Page 40

BUKOVINA, BUKOVINA Részletek Kóka Rozália készülő könyvéből – III. rész

Utam végén visszanézek A „színdarabozás” Negyedik osztály végén jó bizonyítványomért megkaptam édesapámtól életem első könyvét, Petőfi Sándor összes költeményeit. Ez volt a házunkban a második könyv, hiszen volt egy bibliánk is, amiért édesanyám egy ruhát varrt egy varsádi asszonynak. Elmondhatatlanul örültem apám ajándékának, nem is tudom, hányszor olvastam el a János vitézt, az Apostolt, és persze más költeményeket is. Még azon a nyáron ellátogatott a falunkba a Déryné Színház, a Marica grófnő című operettet mutatták be. Természetesen minket a szüleim nem vittek magukkal az előadásra, hanem jó korán lefektettek. A húgom mindjárt el is aludt, de én csak tettettem az alvást. Amint édesanyámék kitették a lábukat a házból, utánuk iramodtam. Megvártam, hogy bemenjenek a művelődési ház nagytermébe, s akkor felkapaszkodtam az egyik ablak külső párkányára. Éppen a színpadhoz legközelebb eső ablak volt, ragyogóan láttam mindent. Megbűvölten kuporogtam a szűk helyen, s nem szálltam volna le a világ minden kincséért se, amíg be nem fejeződött a műsor. Az egyszerű falusi emberek véget érni nem akaró tapsolással köszönték meg az előadást. A színészek nem tudom hányszor énekelték el ráadásként a Szép város Kolozsvárt, éjjel volt már, amikor a közönség lassan kikászálódott a teremből. Ügyesen lehuppantam az ablakból s még a szüleim előtt hazaértem. Nem sokára a fejemre húzott takaró alatt hallottam, hogy a szüleim elégedetten megállapították, milyen szépen alszunk. Olyan elemi erővel hatott rám a színház, hogy napokig nem tudtam aludni. Ha aludtam is, állandóan hallottam a muzsikát, magam előtt láttam a szép ruhákban táncoló, éneklő színészeket. Én is azonnal létre akartam hozni valami hasonlót. Találtam is mindjárt néhány felnőtt szövetségest – köztük nannyókámat –, akik biztattak és segítettek tervem megvalósításában. Pár nap alatt összeszedtem a korombeli gyerekeket és betanítottam nekik a János vitézt. A „forgatókönyvet” Petőfi Sándor költeményéből és Kacsóh Pongrác daljátékának dalbetéteiből barkácsoltam. A dalokat már korábban, libaőrzés közben tanultam Papp Gizike nénitől, az evangélikus papnétól. Krepp papírból megvarrtam a „társulatom” összes jelmezét, megfestettem a díszleteket is. Magamat csak a tündérországi „balettkarba" osztottam be néhány perces táncikálásra. Az előadás végi „szédületes piruett” után nagy izgalmamban, a közönség nagy derültségére, hátrafelé hajoltam meg. Forgácséknál, „Iluska” szüleinek tágas kocsiszínjében tartottuk meg az előadást. „Óriási sikerünk” volt, vörösre tapsolták a tenyerüket az utcabeli gyerekek és felnőttek, a tetejében egy egész szakajtó tojást hordtak össze belépti díjként. Később az iskolánkban is megkezdődött a színjátszás. Előadtuk a Só című mesejátékot, amiben én a legkisebb lányt játszottam. Hetedikes koromban Móricz Zsigmond Légy jó mindhalálig című művét tanultuk meg. Először az iskolánkban a gyerekeknek, majd a művelődési házban a falu népének is bemutattuk a darabokat. Arató Vilmos igazgatónk alakította a vak Pósalaky bácsit, én Bella kisasszony voltam, Kerekes Vili iskolatársam játszotta Török Jánost, a gaz, csaló udvarlóm szerepét. Vilire éppen nagyon haragudtam, mert előzőleg az egyik szünetben jól meg-

