Page 34

A népzenei tanszék megalakítása Részlet Jávorszky Béla Szilárd A Vujicsics/Söndörgő-örökség című, készülő monográfiájából

V

izeli Balázs lényegében azóta a Vujicsics együttes tagja, hogy hosszas megfontolás, taktikázás és előkészítés után végre elindulhatott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen a népzenei szakirány. A Zeneakadémia 2007-es „bevétele” nemcsak a presztízs miatt volt fontos, hanem az utánpótlás szempontjából is. És ezzel végre a népzene területén is teljessé vált a hármas szintű oktatási rendszer. Hogy ennek megvalósulása érdekében pontosan ki, mikor és mit tett, az a későbbi visszaemlékezések alapján nem mindig egyértelmű, különösképpen Eredics Gábor szerepe maradt homályban. E könyvben viszont értelemszerűen éppen az ő története válhat ismertté. Utólag – a családon belüli hagyományátörökítés elsődlegességét nem vitatva – azt mondhatjuk, hogy szerteágazó tevékenységének igazi központi magja mégis a Kárpát-medencei népzenei hagyományok alap-, közép-, és felsőfokú oktatásának az ügye, amely a kodályi és bartóki elvek szerint a magyar és kisebbségi anyagok közös jelenlétével valósul meg. A folyamatok mozgatórúgóinak megértéséhez érdemes jó pár évtizedet visszaugrani az időben, hiszen a hetvenes évek derekán a Népművelési Intézetbe bekerülő Sebő Ferenc is úgy látta, a továbblépéshez immár szükség van a megfelelő utánpótlás nevelésre. Akár tanfolyam formájában, akár valamiféle többhetes nyári intenzív együttlétben. Sebő Ferenc: „Vitányi erre annyit mondott, hogy olyan bájos ez a mozgalom, nem kéne intézményesíteni. Mire mondtam, »Iván, a magyar nyelv ügye is bájos mozgalom volt egykor, de hol lennénk, ha a nyelvoktatást nem vezették volna be az iskolákban. Ezt nem lehet félvállról venni.«. Tisztában voltam persze az intézményesítés buktatóival, de meg kellett lépni. Távlati célom az volt, hogy miként Skandináviában láttam, népfőiskolaként szervezzük meg. Hónapról hónapra működjön, a nyári táborban intenzívebben, és úgy kell megszerkeszteni a tananyagot, hogy bármikor bele lehessen kapcsolódni egy-egy részbe. Sok vita után végül sikerült rábeszélnem Ivánt. Így lehetett 1974-ben Tokajban, a következő évben Zircen, majd 1976-ban Abaújszántón táborozás. Ez utóbbi, majd a következő évi székesfehérvári táborozások már egyben Országos Táncházvezetői Tanfolyamok is voltak, amelyek a Népművelési Intézet közreműködésével év közben havi összejövete-

34

lekkel is kibővülve (amolyan Népfőiskolaként) az egész országban hiányzó népzene és néptáncoktatást voltak hivatva pótolni.” [A szerző interjúja, 2012.]

Amikor Eredics Gábor 1982-ben a Népművelési Intézetbe került, már javában működtek ezek a – főleg a néptáncoktatásra – fókuszáló tanfolyamok, de ő magasabb szintre vágyott. Így 1983 áprilisában kollégájával, Vavrinecz Andrással és a Zenetudományi Intézetben dolgozó Olsvai Imrével Bulgáriába utazott, hogy közelebbről megvizsgálják azt a hármas szintű népzenei oktatási rendszert, melyet Kotelben (alapfok), Sirokalakában (középfok) és Plovdivban (felsőfok) valósítottak meg. Aztán sajnálattal tapasztalták, hogy az az algoritmus nálunk nem használható. Bulgáriában ugyanis az történt, hogy Todor Zsivkov ellátogatott egy ünnepségre Kotelben, ahol egy idős bácsi dudált, mire megkérdezte, hogy „a helyi gyerekek tudnak-e dudálni”, mire mondták, „nem”, mire ő: „rendben, akkor legyen itt mielőbb egy zenei általános iskola, hogy később is legyenek dudások”. [Todor Zsivkov (1911–1998) a Bolgár Kommunista Párt főtitkára volt 1962-től 1989 novemberéig.] Vélhetően hasonló pártutasításra

