Page 30

TÁR KACSIREK OTTÓ VERSEI

Lombokon hever el álmosan a szellő, a csend is megsodorja az este fonalát, s ha ködbe enyészik az estéli harangszó, a kertekre gurítja barna gombolyagát. Szárnyait széttárja a baglyos röptű sötét, s az égről leszökve, hol a Fiastyúk trónol, felkeltve neszeit a bársony léptű éjnek, sápadt Hold csüng alá a párás villanydrótról.

HATÁRTALANUL... Szél oldotta kéve, ez ősi átkunk nékünk, s ez a léha bölcsőringású némaság maga, e nemzet érted kondul harangos szívével, szikkadt kebeléről erővel letépett fia. S érted, kit dala csalt messze új kenyérnek, de gyűrött nyelveden egy régi ízt álmodsz tovább, kire idegen magány harsogja rá csendjét, kit megcsalt szeretők kísértnek - az otthoni éjszakák. Értünk, kik porából e megfáradt főnixnek, még minden hajnalunkkal létre támasztjuk magunk, térdünk beleroggyan már az ezredéves sorsba, gerincünk reccsen, de még létezünk, vagyunk. Hisz szavaink még egyek. Máshol puszta hangok. Ez ringatta bölcsőd, s majd koppan koporsód felett, és az elnémított fohászokkal feljajduló csendet, e széles nagyvilágon, csakis te értheted. Vallom: testemnek vére az s magyar, a világnak bármely szegletén is él, ki magyarul jajdul, ha sajog már az élet, ki magyarul álmodik, magyarul remél, s hittel hiszem, mert hinni akarom, sorsunk, a mostoha, bármerre is vetett, hitünk, álmunk, szívünk, dalunk, csakis e hányt-vetett, bús magyar lehet...

A NAP VÉGÉN (Drága Piri mamának) Itt, a bikali völgyben, a vén dombok alatt, csak lassan hullnak le a bágyadt alkonyok, templomtorony őrzi a szitáló csendet, s fejkendősen súgdolóznak álmos kispadok. Múlt idéz itt időt, tegnapot mába öltve, mikor a hegyről vékonyabb szél támad, s a sarokvasassal nyögő ráncos utcaajtók, a megrebbenő magány szárnyaivá válnak. Napkorongba marnak a szürke hátú dombok, tágra nyitja szemét a vacsora csillaga, megnyúlt árnyékokon szelíd csoszogással, a Kenderes-kert felől egy kapa billeg haza.

30

TAVASZI ZIVATAR Homlokán ráncolja Napját a Teremtő, felhőszemöldökét zordan összevonja, szeme árkaiban már vizek növekednek, az áldás pászmáit a mindenségre fonja. Csontos vállaikat megrázzák a hegyek, dagadó patakkal üzennek a völgynek, illanó párákat könnyeznek a dombok, üde smaragdruhát öltenek a tölgyek. Gyümölcsfák lebbentik színes cifraságuk, így csinosítva ki a bozontos szelet, s, mikor mérgesen felmordul egy felleg, hajbókolva félik a szikrát vető eget. Vízgyöngyöktől ékes fűlájbijuk alatt, hátuk domborítják kéjesen a hidak, selyempántlikák libegnek közöttük: az alszeg felé futó sáncgalléros utak. Gyolcsinges vállait viharnak feszítve, felhő alá görnyed a falu vén legénye, négy fiatornyos kalapjának hegyét, bőszen beakasztja a haragvó égbe. Diadala után, mint egy győztes hadúr, tépett felhők közül kevélyen tekint szét, leple alól a Nap is kikacsinthat végre, a földekre terítve csiklandós jókedvét. Kertek zugos ölén felragyog az élet, tarka madárdalban fürösztve meg magát, s a föld ráncos arcán új dalokra gyúlva, jussát követeli egy szeplőtlenebb világ.

A TÖLGY DALA (Vincze Jancsi Ferenc barátomhoz) Itt vertem gyökeret, e szelíd hullámzásban, áldott föld ez, mely acéllá edzte törzsemet, itt hajoltak fölém a galamblelkű dombok, sebes futású patakok súgták meg nevemet. Itt vontak keblükre a szénaszagú nyarak, reccsenő fagyokkal itt próbált meg a tél, az idők viharában lassan váltam érccé, mint itt minden, mi küzd, álmodik, remél.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2018/3  

A TARTALOMBÓL: Végső István – Széki Soós János: Vass Lóri elment; Balogh Sándor: Régi citeraiskola új köntösben; 2018 – Mátyás király emléké...

folkMAGazin 2018/3  

A TARTALOMBÓL: Végső István – Széki Soós János: Vass Lóri elment; Balogh Sándor: Régi citeraiskola új köntösben; 2018 – Mátyás király emléké...

Advertisement