a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 34

A TÖRTÉNELEM ORSZÁGÚTJÁN Naplók, levelek, visszaemlékezések – Kóka Rozália sorozata Benkő Lajos kántor úrral soha nem találkoztam. Már tíz esztendeje halott volt, amikor 1993-ban először Sztrigyszentgyörgyön jártam. A nagy­alakú, vörös borítójú és a kicsi, szürke fedelű, sűrűn teleírt vonalas füzeteit leánya ajándékozta nekem. A krónika úgy kezdődik, ahogy a „mü fajtánk” mindig is indítja népünk történetét: a madéfalvi veszedelem leírásával. Folytatódik Moldvával, az öt bukovinai székely falu megalapításával, a kirajzásokkal: al-dunai kitelepítés 1883-ban, a dél-erdélyi kitelepedés 1888–1912-ig, a kisebb kirajzások Erdélybe, a kanadai kivándorlás 1905-től. Mint Benkő Lajos írja, mindezeket Sebestyén Ádám 1972-ben megjelent könyve alapján jegyezte fel a füzetébe. Majd egy 1927-ben írott saját „költemény” következik 16 versszakkal, amelyben az 1910-ben Bukovinából Sztrigyszentgyörgyre kitelepedett 55 bukovinai székely család nehéz sorsát, a magyar hivatalnokok általi megcsalattatását, kifosztásuk történetét beszéli el a krónikás. Ezután következik a sztrigyszentgyörgyiek igazi nagy tragédiájának leírása: a tönkretett, megkeseredett, a hatalmasságok által megfélemlített emberek, összesen harminc család, 1922–23-ban Dél-Amerikába való menekülése, szétszóródása; öt család küzdelmes „meggyökerezése” az őserdőben, Boldogasszonyfalva megalapítása. Benkő Lajos évtizedekig kísérte figyelemmel a boldogasszonyfalviak sorsának alakulását. 1987-ben írja: „Ebből az öt családból Györfi Antallal leveleztem és egy második unokatestvéremmel, Benkő Veronikával még most is levelezünk.”. A személyes kapcsolattartáson túl elolvasta a róluk szóló, ritkán megjelenő tudósításokat, melyeket a két háború között misszióba kiküldött papok, tanítók írtak különböző lapokba. Az új információikat és a szerzők nevét is lelkiismeretesen feljegyezte a krónikájában. Szép rendben névsorokat is közöl az elvándoroltak és a hátramaradottak neveivel. A krónikát többször lemásolta, a sztrigyszentgyörgyi plébánián is elhelyezte egy példányát az utókor számára. Utókor? Utódok? Csaknem száz esztendő telt el a székelyek Brazíliába való kivándorlása óta. Vajon a lassan románná „asszimilálódott” szentgyörgyiek gondolnak-e még a faluból eltávozott atyafiaikra? S az eltávozottak „brazilieróvá” lett utódai gondolnak-e néha a Retyezát aljában, a Sztrigy folyó mentén élő rokonaikra? Nem tudhatom. (Köszönetet mondunk Rudolf Lászlónak, hogy a Brazíliából Sztrigyszentgyörgyre küldött levél átiratát lapunk rendelkezésére bocsátotta.)

