Page 40

BUKOVINA, BUKOVINA Részletek Kóka Rozália könyvéből – V. rész

Utam végén visszanézek Ifjúságom – A tanítóképzőben Jó eredménnyel leérettségiztem, és 1961 őszétől Kaposváron, a Tanítóképző Főiskolán folytattam a tanulmányaimat. Nagyon boldog voltam, mert az időközben vőlegényemmé előlépett „örökszerelmemet” is Kaposvárra vonultatták be katonának. Úgy éreztem, hogy már csak egy karnyújtásnyira állok attól, hogy megvalósuljanak a legszebb álmaim: végre tanító leszek és feleségül megyek ahhoz, akit annyi év óta szeretek. Váratlanul nagy nehézségek tornyosultak elém mindkét dologban. Az „örökszerelem” egy év alatt menthetetlenül elszállt. A vőlegényem tűrhetetlenül féltékeny volt, szakadatlanul vádaskodott, hát elhagytam. Nem sokáig búslakodtam miatta, hamarosan került más. A főiskolán az ének-zene tantárgynál, ahol egyáltalán nem számítottam rá, szinte teljesen csődöt mondtam. Az első hetekben mindjárt összhangzattant kezdtünk tanulni, az énektanítás módszertanát vettük, hangszeren is, hegedűn vagy zongorán kellett volna játszani. Kiderült, hogy e téren óriási hiányosságaim vannak. Hiába volt jó a hallásom, hiába volt szép hangom, nem tudtam kottát olvasni, nem értettem egyáltalán, hogy a tanáraim miről beszélnek. Akkor már nem volt se módom, se időm az elmulasztott zenei alapismereteket pótolni. Rettenetes küszködés volt számomra minden egyes óra. Ma is csak a szégyenteljes gyötrelmek jutnak eszembe, ha azokra a tanórákra gondolok. Olykor-olykor csak nagyon kevés hiányzott ahhoz, hogy megfutamodjam. Kizárólag tanáraim jóindulatán múlt, hogy nem adtam fel. Felsőnánán az alsó tagozatban végig összevont osztályokban tanultunk, csak ötödik osztálytól voltak önálló évfolyamok. A nyolc év alatt egyszer sem tanított az iskolánkban szakképzett énektanár, énekkar sem működött. Néhány mozgalmi dalt leszámítva nem is tudok felidézni ebből az időből semmit. Nem tanultunk egyetlen népdalt sem, más értékes dalt sem. Egy énekóra maradt meg az emlékezetemben. Sztálin „elvtárs” legkedvesebb dalát, a Szulikót tanultuk. „Fájó szívem majd' megszakad...” énekelte a tanító nénink könnyes szemmel. Mi is – kilenc-tízévesek – mély megrendültséggel fújtuk vele a különös éneket ötször, tízszer, mindaddig, amíg mindenki kívülről nem tudta. A néptánccsoportban „orosz táncot” tanultunk: a „Lent a, lent a, lent a Volga mentén...” dallamára raktuk a lábunkat, guggolva, összekulcsolt karokkal, buzgón, amíg fenékre nem estünk. A családjainkban másfajta énekek járták. Öreganyáink még „fútták” a bukovinai keserveseiket, többnyire csak úgy, maguknak. Minket, gyerekeket szép régi karácsonyi énekekre tanítottak. Falucskánkban karácsonykor házról-házra jártak a betlehemesek. Szent István napján az István-köszöntők jöttek édesapámhoz, Szent János napján mi mentünk János nevű rokonainkat megénekelni. Amikor keresztelőkben, leánykérőkben vagy lakodalmakban ös�szegyűltünk, „magunk között voltunk”, a még Bukovinából hozott dalainkat énekeltük. Voltak azok között régi stílusú szokásdalok, új stílusú népdalok, de főként műdalok, nóták. A virrasztókban a kántor vagy egy-egy jó énekes öregasszony vezetésével halottas énekeket énekeltünk, a közeli hozzátartozókat fájdalmas siratókkal búcsúztatták el a szeretteik. Egy-egy jobb módú gazda, amikor házasodott a gyermeke, a tizedik faluból is elhozatta a bukovinai székely „mozsikásokat”, hogy

