Page 13

„Kettőt egy golyóval...” –  Két vaddisznót lőtt egy golyóval – mondja ekkor Kalló Feri, a fiatalabb. Történetmesélés közben vagyunk, valamikor a nyolcvanas évek végén, a Kisperjésben. A Kisperjés Inaktelke határában van. Inaktelke Kalotaszeg egyik faluja. Az, hogy itt vagyunk, nem magától értetődő (ezt csak a maiaknak írom). Volt, hogy a szentestét is a határon töltöttük, az autóban, volt, hogy visszafordítottak bennünket, de hogy órákat várakoztattak, az biztos. „Szeku, Csau, Románia.” Nekünk viszont Erdély, a földi paradicsom. Az idősebb Kalló szép, tornácos házában vagyunk. Az idősebb Kallót, a sírkövest, többször próbáltuk megtáncoltatni, hiszen kiválóan tudta a „figurást”, a legényest. Nem sikerült, mert mindig rosszkor érkeztünk, rokonát gyászolta, meg talán tartott a besúgóktól is. Molnár Istvánnak sikerült 1943-ban lefilmezni, de az már történelem. Az idősebb Kalló (Feri bácsi, „Molnár”, „Malmi”) vendégei vagyunk, a mesélés vacsora közben, majd utána folyik. A nagy mesélő Kalló Márton, a híres inaktelki prímás. A hallgatóság a család, nyolcéves forma legénykétől az asszonynépen át az idősebbekig. Meg mi, magyarországiak. –  Hogy volt akkor a disznókkal? – kérdezem. – Két golyóval egyet? –  Ez igaz volt – erősíti meg a férfinép –, ide hoztuk be, le is vót mérve. Ez már fel van jegyezve. –  Akkor kezdtem meg a herélést először – mondja az idősebb Kalló. – A vaddisznóval, hogy meg vót lőve. Gondoltam, megpróbálom. Nem kellett lefogni. Nem harapott... A valóságba' így vót, a szekérbe nem fért bele, lógott egy kicsit előre. –  Na, hogy volt? – térek vissza a vadászatra. –  Letérdelek – mondja Marci. – Én akkor má’ tudtam, hogy körülbelül mikor jő. –  Mózerral? – kérdez közbe a Hegyi Feri. (Marci a Mauser puskát hívja így.) –  Milyen Mózerral? – kérdez vissza Marci. – Nem azzal, vadászpuskával. Kétcsövessel. Az egyikbe serét, a másik csőbe bremek. Én csináltam a töltényeket. Meg vót az töltve magyarul. Én letérdeltem így, hallgatóztam, mind a két fülemmel, az erdőszélen. Ott vót a kukorica s én mindjárást láttam, hogy van malac is. A nyomát. –  Felfedezted azelőtt – erősít rá az idősebb Kalló. –  Persze, azelőtt – mondja Marci. – Nem látok semmit, hallom a törést. Hun jött ki mellettem, nem tudom. Egyszer csak hallom: rop-rop-rop! Én már akkor azt is tud-

Az inaktelki református templom kazettás mennyezete (Forrás: Wikimedia)

