a product message image
{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade

Page 27

BUKOVINA, BUKOVINA Részletek Kóka Rozália könyvéből – XII. rész

„Minket anyánk megátkozott...” Rövid idő alatt, különböző érdi munkahelyeken négyórás állásokat vállaltam. Könyvtár, GAMESZ [Gazdasági Műszaki Ellátó Szervezet – a szerk.] stb. Az érdi tanácsnál is eltöltöttem néhány hónapot mint oktatási főelőadó. Sehol nem találtam a helyemet. Hamarosan kiderült számomra, hogy én egyáltalán nem vagyok alkalmas a hivatalnoki munkákra. Fájó szívvel visszamenekültem a tanításhoz. Fel is vettek a Diósdi Általános Iskolába, ahol tanítványaimnak köszönhetően máig is emlékezetes, szép másfél évet töltöttem. Még a művelődési házban – mivel nem volt népművelői végzettségem –, beadtak egy kétéves Szocialista kultúra és közművelődés elnevezésű tanfolyamra, a Marxista-Leninista Esti Egyetemre. Reméltem, ha elmegyek tanítani, nem kell a tanfolyamot elvégeznem, de nem így történt. Az iskolából „utánam nyúltak”, végül meg kellett írnom a szakdolgozatot is, mert különben az igazgatóm kirúgással fenyegetett. Amúgy is rengeteg bajom volt már akkor. Rágondolni sem szeretek. A „Hegyen s földön járogatok vala” című könyvemben megírtam, hogy „viselt dolgaimért” – székely és csángó előadásaimért, „gyanús személyekkel” való érintkezésért, moldvai utazásaimért – rám szálltak a nyomozók és mindenhová követtek. 1979 februárjában agyérgörcsöt kaptam, és a Hárshegyen kötöttem ki. Két évre leszázalékoltak. Az orvosok úgy gondolták, hogy a tanítás viselt meg annyira. Azzal bocsátottak el a kórházból, hogy soha többé nem taníthatok. Hosszú hónapokig olyan beteg voltam, hogy nem bírtam kimenni egyedül az utcára. Azt mondják, minden jó valamire, a rossz élmények is a javunkra válhatnak. Ez a hosszadalmas betegség nekem felért egy „egyetemmel”. Még megbetegedésem előtt megismerkedtem az istensegítsi származású, Majoson élő Lőrincz Imre bácsival és a családjával. Érdekesen kezdődött. Egy este a szüleimnél voltam látogatóban. Az ajtóban tébláboltam, édesanyámmal beszélgettem. Már menni készültem, de mindig eszünkbe jutott még valami, amit meg akartunk beszélni. Édesapám a híradót nézte. Egyszer csak felkaptam a fejemet. A tv-ben óriási kiállítótermet mutattak, tele volt bukovinai székely szőttesekkel, faragásokkal és tűzzománc képekkel. Bemondták, hogy a Fóti Ősz nevű rendezvény keretében, a bukovinai székely Lőrincz-család kiállítását látjuk. Lőrincz Aladárnét, a bukovinai székely szőttes kincs megmentőjét már ismertem. A kislánya, Etelka több népzenei táboromban is részt vett. Azonnal elhatároztam, hogy azt a kiállítást elhozom Érdre. Másnap felhívtam a családot, és néhány hét múlva már nálunk is volt a nagyszerű kiállítás. Akkor már a művelődési ház mögötti lakótelepen laktam. A megnyitó után meghívtam Lőrinczéket a lakásomra, egy kis beszélgetésre. Imre bácsi szóba hozta, hogy ötvenéves korában, amikor elvesztette tizenhat éves Etelka lányát, fájdalmában írni kezdte az élete történetét. Sajnos, egy idő óta abbahagyta az írást. Megkértem, hogy ha nem titkos, mutassa meg nekem a naplóját, nagyon szeretném elolvasni. Imre bácsi hamarosan el is juttatta hozzám a vaskos, nagy alakú kockás füzetét. Lenyűgözőnek és megrázónak találtam az írását. A magánemberként átélt viszontagságokon kívül népcsoportunk történetét is részletesen megírta. Olyan láttató erővel elevenítette meg a már csak emlékekben élő bukovinai életet, a bácskai kalandot, a

