Page 16

SZÉKI TÖRTÉNETEK

M

hagyatékából

Kíméletes leányság – II.

együnk szántani a gazdámmal a mezőre, ahol nincs fiúszolga. A gazda most vett egy Vilma nevű lovat, de olyan lusta, mint a bűn. A két karunk fáj, annyit kell, húzogassuk a kantárt. De így van a szántásnál is. Én megyek a barázda szélén, s a ló a barázdában, közel egymás mellett. Fogom a szájánál a kantárt, meg-megrázom: – Gyí, ne! Gazdám hátul fogja az ekeszarvát. Így szántogatunk napestig. Mellettünk két lóval szánt egy ember, vele van két fiú. Ott túl, nem messze tőlünk, egy idősebb asszony segít. Ugyanúgy jár a barázda tetején, szélén, mint én. Azok is egy lóval szántanak, de elég nem messze tőlük a Csíki két ökrével is szánt valaki. Nem Jóska. Az ökrök csendesen mennek, ő dudalászik. Fütyürülés, dúdalás, beszéd, káromkodás egybeolvad. Ostor, korbács-csapás, mintha a határ zümmögne. A szél meg-megkavarja a zajt, hol halkul, vagy éppeg hallik, mit is dúdal a széki fiú az eke szarvánál. Csikorog a szekér, hat szép ökör húzza, Mellette egy szolgalegény könnyeit hullatja. Könnyeit hullatja, sírva panaszolja, Nincsen neki édesanyja, aki pártját fogja. Ez régimódi dúd, de szép. Elég hidegek, ködösek az őszi napok, asszonyom kérésére jól felöltöztem. Egy nagy, kitaposott csizma van a lábamon, evvel szokott asszonyom járni a kertbe. Egy bő, nagy kabát, jól le van fogva a vállamon. A derekamon át van kötve, hogy egy kicsit hozzám lapuljon. Rövid kabát, de nekem háromnegyedes. A széki fersingem két arasznyira kilátszik alóla. Ahogy lépek, bő csizmám szára bé-békapja a fersingem alját. A tegnap a két térdem olyan volt, mint a piros posztó, úgy kicsípte a hideg. De ma egy pizsamagatyát adott asszonyom: – Vedd fel, ne fagyoskodj! Nem nézik, hogy használt, csak tiszta legyen. – Na, most még az is idegesített. Ha egy kicsit lehajolok, kilátszik. Nem vagyok vele megszokva, úgy érzem, le vagyok nyűgözve. De hát ezekkel megkímélem az én ruháimat. Ez is valami! Nézegetem magamat. A kezemen fel van tűrve a kabát ujja, mégis le van folyva a kezem fejére. Úgy nézek ki, mint egy búzacsóva. A gazdám az eke szarvánál elkacagja magát: – Csípd ki magad, te kicsi Rózsi! Jön a legény leánynézőbe! Jön leányt kérni! – mondja nekem gazdám. Úgy képzelem magam, mintha tinóborjú lennék, azt szokták úgy nézegetni: „Há’, gyere, koma, gyere, szomszéd! Nézd meg, mennyit érne ez a tinó? Tetszik nekem! Te mit szólsz hozzá, sógor?”. Ez a mokány Csíki, ez a legnagyobb gazda a Hóstátban, aztán a nagyobb gazdák még a szegény hóstátiakat is lenézik. Hát akkor minket, szolga, cselédlányokat! Csak úgy fitymálva beszélnek az emberrel. Utálom ezeket a káromkodó, gőgös embereket, én csak ilyen szerény, kisebb gazdáknál érzem jól magam. –  Vilma, ne! Vilma, gyí! – rángatom a kantár szárát kínomban. Egész közel jött hozzánk egy középkorú, derék piros ember. Már jó napot is köszönt, de a szemét rólam le nem veszi. Én pirulva még mindig a kantárt húzogatom, pedig szólt gazdám, hogy álljak meg. Én szégyellem magam, nem akarom, hogy nézzen. Egy lépést hátrálok, s egész közel búvok a ló fejéhez. Hol a kantárt igazí-