40

elhúzzák a násznépnek a silladrit, a hétfélést, s a többi táncdallamokat, amelyeket az itteni zenészek nem ismertek. Végül alakult a falunkban is egy székely fiatalokból álló banda, Kóka András nagybátyám is játszott benne, ő volt a dobos. Igen nagy népszerűségnek örvendtek. Hívták őket muzsikálni mindenfelé, ahol bukovinai székelyek éltek, míg aztán ’56 szele szét nem szórta őket. Egyenesen Ausztráliáig röpítette a Sorbán testvéreket, János a prímás, és Lajos, a brácsás kenguru-vadászok lettek. A többieknek itthon vették el a kedvét egy életre a muzsikálástól. Gyermekkoromban a szőlőnkben, a májusi cseresznyefánk ágai közt megbújva sokszor hallgattam gyönyörűséggel egy ifjú házaspár, Dávid Dénes és felesége, Vilma éneklését. Néhány parcellával arrébb kapáltak vagy szőlőt kötöztek, s daloltak önfeledten, mint a madarak. Akkoriban az éneklés része volt mindennapi életünknek. Szép, tiszta, erős hangom volt, a dallamokat pillanatok alatt megtanultam, s amint nagyobbacska lettem, egy füzetbe írogatni kezdtem a nekem tetsző énekek szövegeit. Nyolcadikos koromra már száznál is több dalt leírtam. Akkoriban vezették be a falunkba a villanyt. Vásároltunk mi is egy világvevő rádiót, vasárnaponként áhítattal hallgattuk Béres Ferencet, Ágasvári Sándornét, Vörös Sárit, akik főként nótákat énekeltek. Hamarosan a falu összes villanyoszlopára hangszórókat szereltek, naphosszat hallgathattuk a munkára, beadásra serkentő mozgalmi dalokat, és az akkor divatos slágereket. Ilyen „zenei műveltséggel” kerültem a főiskolára. Erősen feltettem magamban, hogy ha befejezem a tanítóképzőt, pótolom mindazt, amit gyermekkoromban elmulasztottam. A főiskolán különböző szakkörök működtek, én mindjárt az első tanév elején beiratkoztam a néprajz-szakkörbe, amelyet Dr. Várkonyi Imre, nyelvész tanárunk vezetett. Rendkívül szerettem az itt folyó munkát. Megtanultuk a néprajzi gyűjtés módszereit, a magnetofonnal való gyűjtés technikai és formai tudnivalóit, a tájnyelvi szövegek lejegyzését. Tanárunk irányításával, Somogy megye földrajzi neveinek gyűjtésével bekapcsolódtunk a MTA munkájába. Eljött az első szünidő, készültünk haza a falvainkba. Tanárunk adott egy hatalmas Mambó magnetofont, hogy menjek és gyűjtsek népdalokat, meséket, mondákat bukovinai székely atyámfiai körében. Örültem a feladatnak. Sok jó énekest ismertem Felsőnánán, de akkorra az egyetlen jó mesemondó, Aranyosi Árpád bácsi már elköltözött a falunkból. Máza-Szászváron, a bányász település utol-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/5  

A TARTALOMBÓL: Karakas Zoltán: Dunán innen, Lajtán túl...; Richter Pál: Viszontválasz Sánta Gergőnek; V. Nagy Viktória: „Ez a világ el fog t...

folkMAGazin 2017/5  

A TARTALOMBÓL: Karakas Zoltán: Dunán innen, Lajtán túl...; Richter Pál: Viszontválasz Sánta Gergőnek; V. Nagy Viktória: „Ez a világ el fog t...

Advertisement