{' '} {' '}
Limited time offer
SAVE % on your upgrade.

Page 4

„Ühüdv-rád-és-házahad-né-pé-re” Halmos Béla emlékére

Csak nemrégiben került a kezembe Jávorszky Béla könyve Halmos Béláról. Megihletett. Hiszen nekem is van egy külön, saját emlékezetem róla. Amikor a Táncház Archívum vezetőjeként, a táncházmozgalom egyik alapítójaként arra kért, hogy írjam meg a szegedi táncházak történetét, dokumentumok híján csak az emlékeimre hagyatkozhattam, s – szubjektív módon – saját történeteimet vetettem papírra. Muszáj volt megemlékezni az „udvarházi” epizódokról, mert azok bizony, mint alább olvasni lehet, szerves részei voltak a táncház történetének, legalábbis Szegeden.

H

almos Bélát – szüleink révén – gyermekkorunk óta ismertük. Péter bátyám is, Béla is kisgyerekként hegedülni tanultak, az egyikük Gyulán, a másikuk Szegeden. Az „Ühüdv-rád-és-házahad-né-pé-re-te-jó-száhán-tó-vehe-tő” [részlet J. S. Bach: Parasztkantáta című művéből] közös elhegedülése már jól összehozta őket kisiskolás korukban. Mint nyitott, vidám természetű, jó humorú társasági lények, jó barátságba kerültek egymással. Akkortájt, amikor Béla egy szál gitárral ismert arc lett a Röpülj, páva! vetélkedőben, ellátogatott Szegedre rokonnézőbe. Judit nővére már akkor is itt lakott. Hozzánk is eljött, s Péter elhívta szegedi egyetemista barátainkhoz, az Eötvös Kollégiumba. Ott óriási vicc-mesélés kezdődött (Béla ebben is nagy volt), majd elővette a gitárját és zenélni, énekelni kezdett. Hangulati fölütésként belekapott az akkori Animals-slágerbe, a Felkelő nap házába, de – hogy mi is énekelni tudjuk – magyarul, a Füstbe ment terv szövegével. A Petőfi-verset mindenki tudta, így hát teli torokból énekelhettünk vele. Kint ültünk a kolesz konyhájában, egyre jobb lett a hangulat. Béla sziporkázott, a Petőfi-szöveget kicsit „átfogalmazta”: „A kis szobába toppanék / Röpült felém a-anyám / Én félreléptem szótlanu-hul / S ő átröpült a szobá-há-há-há-há-hán...” – s kacagott hozzá. Mi, a hallgatóság pedig belelendültünk... Táncolni egyikünk sem tudott, de ritmust verni igen. Kinek egy fakanál, kinek egy lábos vagy födő jutott. Óriási buli kerekedett, zengett a ház az akkor ismert népdaloktól: „A csitári hegyek alatt...”, „Kispiricsi falu végén...” stb. Nem tudok ellenállni a dokumentumhamisítás kísértésének! Találtam két fényképet itthoni archívumomban, amelyek ezt a bulit kiválóan illusztrálják. Összevágtam őket. Mind a két fotó a szegedi Bartók Béla Művelődési Központ nagytermében készült, de nem egy időben. A bal oldali rész, amelyen én verem a citera oldalát, 1974-ben, amelyen meg Béla ütögeti gitárja hátlapját, 1972-ben készült. Még arra is emlékszem, hogy a magam műsorában – egyetemista barátaimmal csináltunk egy erdélyi népdalestet – melyik dallamra verem a taktust. Az akkor nemré-

4

„Mind a két fotó a szegedi Bartók Béla Művelődési Központ nagytermében készült..."

giben Berszán Fülöp gyimesközéploki énekestől hallott-tanult „Kifeküdtem én a magos tetőre / Ellopták a kis pejlovam mellőlem...” kezdetű nótát fújom. Az összeszorított ajkaim alapján azt gyanítom, hogy épp ott tartok, hogy „kis pejlovam...”, szóval a „p hangot” látjuk éppen. Azért verem a citera oldalát, mert nincs gardonom. Micsoda stílustalanság! Manapság ez elképzelhetetlen lenne. Béla Sebő Ferenccel, Berek Kati József Attila-műsorával járt ’72-ben Szegeden édesanyám meghívására, aki akkor a Bartók Béla Művelődési Központ igazgatója volt. A fotó „Béla-oldalán'” szintén az látszik, hogy „ritmusverés esete forog fenn”. Mindketten szerepünknek megfelelően vagyunk öltözve: én kalotaszegi cifra bujkában, Béla kékfestő ingben, ahogyan az akkori „népfiakhoz” illett. A kép „hamisítottságán” kívül egyébként minden stimmel. Így szórakoztunk az Eötvös Kollégium konyhájában is, ahol tetőfokára hágott a hangulat. Legjobb fokmérője az volt, hogy a moziból éppen hazatért, s így a performanszból kimaradt többi koleszos társ, berontva a konyhába, azonnal a piát kereste rajtunk. El sem tudták képzelni, hogyan lehet ilyen hangulat sör vagy fröccs nélkül. Így utólag elmondhatom – kis

túlzással persze –, hogy ez volt talán az első magyarországi táncház-énekház, ahol városi, egyetemista fiatalok saját szórakozásukra népdalokkal mulattak. Egyébként ez a buli volt az, ahol Halmos Béla és Sipos Mihály először találkoztak egymással. Sipos Mihály, aki ma a Muzsikás együttes prímása, Szegeden végzett matematikus, Eötvös-koleszos volt ő is. (Amikor idejött egyetemistának, gimnáziumi magyar tanára, Kontráné Kozma Ilonka nénénk úgy engedte útjára, hogy Szegeden el ne kerülje Simoncsicsékat.) De akkor népzenélésről nála még szó sem volt, bár ő is hegedülni tanult iskolásként, gimnazistaként. Ifj. Csoóri Sándort, „Sanyikát”, a Muzsikás, majd az Ifjú Muzsikás együttes alapítóját is ismertük szegről-végről, szintén szüleink révén. Nálunk, az „udvarházban” – így hívtuk azt a Dáni utcai, árvíz előtti, rozoga házat, ahol laktunk – mindig nagy volt a forgalom, kivált nyáron (...meg ősszel, ... meg télen). A két egyetemistakorú fiú – akik akkor voltunk – baráti köre összeolvadt, s ilyenkor húsz-harminc lány és fiú hömpölygött – ez a legjobb szó rá – a lakásban. Óriási, végehossza-nincs bulik voltak ott. Szüleinket valamely ismerőshöz „deportáltuk” vagy telelni-nyaralni küldtük, mi pedig szabadon

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

Advertisement