jött létre a népzenei közép- és a felsőfokú oktatás is. Miközben a zeneszerzők – központi utasításra – megbízást kaptak, hogy minden bolgár népi hangszerre (kaval, gadulka, tambura stb.) hangszeriskolákat készítsenek és írjanak hozzá etűdöket. Eredics Gábor: „Ma már persze tudjuk, hogy ez nem pontosan az a rendszer, amire vágyunk, de ez ott legalább létezett, és a képzési módokat teljesen ráállították arra, hogy a bolgár félhivatásos és hivatásos néptáncegyütteseknek meglegyen a kísérete. Ezek az együttesek szerte a világban hatásosan szerepeltek, virtuóz táncokkal, virtuóz zenékkel. Mi viszont azt szerettük volna, hogy egyrészt ezt a nyelvet mindenki beszélje, és ne csak a koreográfiák zenéit tudják eljátszani népi hangszereken, másrészt a néprajzi változások kedvezőtlen alakulása esetén a hagyomány átadhatóságát az intézményes rendszer vállalja át.” [A szerző interjúja, 2018.] Ennek előkészítésére Eredics Gábor a Népművelési Intézetben Népzenei füzetek címmel 1986-ban kiadványsorozatot indított el, amelynek 2000-ig volt sorozatszerkesztője. A huszonnégy kötetet számláló kottakiadási program Rajeczky Benjamin A népzenekutatás története című tanulmányával indult el. A folytatásban – amelyet

közvetlen munkatársa, Vavrinecz András segített – a fiatal kutatónemzedék több évtizedes munkájának, tapasztalatának eredménye összegződött korszerű szemléletű, hangzó melléklettel közreadott népihangszer iskolák, példatárak formájában, amelyek az ujjrendet, vonózást, fogásokat, néprajzi, társművészeti vonatkozásokat, a díszítések kivitelezésének törvényszerűségeit didaktikai felépítésben adták közre. Eközben 1997-ben Eredics Gábor lehetőséget kapott arra, hogy Budakalászon elindítson és vezessen egy olyan alapfokú zeneiskolát, ahol „a klasszikus zene és a népzene egymást gazdagító egysége megjelenhetett”. Ekkor Nyíregyházán már évek óta működött a felsőfokú képzés, de ott némileg „öszvér” diplomát bocsátottak ki, hisz e szak elindítója, Joób Árpád (1946–2016) azt szerette volna, hogy az ének-zene tanárok ne csak a klasszikus zenében szerezzenek tudást, hanem a népzenében is, és ennek kapcsán tettek választhatóvá egyes népi hangszereket. A művészetoktatás, a zeneiskolák számára nem ez volt az igazi megoldás. És váci, középfokú tapasztalatai kapcsán Eredics Gábor előtt egyértelművé vált, hogy ezt a képzést szabályosan és hatékonyan sehol máshol nem lehet megoldani, csakis a Zeneakadémián. Egy új tanszak akkreditációja hosszas és bürokratikus folyamat: a befogadó intézmény által elkészített anyag bekerül az akkreditációs bizottsághoz, amely két független szakértő javaslatai alapján eldönti, hogy indítható-e a szak vagy sem. Eredics Gábor: „Úgy véltem, taktikailag szerencsésebb, ha a rektor előtt egy, az intézményen belül dolgozó kolléga veti fel az ötletet. Elsőként Borbély Misire gondoltam, aki éppen akkor vette át a nyugdíjba vonuló Gonda Jánostól a jazz-tanszakot, hogy megkérem őt, egy évre bővítse ki azt jazz- és népzene szakra, ami aztán a kapun belülre kerülve egy év múlva önállósodhatna. Misi ezt nem tartotta járható útnak. Úgyhogy hosszas tanakodás után 2004 novemberében előbb Vikárius Lászlót avattam be tervembe; ő biztatott, de sajnos nemet mondott. Beszéltem még Sári Józseffel, Petrovics Emillel, Csemiczky Miklóssal, Vajda Jánossal, majd eljutottam Richter Pálhoz, akit december elején meghívtam vacsorára a feleségével, akit régről ismertem. Palival akkor találkoztam először, hosszasan átbeszéltük az egész problémát, az akkreditáció fontosságát, halaszthatatlanságát. Ő figyelmesen

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2019/1  

A TARTALOMBÓL: Sándor Ildikó: Mamó kertecskéje; Kutszegi Csaba: Liszt-mozaikok – Tánckoncert; Ménes Márta: Beszélgetés Korzenszky Klárával;...

folkMAGazin 2019/1  

A TARTALOMBÓL: Sándor Ildikó: Mamó kertecskéje; Kutszegi Csaba: Liszt-mozaikok – Tánckoncert; Ménes Márta: Beszélgetés Korzenszky Klárával;...

Advertisement