Részletek Benkő Lajos sztrigyszentgyörgyi kántor falukrónikájából A bukovinai székelyek letelepedése Sztrigyszentgyörgyön Egyezerkilencszáztíznek tavaszán, hogyha jól emlékszem, május nyolcadikán, akkor jöttünk ide Bukovinából Sztrigyszentgyörgyre, ki, ahogy tudott. Egy része szekérrel, másik meg vonaton. A településünk jó lett volna, ha jó vezetőink lettek volna, de sajnos nem voltak. Ki voltunk szolgáltatva Farkas Béla jegyző úrnak, mert abban az időben ő volt a kisisten itt a környéken. A jó, víz menti földeket kicserélte és helyébe adta a kopár hegyoldalakat, ahol egyéb nem terem vadrózsa- és kökénybokroknál. És még volt három belsőség, szóval udvarház, amit kifizettünk a földekkel együtt. Igaz, a három közül egyik, a legkisebb és rozogább a mi emberünké lett, Benkő Mártoné. Ez is sokat tudott a dolgokról, csak hallgatott, mert le volt fizetve. Az egyházi földekből is juttatott magának és a házhelyekből is. Még a húszas években is voltak olyan családok, akiket megtámadott, mert neki is volt valami része a házhelyekben, és a szegény emberek ki kellett fizessék. Senki nem mert panaszra menni, mert a jegyző azt mondta, neki van hatalma fel is akasztatni és le is vágatni őket. A dolog annyira jutott, hogy végre az embereink hárman, kettőnek a nevit nem tudom, de a harmadik Kis István volt, elmentek Dévára, kihallgatást kértek a főispánnál és előadták a panaszukat. Az ispán úr azt mondta: –  Óh, ti szerencsétlen emberek! A jegyző urat rögtön leváltották. Ez történt a háború alatt. A háború után szépen fejlődött a falu és a földeket is jobban kezdték művelni. Mikor a falu legszebben kezdett fejlődni, jöttek a lélekkufárok, mert másképp nem írhatom. Jött a brazíliai kivándorlás. 30 család ment ki Brazíliába. Volt a faluban egy Dávid Dezső nevezetű ember, aki összeköttetésben volt a brazíliai kufárokkal, és össze-vissza hazudozott mindenfélét, amiből nem volt igaz semmi. Azt hazudta, hogy minden ember a saját házába költözik. Volt egy komája, Kis Lőrinc, nagyon vallásos volt, annak azt mondta, hogy az ő háza a templom mellett van. Amikor megérkeztek Brazíliába a koma úgy eltűnt, hogy soha színét se látta senki. Két család visszajött Brazíliából és ezek elmesélték, hogy milyen körülmények között éltek, amíg ledolgozták az útiköltséget a fazendákon, kávéültetvényeken. Előbb Sao Paolóba vitték őket az emigrációs házba. Néhányan a nehéz robotban eltelt esztendők után, összegyűjtött pénzükből földet vásároltak Boldogasszonyfalván, brazilul Colonia Santo Antonio, amely Sao Paolo városától 800 kilométerre fekszik az őserdőben. ----A legtávolabbi bukovinai székely kirajzás: Boldogasszonyfalva „Pontosan tudjuk az úttörők indulásának napját. 1924. június 15-én öt bátor családfő Sao Paulóban hagyva a családját, az államtól kapott vasúti ingyenjeggyel megindult az őserdőkbe, hogy megkeresse a fővárostól 828 km-re, a vasúttól további 45-50 km-re lévő területet, melyet »látatlanba« vett. Pontosabban fogalmazva: amit kis megmaradt pénzükön vettek, illetve amennyiért egy részletet ki tudtak fizetni. E pionírok bukovinai székelyek voltak. Név szerint a következők: mindenekelőtt Turbuk Zakariás, kit Zakár bácsinak mondtak, a telep alapítója. 1908-ban jött át családjával Bukovinából Vajdahunyadra, a Csángótelepre, majd 1922-ben került ki Braziliába. A többiek: Jancsovics István, Schneider József, Gáspár Illés, Vajkó István. Ők öten kezdték el irtani az erdőt. Vajkót az első napon megcsípte egy kígyó, néhány nap múlva belehalt. Mikor hozott élelmük elfogyott, a 10-15 km-re lévő német telepek kukoricaföldjeire mentek böngészni. Só nélkül, péppé főzve ették a málét. Nyomorúságukban még a majomhúsra, a testes gyíkra, papagájcombra is ráfanyalodtak. 36 nap múlva jött utánuk a család. Elgondolhatjuk a helyzetüket!” (Migend Dezső, 1925.) A Sao Pauló-i Julián tanító Kordás Ferenc összegyűjtötte az első hónapok történeti emlékezetét. „Vásárlás nem létezett, csak az áruk, tárgyak, dolgok naturális cseréje. Mindenért keményen meg kellett fizetni. Egy kotlósért és 3-4 tojásért 10-15 km-t is mehettek. Egy kiskutyáért vagy kismacskáért álló napot dolgozhattak. S az irtások első termése csak 30-40 szál tengeri, 6-8 tő burgonya és paszuly volt. Ám ahogy tágult a tér, a szűzföld egyre gazdagabban kezdett fizetni. Most már volt legalább amit főzzön az asszony. Miközben szinte rabszolgaként dolgozott az egész család. Naponta kétszer puliszkát vagy bab-rizsát ettek, mert ehhez nem kellett kenyér. A búza ugyanis nem terem meg e vidéken, vagy csak nagy keservesen.”

34

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2019/2  

A TARTALOMBÓL: Jávorszky Béla Szilárd: A Vujicsics-örökség – Felütés; Mikuska Judit: Cécó Műhely; Kiss Eszter Veronika: Fehér Anikó Járdányi...

folkMAGazin 2019/2  

A TARTALOMBÓL: Jávorszky Béla Szilárd: A Vujicsics-örökség – Felütés; Mikuska Judit: Cécó Műhely; Kiss Eszter Veronika: Fehér Anikó Járdányi...

Advertisement