, lelkem hozzád siet, hallgatni csendedet. Erdély. S mint fáradt, szomjúhozó szarvas, ki már csak a tiszta forrásvizet vágyja, eléd térdelek le, csak belőled merítek, elkárhozott lélek, ki a feloldozást várja. Erdély, Erdély, Erdély.

10

KACSIREK OTTÓ VERSEI

De az aláhulló este megszüli a Holdat, s akárha a világ fáradt szíve volna, Kalotaszeg nyara párás éjet sóhajt, szelíd dombjaival egymáshoz hajolva.

ESTELEDIK 2. Falrepedésekbe kapaszkodva mászik a sötétség, párnák ránca közé lapul a gyűrött gondolat, csak cseppenként méri a Hold fényét az idő, szobák sarkaiból az elmúlt nap bólogat. Könyvespolcok mélyén megbújik a csend, a betűk most némák, hallgatag a szó, vergődik az álom a pókhálós reményen, s szemhéj nehézséggé zsibbad a való.

HANGULAT Olykor meg-megérint a múlt, a fonnyadó, tarkabarka rét, megkísért még a lázas ifjúság, és elhamvadt nyarak mézízét lopja nyelvemre, ó a hitszegő, s kacagja percek dalos koldusát, e fösvény lét-ítész, az illanó idő.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2019/4  

A TARTALOMBÓL: Hegyi Zoltán: Ökrös Csaba (1960–2019); Vízmelléki népzene és Új Pátria; Hajba Ferenc: Beszélgetés Novák Ferenccel; „Csak léle...

folkMAGazin 2019/4  

A TARTALOMBÓL: Hegyi Zoltán: Ökrös Csaba (1960–2019); Vízmelléki népzene és Új Pátria; Hajba Ferenc: Beszélgetés Novák Ferenccel; „Csak léle...

Advertisement