Page 38

A TÖRTÉNELEM ORSZÁGÚTJÁN Naplók, levelek, visszaemlékezések Kedves Olvasó! Lapunk új sorozattal jelentkezik. A Történelem országútján című rovatunkban olyan egyszerű emberek arcát szeretnénk felvillantani, akik akarva, akaratlan cselekvő részesei, máskor „csak” elszenvedői voltak a nagy történelemi eseményeknek. Arról, amit átéltek, naplókban, levelekben vagy visszaemlékezésekben számoltak be. Egyszerű szavaikkal el akarták beszélni, meg akarták örökíteni, tudatni akarták utódaikkal a tengernyi szenvedést, amit rájuk mért a sors. Sorozatunk első hőse a bukovinai Hadikfalván született Dárdai János, kényszerű bácskai névmagyarosítása előtt Dolha János, apai nagyanyám, Dolha Katalin első unokatestvére volt. 1945-től egy faluban, Felsőnánán éltünk. János bátyám szinte gyerekként harcolta végig a „nagyháborút”. Mondhatni, a szerencse fia volt, hiszen, ha nem is sértetlenül, de ép lélekkel tért haza az övéihez. Szép kort, nyolcvanöt esztendőt ért meg. Ötven esztendővel ezelőtt egy vékonyka kockás füzetbe leírta az I. világháborús viszontagságait, családja későbbi sorsát. Egyszer csak mit gondolt, mit nem, a visszaemlékezését elvitte a szüleimhez, azzal, hogy adják át nekem. Fiatal tanítónő voltam, nem értettem, mi lenne a teendőm a megtisztelő ajándékkal, de a füzetkét máig megőriztem. Most, hogy újra elolvastam János bácsi szép, szálkás betűkkel írt sorait, elolvastam még másik öt, időközben hozzám került krónikát, rádöbbentem, hogy ezeket az „üzeneteket” tovább kell adnom. Fogadják szeretettel! (Kóka Rozália)

„Élet rajz” Dárdai János – született 1898. április 18-án, Hadikfalván Iskolai végzettségem 4 elemi és kettő ismétlő. Mikor ezt elvégeztem, Ferenc Ambrus tanító úr és Várda András főtanító úr kérték a szüleimet, hogy engedjenek továbbtanulni, de édesapám azt mondta, hogy alig várja, hogy felnőjek, hogy tudjak rajta segíteni. Már nagyon megunta a lányokkal a mezei munkát, mert a lányok nem értenek úgy a mezei munkához, mint egy fiúgyermek. Így hát én maradtam a mezei munkánál tizenhat éves koromig. 1914. augusztus 1-én kitört az első világháború. Amikor már jól hallatszott az ágyúdörgés, mü, fiatalok a központon beszélgettünk, jött a csendőr őrmester és azt mondta, hogy az oroszok a fiatal legényeknek kiveszik a szemét, hogy ne legyenek katonák. De ez nem volt igaz. Mü akkor megijedtünk, és elmentünk Besztercére, és jelentkeztünk önként katonának a 63. gyalogezredbe. Ott besoroztak. Voltunk harmincnégyen, ahol 2 nem vált bé. Akkor minket felvittek Liptóteplára, a 41-es osztrák káderhez, mert a káder [parancsnokság] el vót menekülve Csernavicból. Liptóteplán kaptunk négyheti kiképzést, és már mentünk es ki a harctérre és végigharcoltam az egész Kárpátokot. Taksán, Homonna, Csiszna, Uzsoki-szoros, Baligrod, Mezőlaborc, Szkirov. Áprilisban kineveztek káplárnak, úgy mentünk Lemberg [Lvov, mai ukrán nevén Lviv], Zlocsev és Kamianka felé. Ott a Bug partján sokat szenvedtünk, mert a tüzérség rossz volt, nem a vonalat lőtte, hanem a vizet vagy a kendert. A tiszt urak észrevették a bajt, tehát kicserélték a tüzérséget. Azok egy nap alatt úgy elintézték, hogy már harmadnapján, haptákba [hapták=vigyázzmenet, díszlépés] mentünk át a Bug vizén. Nem volt semmi ellenállás. Amint mentünk, mellettünk elé ment egy huszár patró [patruj=járőr] és csúfságból egy huszár megkérdezte, hogy: – Csujes [„hallod” – a szerbek gúnyneve a háborús katonazsargonban], nehéz-e a borjú [a gyalogosok hátizsákjának katonaneve]? Én meg visszavágtam neki, hogy kérdezze meg a lovától! Akkor a többi huszár jól lekacagta. Mondták a többi huszárok: –  Na, jól kitolt veled a csujes. Amikor Bradé előtt újból tűzbe értünk, a főhadnagy úr, Kálmusz Titusz megsebesült a hasára. Egy srapnel [gránát] repesz körülbelül tizenöt vagy húsz centire felnyitotta a hasát, de a bele nem fakadott ki, így hát szerencséje volt. Én próbáltam a kötszerrel bekötni, de nem ment, mert a kötszer nagyon keskeny volt. Így hát kivettem a tartalék gagyámot a borjúból és avval béköttem. Nem értem, hogy avval a piszkos és tetves kézzel gyúrtam vissza a belit, és mégsem kapott vérmérgezést. Én többet nem láttam 1918-ig. Másnap a kapitány úr a temető kapujába hívott, egy lukba, oda volt bébújva. Azt mondta a küldöncnek, hogy hívjon engem oda. Én odamásztam hason. Adott a kapitány úr tíz darab cigarettát és egy pohár konyakot. Én meg azt mondtam, hogy csak egy fogamra ért, akkor kaptam még egyet. Akkor azt mondta a kapitány úr, hogy másszak át a második szakaszba, mert ott nincs egy altiszt se, mind a három meghalt. Én megpróbáltam átmászni a temetőbe és akkor megsebesültem a jobb lábamra. Ott voltam reggel tíz órától este sötétig. Akkor bejöttek a szanitécek és kivittek egy híd alá. Nagyon fájt a lábom és fáztam, pedig még csak augusztus 28-dika volt, mégis a fájdalomtól nagyon fáztam. Éjfélkor jött egy kocsi, ami hozta az ennivalót, én meg azt hittem, hogy a mienkek. Szóltam németül, ruszinul, románul, ők meg nem értették. Azt mondta az egyik:  –  Magyarul, ha lehet! Én nagyon megörültem, hogy magyar szót hallottam. Mindjárt mondtam, hogy sebesülve vagyok, nem bírok menni, és vigyenek a segélykötözőig. Az egyik azt mondta:

38

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2018/5  

A TARTALOMBÓL: P. Vas János – „Honnan járják, honnan hozták?"; Lányi György – A Téka együttes megalakulása ; Timár Sándor – Cédrus Táncegyüt...

folkMAGazin 2018/5  

A TARTALOMBÓL: P. Vas János – „Honnan járják, honnan hozták?"; Lányi György – A Téka együttes megalakulása ; Timár Sándor – Cédrus Táncegyüt...

Advertisement