Sírva emlékezés (fotó: Henics Tamás, 2017.)
Mácsingó Călin, Moldován Stefán, Kodoba Florin (fotó: Henics Tamás, 2017.)
Kallós Zoltán dedikál (fotó: Henics Tamás, 2017.)
32
dár-embernek a szemében! Kellett volna, de nem lehetett, mert folytak a könnyei. És muzsikált, még egyszer, újra, a bandával. Ott, a többiek lelkével, a régiekkel, élőkkel és halottakkal. A jellegzetes tartás, a lüktetés, a „stefános”, hangszerrel egybeolvadásos csoda. A végén Florin azt mondta: „Stefán, nagyon jó volt”. Itt van még közöttünk, most muzsikált is egyet, nagy dolog volt ez, nem hittem volna. Indulnunk kellett – közben megérkeztek a báréiak is, Náci, Sanyi –, de meg szerettem volna látogatni Puki bácsit is. Ő már nem tud kimozdulni otthonról. Nagy öröm volt, mint mindig. Feleségével, Tina (Leontina) nénivel betessékeltek az aprócska házba, leültettek. Az ember szíve összeszorul a körülmények láttán, de mindig akkora szeretetet érzek, amit kevés más helyen. Mindig van körülöttük pár gyermek (talán a fiuk, Mircea gyermekei vagy talán már unokák is), gyönyörű, tiszta tekintetek. Puki bácsi „hosszú szivarral” kínált (mindig százast szívott, az tovább tart a bőgősnek...), egy pálinka..., és indultunk. A kisfiú még készségesen megmutatta, hol tudunk megfordulni az autóval, nehogy a sáncban kössünk ki. Ez tehát a harmadik „öröm-jelentés”: Puki bácsi is megvan még, talán öleli is minden ismerősét. Palatkát hátrahagyva, Vajdakamarásnál Böskével, Sándorral végül úgy határoztunk, Kallós Zoli bácsit is meglátogatjuk, ha már itt járunk. Válaszút nem olyan nagy kitérő, eléggé átépítették az Apahida-Zsuk – valaha időtlennek tűnő – átkelési útvonalat. Nagy csend fogadott a birtokon. A bentlakásos iskolában az egy-négy osztályosoknak vakációjuk volt, de találtunk valakit, aki felhívta Zoli bácsit, kik és mi járatban vagyunk. „Gyertek fel!” – hallom a telefonban. Derűs volt a hangja. Örült nekünk nagyon, beszélgettünk vagy egy órát, de láttuk, fárad, elbúcsúztunk. Ajándékozós kedvében volt: Új Balladák Könyve Sándoréknak, Böskének zöld cigány kendő („a feketés szegésűből, az szebb...”), nekem lemezek. Búcsúzóul azt mondja Zoli bácsi: „Már fáradok, nem mindenkit fogadok, mondom Gyöngyinek [Balázs Bécsi Gyöngyi, a Kallós Alapítvány elnöke], ne engedj fel mindenkit, ne mutogassatok itt, mint valami lőtt medvét!”. A negyedik „öröm-jelentés”: Zoli bácsi, kilencvenkettedik évében, testileg nehézkesebben, de teljes szellemi frissességben, hihetetlen memóriájával mutatja még az utat abban a nagyszerű rengetegben, amiben mennél többünknek kellene barangolnunk, hogy a legnagyszerűbb kincsekre találjunk. Henics Tamás