Page 36

TÁR MÉG NEM...

JUHOS KISS SÁNDOR ŐSZI FESTMÉNYE ALÁ

Siket fehérséggel hallgat a hómező, de egy madárnyom majd egyszer felkiált, s minden, mit egyszer dallá szőtt a lélek, fényes szárnysuhanássá álmodja önmagát.

Elmúlás színébe öltöznek a dombok, vöröslő könnyeket hullatnak a fák, aranyló párákat sóhajt a haló rét, pasztell fényekké oldja önmagát. A végtelenre lebben, ködöt hint a tájra, s a futó nyár emlékét, ezüst füstbe zárja.

OSZLIK A BÁL Koszos rongyfelhőket vedlik a Hold, kormos füstöt űznek a sápadt csillagok, minden muzsikaszó elhal egy hajnallal, s minden haló dalba én is belehalok. Minden bálnak véget vetnek egyszer, a lámpát elfújják, a mécsesek leégnek, s ha már elfogy nóta, bor s a tánc is, pihenhetnek végre a fáradt zenészek. BENNEM Bennem, vízbe hulló kőként csobbannak a szavak, tornyos hullámokat vetnek, partot szakasztanak, s ha kilépnek medrükből a fékevesztett vizek, én sodródom az árral, míg belé nem veszek. 13 Csendes, talán túl nyugodt is minden, akár az elsüllyedő temetők hantjai, csak az aradi hegyek felől kerekedik szellő, s beleborzonganak a vén fák ágai. FÉLÁLOM Ma, a lompos éjjel, megint értem jöttek a hegyek. Fölém hajoltak, szelíden lóbálták vörös üstöküket, barnán lehulló bánatukkal csendben betakartak, s a patakok arcuk ráncaiban, halk altatódalt sírtak. VILÁGÍTÁS ELŐTT Csendesen készülődik a temetődomb, maholnap a csillagok fényébe öltözik, s a kertek mélyén, akár a bomló fájdalom, a krizantém emlékezésre tárja szirmait. És már a szél is másképpen kezd fújni, eget ostromló orgonasípokként zenél, harmatcseppeket könnyeznek a felhők, értünk, s a régen ellobbant lángokért. FODOR NETI SÁNDOR EMLÉKÉRE Leszálló porfelhőt ölelget a csend, elsimít egy kósza szoknyasuhanást, léptek nyomát lesi a kettétört időben, sötétlik a hajnal, véget ért a bál.

36

ÉLETFA (Vincze Jancsi Ferenc kalotaszegi fafaragóhoz) Iramlik a véső, és amerre szalad, nyomában egy szegfű, hímes dalra fakad. Ott egy forgórózsa szédül ősi táncra, egy szerelmes tulipán fa szirmát kitárja. Levél hajladozik, még emlékszik a szélre, egy kanyargó indáról, madár száll az égre. Koppan a véső vég, ahogy a szív dobban, ősök szent hitével keresgél a múltban. Minden egyes ütés, a lélek lobbanása, új életet ébreszt, az élettelen fába'. E véső csodát ír, s míg a forgács lehull, a fa szorításából, a fa lelke szabadul. VILÁGÍTÓK Késő őszi este volt, s mint vállad puha íve, hívogattak a Mezőség szelíd dombjai. Vöröslő széki lassút járt a Nap, lángra gyúltak tőle Felszeg házai. Kondult az öreg templomharang, tovább lódítva a parttalan időt, a sókút felett még rezzent egy kicsit, majd felkereste a csendes temetőt. A sírokon gyertyák nyiladoztak, megannyi izzó fényvirág, a semmi, a minden örök csak, piros-fekete gyásszal szőtt világ. S szikrák szökkentek az égre, lyukakat ütve az égnek bársonyán, a szemem egyszer csak égni kezdett, hunyó gyertyáink füstje szállt reám.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/5  

A TARTALOMBÓL: Karakas Zoltán: Dunán innen, Lajtán túl...; Richter Pál: Viszontválasz Sánta Gergőnek; V. Nagy Viktória: „Ez a világ el fog t...

folkMAGazin 2017/5  

A TARTALOMBÓL: Karakas Zoltán: Dunán innen, Lajtán túl...; Richter Pál: Viszontválasz Sánta Gergőnek; V. Nagy Viktória: „Ez a világ el fog t...

Advertisement