Völgységben való letelepedést, hogy teljesen lenyűgözött. Addig még soha, sehol nem olvastam, nem hallottam senkitől ilyen hitelesen, hogy mit éltek át a bukovinai székelyek keserves történelmük során. Különösen megdöbbentő volt számomra a II. világháborút megelőző korszak leírása, amikor a bukovinai székelyek útra keltek, és elhagyták Bukovinát. Imre bácsi olyan érdekfeszítően írta le az eseményeket, amelyeknek ő is részese volt, hogy szinte szemem elé varázsolta őket. Egyre azon törtem a fejemet, hogyan lehetne megjelentetni, mások számára is elérhetővé tenni a naplóját. Nagy lehetőségeim nem voltak, helyesebben semmilyen lehetőségem nem volt. Az újságok, ha ugyan megpróbálkoztam volna vele, bizonyos tartalmak miatt legfeljebb csak kis részleteket közöltek volna, de nem is próbálkoztam. Azt találtam ki jobb híján, ami már számomra bejáratott út volt, hogy adjuk be a krónikát a néprajzi gyűjtőpályázatra. 1979-ben meg is kezdtük a munkát. Imre bácsi írásának voltak számomra kissé homályos vagy hiányos részei is. Úgy gondoltam, hogy ezeket a részeket újra, részletesen elmondatom vele és majd beletoldom a szövegbe, amikor legépelem. Sokórányi beszélgetést vettem magnetofonra, s azután lassan elkezdtem legépelni. Én soha nem tanultam gépírást, a betegségem miatt fáradékony is voltam. Eleinte a napi teljesítményem kb. két oldal volt reggeltől estig. Ahogy telt az idő, egy kicsit erősödtem és gyakorlottabb is lettem, egyre több oldalt tűztem ki magamnak napi feladatul, a végén néha már húsz oldalt is le tudtam írni. 1980 októberében benyújtottuk az első pályázatot. Decemberben értesítettek bennünket, hogy Imre bácsit nagydíjjal jutalmazták. Ez a siker szárnyakat adott neki, és folytatni kezdte a krónikáját. Én rendszeresen lejártam Majosra, amikor csak tudtam. Még két pályamunka készült el 1983-ig, és Imre bácsi még két kiemelt nagydíjat kapott. Pontosan ezerkétszáz gépelt oldal lett a kézirat. Imre bácsi az önéletírásában eljutott egészen a jelen napi történésekig. Ezen túl már őt is meghívták a néprajzi találkozókra. 1981ben, Hódmezővásárhelyen nagysikerű előadással mutatkozott be a tanácskozás résztvevőinek. 1982-ben szerepelt a Kossuth Rádió Társalgó című műsorában. 1982. március 19-én emlékezetes dolog történt. Meghívtak Lőrincz Imre bácsival és Fábián Évával, a bukovinai székely népdalénekessel a Goldberger Textilművek Művelődési Otthonába. Az elsárgult, stencilezett meghívón az alábbiak olvashatók. „Minket anyánk megátkozott...” – Részletek Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig c. önéletírásából. A szerzővel beszélget: Kóka Rozália mesemondó, közreműködik Fábián Éva népdalénekes. Lőrincz Imre, a hetvennyolc éves bukovinai székely fafaragó három évtizede írja élete regényét. Családi tragédia, egyetlen leányának elvesztése késztette arra, hogy az írásban keressen vigasztalást. Bevezetőjében azt tűzte célul, hogy saját életének és családja sorsának főbb eseményeit örökítse meg. A családi krónika azonban egyre jobban kiszélesedett s az egész bukovinai székelység történeti hitelességű krónikája lett. A népdalbeli, átokkal vert népcsoport a XX. században háromszor kényszerült országot-hazát cserélni. Az önként elhagyott „drága Bukovina”, a csalóka ígéret földje, Bácska, s végül az ellenségesen fogadó „édes haza”, Völgység és Baranya a bukovinai székelység életének szín-

27

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2018/6  

A TARTALOMBÓL: Nagy István: Ifjú mesterek Vajdaságban; Diószegi László: Emlékek Vajdaságból; 2018 – MÁTYÁS KIRÁLY EMLÉKÉV – Bajcsy-Zsilinszk...

folkMAGazin 2018/6  

A TARTALOMBÓL: Nagy István: Ifjú mesterek Vajdaságban; Diószegi László: Emlékek Vajdaságból; 2018 – MÁTYÁS KIRÁLY EMLÉKÉV – Bajcsy-Zsilinszk...

Advertisement