__MAIN_TEXT__

Page 36

TÁR

SZÁSZ ROZÁLIA

A „FEKETE VÁROS”

Az öreg, korhadt vadkörtefa ágai között, a megbarnult, rücskös levelek szárnyai alatt, vékonyan csordogált alá a késő őszi napfény. A fa körül, rongyos, elbágyadt utasok kis csoportja üldögélt, akiken meglátszott, hogy sok ideje vándorolnak. Körös-körül csak kopár, csupasz dombok látszottak, sehol egy tanya, ház-féle vagy legalább torony, ami a kietlen tájon, lakott helységre emlékeztetne. A fától kissé távolabb egy kis patakocska kínlódott, hogy az alján található kevéske vizet tova vezesse. A levegőben egy szemtelen varjú károgott, alá- s felszállva, körözve a kis embercsapat fölött, s minduntalan bejelentve nekik, hogy kár-kár. –  Kár bizony – mormogta a fa alatt ülő, ősz hajú vénember is –, igazad van, tiszta igazad van. Olyan nagy a kár, hogy ekkora még sose volt... –  Na-na, bapó – szólt oda az öregnek az arrébb ülő lány –, már megint a madarakkal beszélget kend? –  S há’ mér’? Tán nem szabad? Avval beszélek, akivel lehet. –  Beszéljen kend inkább velünk! – szólalt meg a fa törzsének támaszkodó, hosszú, fekete hajú, ifjabb ember is. – Mondja kend meg hamarjában, hogy milyen napot írunk a kalendáriomban! –  Én megmondhatom, kántor úr, de nem tudom, minek kéne az, mert nekünk igazán mindegy, akár hétfő, akár vasárnap, akár elseje, akár huszadika.

36

–  Nem! Nem mindegy. A tegnap, a zsúki kollégám, akinél megszálltunk volt, adott nekem egy kalamárist, pennát, s hozzá ívet is, hogy feljegyezzek rá némely dolgokat, s szeretnék már most hozzá kezdeni. – Azzal elő is húzta az övéből az említett kellékeket, hogy máris hozzálásson az íráshoz. –  Na, szóval milyen napot írjak? –  Oktobris 24-e van, kántor uram – s azzal az öreg nagyot sóhajtott. – Éppen két hónapja már... – tette hozzá, és ekkor még nagyobb sóhajtás hagyta el a mellét. A szemét is törülgetni kezdte. –  Na, bapó – ölelte át a vállát, szelíden a lány –, hagyja el kend, ne kezdje megint! Mind tudjuk, amit tudunk... –  Úgy van! – szólt az öreg megadóan – Menj, na, lássad azt a fiút, mint van szegény! A lány arrébb ment, s letérdelt a fából összetákolt hordágy mellé, amelyen egy fiatal fiú nyöszörgött. –  Erősen fáj? – kérdezte tőle, majd lehajolt, és kezével végigsimította a fiú homlokát – Innál egy kis vizet? –  Ha van még... – felelt a fiú bátortalanul. –  Akinek kell, annak van. Mi nem sokat iszunk, hogy maradjon neked, s akinek fontosabb. –  Akkor adjál! A lány egyik kezét a fiú feje alá tette, megemelte, hogy inni tudjon, aztán szelíden visszaengedte a fekvőhelyre. A fiú, kezével megfogta a lány karját, s kissé magához húzta azt.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

Advertisement