Page 10

A Felvidéktől a Balaton-felvidékig – I. Apám nővére, egyben keresztanyám, Vágó Józsefné, leánykori nevén Grozdits Olga 1932-ben született Kassán. Amikor én gyermek voltam a ’70-es évek végén, ő tanárként dolgozott, így lehetőség volt arra, hogy a nyarak nagy részét együtt töltsük. A szokásos szünidei elfoglaltságok mellett fő szórakozásunk volt, hogy ő a gyermekkoráról mesélt, én meg hallgattam. Nagy kedvvel, színesen, átéléssel ontotta az emlékeket. Felnőtt koromban ritkábban találkoztunk, de akkor is fontos szerepe volt a régi történeteknek, s hallgatóságként bekapcsolódtak a gyerekeim is, akik 2015 karácsonyán egy üres füzetet adtak ajándékba neki, s arra kérték, hogy írja le, amiket mesélni szokott. Ő lelkesen neki is látott, és hetente megejtett telefonbeszélgetéseink során boldogan mesélte, hogy mennyit írt. Sajnos nem juthatott mes�szire, mert 2016. február 17-én váratlanul elhunyt. Korábban kellett volna megkapnia azt a füzetet! A harminc kéziratos oldal, amit szűk másfél hónap alatt összeírt gyakorlatilag változatlan formában közölhető. (Grozdits Károly)

K

ezdem Semsével. Semse (ma Šemša) Kassa (ma Košice) és Jászó (ma Jasov) között levő kis tót falucska. (Azért írom, hogy „falucska”, mert a szláv emberek szeretnek kicsinyítő képzőket használni, ez kedvesebbé és bizalmasabbá teszi beszédjüket). Az ott élő magyarok is átvették ezt. Jászón például a malom előtt elhaladó motorvonatot csak „motorkának” hívták. Na, de vissza Semsére! Számomra ez egy varázslatosan szép kis település, lombos és fenyő-, vagyis vegyes erdő közelségében. Itt születtem, és a háborúig itt éltem – mondhatom – boldog gyerekkoromat szüleim és Grozdits nagymama szerető gondoskodásában. Apukám, Grozdits Gyula a Semsey grófék birtokán volt főkertész, ahol hatalmas kert, négy részből álló üvegház volt, amit télen két nagy kemencével, fával fűtöttek. Az első rész volt a legmelegebb, ott szaporították a különböző növényeket, a negyedik rész volt a leghűvösebb, ott voltak a nagy pálmafák, citromfák. Télen a barátnőimmel és Tomásch Márta unokatestvéremmel gyakran játszottunk ott „iskolást”: én voltam a „tanító néni”, a polcokon lévő virágok pedig a „gyerekek”. Egyszer egy sor lelógó, fűszerű virágot „copfosra” fontunk. Amikor Bucskó bácsi, a kerti bojtár észrevette, jól megszidott és kizavart minket. Persze, előtte ki kellett bontanunk, de szerencsére nagyobb bajt nem okoztunk. A ház, ahol laktunk, a kert elején volt. Ikerház, az egyik része a posta, ahol Manyi néni volt a postavezető kisasszony. (A fényképen ő ül „Gonosz” nevű kutyánkkal a házunk bejárata előtt.) A lakásban három szoba, előszoba, konyha, spájz és fürdőszoba is volt. A fürdőszoba akkoriban ritkaságszámba ment faluhelyen, ugyanis vízvezeték csak a kastély közelében lévő épületekben működött. Grozdits nagymama a grófék szakácsnője volt. Amikor a grófék Semsén, az ősi birtokon voltak, nagymamának sok dolga volt. Szerencsére az én időmben csak egy-két hétig tartózkodtak ott. A „nagykonyha” épülete a templommal szemben volt. A templom előtt nagy gesztenyefák álltak. Ezt azért említem most, mert nagymama mesélte, hogy amikor Kun Béla ott járt, a grófnéra, akit kegyelmes asszonynak szólítottak, valami csúnya jelzőket használt, és nagymama rászólt, Kun Béla azt mondta nagymamának, hogy csak ne védje azt a ... grófnőt, mert maga is lógni fog vele együtt a gesztenyefán, és a szemben lévő fákra mutatott. Ez aztán felnőtt koromban is eszembe jutott, amikor a bodajki iskolá-

10

„Szüleink lakodalmán, hajnalban"

ban az osztályom Kun Béla raj lett, és azt énekeltük, hogy „Kun Bélának nincsen katonája, / de van néki elég partizánja, / mindegyiknek rongyos a csizmája, / hideg széltől, fagyos széltől piros az orcája”. Ez volt a raj-induló. Akkor lementem a tanáriba és elmondtam, hogy ha a nagymama ezt megtudja, akkor forogni fog a sírjában. A „nagykonyha” épületében, a folyosó végén volt Róza néni szobája, a személyzeti ebédlő, Mari kisasszony szobája és egy vízöblítéses WC. Mellette egy nagy fatároló, ahol a felaprított fa volt magasra felrakva, ugyanis mindenütt fafűtéses cserépkályhák voltak, a „nagykonyha” tűzhelyét is azzal fűtötték. A konyha mellett, külön helyiségben, mindig két lány végezte a mosogatást. A konyhával szemben volt egy nagy kamra, annak a kulcsa nagymamánál volt. Ott tárolták a sütéshez-főzéshez valókat. Volt ott hűtőszekrény is, de nem olyan, amilyenek most. Két szekrényrész között jégtartály, abba rakták be a jeget, ami hűtötte a két részt. Kis csap volt a tartályon, azon engedték le az elolvadt jég vizét. A jeget a jégveremből hozták át. Télen a parkban lévő két tó jegéből vágták ki a jégtömböket és szekérrel hordták a jégverembe. Ezt a „nagykonyha”-épületet a „tunel” (kis alagút) kötötte össze a kastéllyal. Mi, gyerekek, nagyon szerettünk ott futkározni. A túloldalon volt a „lámpaszoba”, ahol rengeteg csodálatos, szép lámpa volt. Mivel villany nem volt, ezekkel világítottak. Egy ember csak azzal foglalkozott, hogy naponta feltöltötte őket petróleummal és

Profile for folkMAGazin

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

folkMAGazin 2017/3  

A TARTALOMBÓL: Simoncsics János: Halmos Béla emlékére; Rácz Mihály: Cserepes – Blacklake; Lőrincz Beáta –Andrásfalvy Bertalan – Pávai István...

Advertisement