Page 41

kor már elmenekült Bácskából. Egy tisztviselő a községházán ismerte nagyanyámat, tudta, hogy rokonságban van a Kóka családdal, ezért megmutatta neki az iratot. Nagyanyám megjegyezte, hogy Jóska bátyám mikor és hol halt meg. Amikor találkoztunk, el tudta mondani. Sokáig csupán ennyit tudtunk nagybátyám sorsáról. A sírját soha nem találtuk meg, pedig időről-időre valaki – én is – a családból nekiindult, hogy megkeresse. 2014ben, Pápán megismerkedtem Huszár Jánossal, aki könyvet írt a pápai ejtőernyősökről. Tőle tudtam meg, hogy nagybátyámat az oroszok lőtték le Kéthelyen, onnan szállították sebesülten Keszthelyre, ahol két hét múlva meghalt. Rokonaim sokat beszéltek a ’44-es bajmoki vérengzésről, amikor több mint kétszáz magyart kínoztak meg és végeztek ki a faluban a partizánok. A tömegsírjukat a kutyák kaparták ki a határban, úgy derült ki, hogy hol vannak eltemetve. Iszonyodva hallgattam a borzalmas történeteket. Nem gondoltam, hogy eljön az az idő, hogy hivatalos meghívottként állok majd a tömegsír szélén, a bajmoki határban egy haldokló, öreg akácfa alatt. Találkoztam végre a keresztszüleimmel is. Három másodunokafivéremmel jól megértettük egymást. Moziba vittek, fagylaltoztunk, narancsot, banánt ettünk, szentjánoskenyérrel ízesített kalácsot. Ezek a csemegék számunkra akkoriban teljesen ismeretlenek voltak. Örökre emlékezetes maradt a dédnagyanyámmal való találkozás. Kilencvenéves, ágyban fekvő, töpörödött kis öregasszony volt, nagyhangú akarnok. Lelkesen készülődött a másvilágra, hogy minél előbb találkozzék a dédapámmal, meg az első világháborúban elesett fiával. Lányai körbevették, minden kívánságát teljesítették. Megörült édesanyámnak, mondta a lányainak, hogy mutassák meg nekünk a temetési kellékeit. Valamelyik ángyunk kihúzgálta a sublótfiókokat, s ő kedvtelve mutogatta a fehér selyem szemfedőjét, hozzátéve azt is, hogy hány dinárba került. Megmutatta a fekete bársony halotti öltözékét is. Büszkén mondta, hogy abban esküdött örök hűséget a dédapánknak. Miután elmentünk tőle, nagy ribilliót csapott, hogy párnája alól elloptuk a pénzét. A pénzes zacskó hamarosan megkerült, de én sírógörcsöt kaptam, azonnal haza akartam jönni. Alig tudtak megvigasztalni. A várva várt látogatás számomra másként is óriási csalódással végződött. Nagyanyám a fülünk hallatára, állandóan gyalázta édesapámat, gyüttmentezte, csángózta, édesanyámnak a helybeli özvegyembereket ajánlgatta: ennyi „főggye”, meg annyi „píze” van! Mi, kislányok, sem tetszettünk neki, elkényeztetett, „kúdusbaszta” kölkeknek nevezett bennünket. A kifejezést akkor ugyan még nem értettem, de a hangsúlyból éreztem a mélységes megvetését. Édesanyámat szakadatlan ostorozta miattunk. Különösen dühös volt, amikor a mezőn sem álltuk meg a helyünket. Szelíd nagyapám hiába csitította, édesanyám hiába kérlelte, hogy ne bántson bennünket, veszedelmes szája volt, a háznál ő volt az úr. Ki is vetettem akkor, hosszú időre a szívemből. Ami még nagyon bosszantott Bajmokon, hogy a rokonaim „Títót”– így, hosszú í-vel – mind istenítették, és Magyarországot folyton becsmérelték. Akkor természetesen még nem tudtam, bizonyára ők se tudták, hogy a rettenetes bácskai vérengzések mögött Tito állt, mégis, szörnyen viszolyogtam tőle. Lehet, hogy az akkori, hazai propaganda is munkált bennem. Boldog voltam, amikor végre hazaértünk Felsőnánára. * A forradalom napjai Felsőnána kicsi falu. 1956-ban körülbelül ezeregyszázan éltünk benne. A forradalom alatt a mi falunkban nem történtek nagy dolgok. Egy vöröszászló-égetés a Központon; a bukovinai szé-

KÓKA ROZÁLIA

BUKOVINA, BUKOVINA... UTAM VÉGÉN VISSZANÉZEK

(FEKETE SAS KIADÓ, BUDAPEST, 2017)

Kóka Rozáliát, a Népművészet Mesterét, a közismert mesemondó előadóművészt megérdemelt kitüntetés érte, amikor a Magyar Művészeti Akadémia tagjai közé választotta. Több mint négy évtizeden át elhivatott munkása a magyar népművészetnek. Gyűjtötte, ápolta, terjesztette a magyar néphagyomány értékeit. Felkutatta, feltárta saját őseinek, a szegénységben, hányattatásban, megszégyenítésben szenvedő bukovinaiak kultúráját. Előbb Andrásfalvy Bertalan támogató szavai, ablakot nyitó rendezvényei, majd Várkonyi Imre értékelő buzdításai, aztán Domokos Pál Péter gyűjtésre serkentő útmutatásai nyomán indult el, és lett a tevékenysége egyre gazdagabb, sokrétűbb. Abban a társadalomban vált felnőtté, gondolkodó emberré, amikor környezetében csúfolták a székelyes tájszólást, amikor a hagyományos viselet használatát megvetették, amikor lenézték a másféle tárgyi kultúrájú ún. „idegeneket, jöttmenteket”. Fokról fokra erősödött benne a bukovinai gyökerek iránti ragaszkodás. Viszontagságos bukovinai, moldvai, hazai gyűjtőutakon, felszámolásra ítélt, magára hagyott házak elmagányosodott lakóinál, megsárgult kéziratok között, archívumokban, könyvtárakban és mindenütt kereste és meglelte hontalanná vált népe szellemi örökségét. (Dr. Kriza Ildikó)

41

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

Advertisement