Page 12

TÁR KACSIREK OTTÓ VERSEI ÁTSZIVÁRGÁS (Bálint Fecske Emeséhez) Emlékszel? Ahogy sebtében bőröndbe zsúfoltuk a vágyat, közé préselve kapott ajándékot, a koloncként gerincet görnyesztő szavakat: hiányzol, szeretlek, várlak. Ahogy éjt szaggató fényeink nyomán izzadva gyűrtük magunk alá a távolság fehér csíkokkal csikorgó szalagját? Mert már sóhajunkká vált a föld, s dalainkká lettek a csillagok. Álmot valóságba öltve lassan szivárogtunk át, akár a minden nap kétségbeesetten vergődő gondolat, a tér és idő hunyorgó repedésein. NÉGY SOR A BOLDOGSÁGRÓL Alád heveredem, Erdély szép ege, fölém hajol majd menny és föld dala, szemem néma tó-tükrére ráhull, s szomját oltja majd a vacsoracsillaga. A VISSZA-VISSZATÉRŐKÉ Valahol a távol, ahol a hajnalok hasadnak, szelíd, álmos dombok fodrozzák a tájat, ott, ahol az égbolt összeér a földdel, a Teremtő tán őriz egy fehér falú házat. Nékünk e kicsiny ház százados falával, olyan, mint másnak a kastély, a cifra palota, bár márványköves bálterem nincs benne, talán csupán néhány padlódeszkás szoba, mégis, ha fáradtan elé megérkezünk, nyugat ege alól, messzi héthatárról, cseverészve köszönt a sánc rohanó vize, s a ráncos utcaajtó is ölelésre tárul. Öreg szilvafák bólogatnak bölcsen, jámbor mogyoró rázza meg ágait, mennyek kupolája, Erdély áldott ege, szemeinkre szórja fényes csillagait. És ott bent a sötétben, s talán a szívben is, egy ajtó nyikordul bolyhozva a csendet, halvány dalt virágzik a konyhában a lámpa, szunnyadó grádicskő nyújtózva nyög egyet. És párás szemekkel már ott áll az ajtóban, galambszelíd lelkét hatalmasra tárva, és mi szárnyra kapunk, ahogy sóhajaink szoktak, s gyöngyöket pergetünk egymás nyakába.

12

ELVÁLASZTVA Kételyek gyötörnek, áldott tündérvölgyem, szívem köré fonod-e még valaha tenyered, visszafogadod-e a hozzád vissza-visszatérőt, tékozló fiadat, a fogadott gyermeket? Összefonódhatunk-e egy végtelen percben, egy ősi daloddal megérinthetlek-e még? Itt, e szögesdrót feszülésű térben és időben, már állandó társam lett aggály, keserűség. Hátukra görbítik-e még árnyamat a dombok, s a hunyorgó alkonyokban elvérző napot, völgy visszhangozza-e még szívem dobbanását, a csillagcsend estekkel felsajgó bánatot? Kertek ölén őrzi-e még szavaim a csend, ráncaiban látszik-e még léptemnek nyoma, válláról lerázva szurkos árnyait az éjnek, keres-e tornáclépcsőn a vén cseresznyefa? Vár-e szárnyát ölelésre tárva a nyikorgó kapu, ha majd egy fáradt út után hozzád megérkezem, fülembe súgod-e még az álmot lengő széllel, pihenj meg keblemen bódorgó gyermekem? Hiszen nálad nélkül űrré kondulnak az éjek, meddővé ványadnak a kifosztott nappalok, s én lehullott levélként verdesek közöttük, már csak halódó ősz és dermedt tél vagyok. BIKALI EMLÉK A tornác lépcsőjén üldögéltem, lopva heveredett mellém az álmos délután, a falu utcáit csak a hallgatag nyár járta, zöld árnyak csüngtek a kókadt szilvafán. Csapongó fényeket izzadt a csűrtető, felette hullámokat lengetett a domb, a villanydrót lustán pocakot eresztett, egy hunyorgó ablak laposat pislogott. Kábult pillangó rebbent át a kerten, pihenni cseresznyefa levelére ült, szárnyait utószor szélesen kitárta, s nyugtalan, fülledt álomba merült. Farakás tövén macska nyújtózkodott, egértanyát tudhatott a hasábok mögött, majd hátát domborítva lassan eloldalgott, s eltűnt a krizantém árnyas bokrai között. Egy darázs rágta alma lehullani vágyott, pártás fejét lehorgasztotta a kardvirág, szomjazó fűcsomók sárgán ásítoztak, s az ég megváltó harmatát várta a világ. HASONLAT Olyan titokzatos, meleg-barna volt az est, akár leányok szeme egy templomos napon, s mint csizmák sarka, ha patkójuk eget szánt, szikrás tüzek jártak a boldog csillagokon.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2019/2  

A TARTALOMBÓL: Jávorszky Béla Szilárd: A Vujicsics-örökség – Felütés; Mikuska Judit: Cécó Műhely; Kiss Eszter Veronika: Fehér Anikó Járdányi...

folkMAGazin 2019/2  

A TARTALOMBÓL: Jávorszky Béla Szilárd: A Vujicsics-örökség – Felütés; Mikuska Judit: Cécó Műhely; Kiss Eszter Veronika: Fehér Anikó Járdányi...

Advertisement