tam, hogy három nagy van. Aztán újra. Mikor harmadszor törte, én már tisztába’ voltam. Disznó. A mesélés közben ugat kint az udvaron Hektor, valaki jön. A fiatalabb Kalló föláll, nyitja az ajtót. Fekete műbőr kalapos férfi lép be, nyakában dobbal. János, a kisbíró. Köszön illendően, megszemléli Marcit, ahogy a konyha közepén féltérden disznóra vadászik. – Vigyázz, mer' lelűlek! – tréfálkozik Marci. – Most mondom a két disznót, amit lűttem. Jánost hellyel kínálják, leül, kap egy kis pohár pálinkát. Marci folytatja a mesélést. –  Én akkor felkőttem a puskával, mer’ nem jó helybe vagyok, szépen lehúztam a bakancsot, mezítláb előre, a bokrok mellett. Csendben, mert nagy füle van s nagy ormánya. Nagy az orra. Mentem előre. Megint hallgatóztam, megint töri. Egyszer hallom, hogy megáll a törés. Észrevette, vagy az orrábul, vagy a fülibül. Elindultam, azt is észrevette. –  Akkor fú a disznó – vetik közbe. –  Nem fútt, csak valami úgy gyanús vót neki. Mer’ ha fú, akkor megindul, s megy, mint a rapid. Na, akkor vöttem a puskát, rátettem célra és meggyújtottam a lámpát. Hát látom, hogy egy elöl megy, szájában a tengeri, menyen a másik, a harmadik. Én a harmadikra vótam készülve, bécéloztam, puff! Olyat döngött, olyat nyívott! De nem úgy nyívott, hogy hörr, hanem úgy hí! Hát, Öreg Isten, hogy nyívott az olyat, olyan vékonyat, hogy hí? Na, hallgasd csak meg! Hát menek oda. Hát, amikor menek oda, olyan disznó van, uram, hogy nem láttam még olyan disznót. Elmenek haza. Felkőtöm a Gyurit, a szomszédot. Na, mondom, fogd be a szekeret. Jött még az apja is. Nagy szekerük van, rátettük, hazahoztuk. Na, megvirradt vasárnap reggel. Feljött a Nap. Na, mondom, fiúk, menjünk, nézzük, hol

lűttem meg. Há’, mikor menünk, hogy mutassam, hol lűttem meg, ahogy megyünk a réten, attól a távolságtól húsz méterre le van esve egy disznó. Én azt gondoltam, aluszik. Nem is jutott eszembe, hogy én lűttem azt. Odamenek, reáteszem a kezem, hideg. Azt látom a vérfoltot. Én lűttem azt, a kicsit. Egy golyóval kettőt. Így vót. Ne menjek ki innen, ha nem! A társaság tagjai nagy figyelemmel hallgatták eddig Marcit, bár biztos hallották már százszor a történetet. Most János, a kisbíró föláll, menni készül. Én, a magyarországi, aki pár napra Erdélybe, Tündérországba és századok múltjába kerültem, megszólítom. –  Nem mutatná meg, hogy szokott dobolni? – kérdem. Nem kell sokat kérlelni. János kihúzza magát, megüti a dobot a két dobverővel. Szép ritmusa van a dobolásnak, felkelti a figyelmet. Aztán elmondja a beszédet. –  Most fél hétkó’ falugyűlés lesz a kultúrházba’. Minden háztó’ egy személy feltétlenül ott legyen! Jön Kolozsvárról, a megyétől egy jogtanácsos, aki ismerteti a mezőgazdasági törvényeket és lehetőségeket. És még a választásról is ismertet az úr. Ismét pár rövid dobütés és befejezi a kikiáltást. Elköszön, mi maradunk az élmén�nyel. A beszélgetés, persze, tovább folyik. Szinte végig Marcié a szó és mindenki őszinte, mosolygós ámulattal hallgatja: amikor a csűr tetejéről leugrott esernyővel, mert ejtőernyős akart lenni; amikor 1941-ben Budapesten, a té’mérés bemutatása közben egy barátja megbökte a szamarat, amin ült és kifolyt a tej; amikor Kolozsvárig lefutotta a lovakat; és amikor meglőtte vadászpuskával az egeret a szobában... Mindezeket majd egy másik alkalommal mondom el. Szávai József

13

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/4  

A TARTALOMBÓL: Bolya Mátyás – Fügedi János: A magyar népzenészképzésről; Horsa István: Az én Ördöngösfüzesem; Juhász Katalin: Gregorián és n...

folkMAGazin 2017/4  

A TARTALOMBÓL: Bolya Mátyás – Fügedi János: A magyar népzenészképzésről; Horsa István: Az én Ördöngösfüzesem; Juhász Katalin: Gregorián és n...

Advertisement