40

tépázott valamiért. Így hát igen rosszul éreztem magamat mellette, bizonyára rosszul is játszottam. Érdekes, hogy soha többet, semmilyen játékban nem éreztem olyan jól magamat, mint az általam „rendezett” János vitézben. Az iskolai előadásokon az volt a legfőbb gondom, hogy ne beszéljek székelyesen. Tanítóim fáradhatatlanul dolgoztak a „kiművelésemen”, azon, hogy kiverjék belőlem a tájszólást. Akárhogy igyekeztem, be-becsúszott a beszédembe egy-egy árulkodó elszólás, egy „bémenyek” vagy „kalánval”, máskor a „pityóka”, „terebuza” (kukorica), „bosztán”(tök) stb. Ezek mellé még édesanyám bácskai tájszavai: „gyün”, „hun”, „píz”. Leglelkesebb nyelvművelőm Papp Gizike néni volt. Szegény egymás után veszítette el tizenéves kislányát, majd a fiát is. Nagy örömét lelte abban, hogy engem „csiszolgatott”, tanítgatott. Délutánonként a „hostelon” (a ház mögötti kertben) állatokat legeltettünk, ő kecskéket, én libákat őriztem, közben komoly beszédgyakorlatokat folytattunk. Gizike néni a Toldit olvastatta velem és rendíthetetlenül irtotta a zárt „e”-imet. Ezen kívül tanított a helyes és előkelő viselkedésre is. Mi illik, mi nem illik. Elolvastatta velem Tutsek Anna Cilike rövid ruhában című könyvét is, aminek következtében valami kisasszony félének kezdtem képzelni magamat. Mindig vasalt ruhában, tiszta cipőben jártam, még akkor is, amikor a libáimat kellett a rétre hajtanom. * Látogatásunk Bajmokon 1944-es menekülésünk után édesanyám évekig egyáltalán nem kapott hírt a szüleiről, ők se rólunk. A levelek elvesztek, Jugoszláviába nem lehetett utazni. Szüleim útlevélkérelmét rendre elutasították. 1956 nyarán váratlanul, édesanyámnak és nekünk, gyerekeknek engedélyezték, hogy két hétre ellátogassunk Bajmokra. Óriási várakozással készültünk az utazásra. Mondhatom, alaposan kiszíneztem előre a nagyszüleimmel, rokonaimmal való találkozás részleteit. Nagyanyámék a falu közepén, egy egyszoba-konyhás házban laktak. Tágas udvaruk tele volt gangos libákkal, káráló tyúkokkal. A disznóólban kövér hízók röfögtek, a konyhában, a kamra sarkaiban nagy vesszőkosarakban kotlók vértyogtak. Az udvar végében szalmakazal, szénakazal, kukoricaszár- és napraforgószár-kúpok sorakoztak. Szekerek jöttek-mentek, napszámosok munkálkodtak. Nagyapám a cipészműhelyében dolgozgatott egész nap, nagyanyám akkoriban tanulta ki a papucsos mesterséget. Büszkén árulta a piacon a portékáit. Nagy zseb pénzzel tért haza délutánonként, összemarkolt egy-egy marék gyűrött dinárt és édesanyám orra elé tartotta: – Nézd, Maris! Píz! Idegen volt számomra az a világ. Tanulmányaim alapján öreganyámat egyenesen undok kapitalistának tartottam. Hatalmas rokonságunk volt Bajmokon. Nagyanyámnak még élt tíz testvére, élt még a dédnagyanyám is. Minden nap más családhoz mentünk látogatóba. Éjszakába nyúló beszélgetéseken szörnyű titkokat tártak fel nagyanyám és a testvérei. Akkor tudtuk meg, hogy apám öccsét, az ejtőernyős nagybátyámat, 1944 decemberében, Keszthely mellett lőtték le. Kóka József nagybátyám Bajmokról vonult be, ezért a bajmoki községházára küldték a halotti értesítőjét. A család székely ága ak-

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

Advertisement