16

K ocsis R ózsi

tom, hol a lovat cirógatom. Gazdám az ekeszarvára támaszkodva, úgy beszélgetnek, hogy megy a szántás... –  Na, mi van, te széki leány? Jól felvágta az Úristen a nyelvedet a csókra, jól elbolondítottad a nagy szolgámat. –  Hagyd! Érzékeny leány – mondja halkan gazdám. –  Nagyon ügyes fiú volt négy évig. Most nem akar hálni a pajtában a priccsen, azt mondja, büdösség van. Benn hál a konyhában. Napszámos fiút kellett fogadjak szántani! Elküldeném, de nem megy, azt mondja, Kolozsvárt akar ülni. Aztán egyszer-egyszer még sajnálom is. A kutya mindenit ennek a szerelmes világnak! Na, mit mondasz te, csókra termett szájú? Csak az orrod hegye látszik – jött felém. – Na, mit üzensz Jóskának? – kérdezte, s a karomon felcsípte a bő kabátot. Én kipirulva felcsattantam: – Mit képzel rólam, Csíki bácsi? – s már sírtam is. – Három éve itt szolgálok, de még egy ujjal nem nyúlt hozzám gazdám, nem biza! Vilma, ne! – rángatom jobban a kantárszárat. – Vilma, ne! Szántottunk tovább... Eljött a vasárnap. Megyünk a cirkuszba Gyuri, Mihály, Jóska, én, meg a barátnőm, Rózsi. Nálunk a faluban az volt a szokás, ha más utcai fiú jött le Forrószegre, szólt egy fiúnak, hogy beszéljen azzal a leánnyal, hogy nem lenne kedve szóba állni vele. –  Te, Rózsi, Jóska mondta, hogy beszéljünk veled. Még az Úristen is megver, ha ellököd magadtól. Már annyit itatott bennünket, s mind a te egészségedre ittunk. Ne számítsd, hogy nyolc évvel is nagyobb, mint te. A cirkuszban én elől ültem Jóskával. Rózsi a két fiúval pont a hátunk megett ültek. Jóska feltette a vállamra a kezét, s közel bújt hozzám. – Szeretlek. Én még sosem voltam szerelmes, nem ismertem ezt a boldogtalan érzést. Nincsen kedvem az élethez, minden gondolatom nálad van. Milyen jó itt melletted ülni! –  Halkabban, Jóska, mert meghallják! – mondtam. –  Mit bánom én! – mondta hangosan, s rántott egyet a vállán. Körülöttünk egy páran odafigyeltek. Én nagyon szeretem a cirkuszt, de hiába mondtam neki, hogy figyeljen ő is oda, nem ért semmit. Fújta a magáét: – Szeretlek, boldog vagyok, nem is szégyellem! – De nagyon nehéz a keze, egészen rám van támaszkodva. A hátunk megett Gyuriék kacagnak, meg-megráncigálják az inge ujját, meg mondják is: – Agyon öleled Rózsit! – Ilyenkor még feljebb-feljebb rakja a karját, még jobban hozzám simul. Engem kezd már idegesíteni. A hátunknál már nem a cirkuszt nézik, hanem minket. El-elkapom az orcámat. – Ne mind csókolj, ’sze szégyen ez! – A három széki a pántlikámat, keszkenőmet huzigatják, azt mondogatják halkan, amit Jóska majdnem hangosan súg a fülembe: – Szeretlek, még soha nem voltam szerelmes, én házasodni akarok. A három fiún jól érzett a pálinkaszag, biztos most is az én egészségemre ittak. A szünet után helyet cseréltünk, de nem ért semmit. A három fiú jól be volt csípve, végig mind bennünket bosszantottak. Hazafelé mendegéltünk. – Jóska, hát szép volt a cirkusz? Vagy neked Rózsi volt a cirkuszod? – kérdi Gyuri. Gyuri jól meglökött, vagy két lépést tettem előre. Jóska hátrafordult, mérte az öklét Gyurinak. –  Jóska, mit csinálsz? Gyuri viccelt – ugrottam oda. Elmaradtunk Gyuriéktól, ketten mendegéltünk lefelé a Magyar utcán.

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

Advertisement