Page 7

A következő három fejezet az 1972-ben elinduló táncházmozgalom kibontakozásának állomásait mutatja be az 1982-es, immár állami támogatással megrendezett Táncháztalálkozóig, amelyen határon túli együttesek is részt vettek. A szerző nemcsak a mozgalom társadalmi-kulturális hátterét vázolja fel, hanem annak belső konfliktusait is, amelyekben hangsúlyos szerepet kapnak szakmai (néprajzi, zeneesztétikai) viták és a nyilvánosság bevonásának kérdése is. A hetvenes évek elején megjelenő szórakozási forma motivációi Jávorszky szerint megtalálhatóak a korszak életformájának az iparosodás, városiasodás okozta átalakulásában, amely a kulturális igények megváltozását is magában hordozta. Megállapítása szerint a táncházazás elsősorban a fiatal értelmiségiek körében terjedt el, akik érdeklődést mutattak a falvak ismeretlen világa

iránt, ráadásul új közösségi és zenei élményeket kerestek „az addigra kiüresedő beat formái, jelentéstartalma helyett”. A szerző adatközlői több alkalommal megjegyzik, hogy az akkori Magyarországon szinte teljesen ismeretlen volt az eredeti parasztzene – elég, ha a korszakban sikeres, „népieskedő” dalművekre gondolunk –, miközben megnőtt az igény a paraszti kultúra feltárására. Sokat elmond a korabeli kulturális vakfoltokról a zuglói Kassák-klubban szervezett Sebő-klub hirdetése, amelyben a falusi népzene városba való átemeléséről, és ezzel együtt egy új szórakozási forma lehetőségéről esik szó: „Célunk elsősorban a városi népzene megismertetése, vagyis költőink verseiben megszólaló »énünk« népzenei hagyományokkal történő interpretálása. A Sebő együttes azonban a zene megszerettetésén túlmenően szeretné sajátos eszközeivel

segíteni az aktív közösségi életforma feltételeinek megteremtését, azt, amit a beatmozgalom csak részben tudott megvalósítani.”. A szerző olvasmányosan írja le azt a folyamatot, ahogyan a kezdetben zártkörű szakmai táncházak, amelyek az eredeti néptáncok megtanulása miatt szerveződtek, nyilvánossá váltak, miközben az előadók körében (elsősorban Novák Ferenc és Timár Sándor koreográfusok hatására) állandó vitát képezett az, hogy az autentikus tánc, vagy a dramatizált előadások irányába haladjanak. Hiszen utóbbi nemcsak, hogy esélyt adott a hagyományhamisításra, hanem a szélesebb nyilvánossághoz szólt, amelynek bekapcsolása az új szórakozási forma egyik lényegét, a személyesség és az öntevékenység lehetőségét vette el. A szerző a táncházmozgalom intézményesülése kapcsán elsősorban Vitányi Iván

Felütés Sebő Ferenc a hetvenes évek elején nyilatkozta: „Az a parasztfolklór, amelyre az én versekre kitalált zenéim épülnek, valamikor a falusi közösségben minden ember számára kifejezési formákat, kereteket adott. Mi ezeket szeretnénk megtanulni, és egy olyan városi népzenét teremteni, amely a városi közösségben, a városi fiatalok számára teremti meg ugyanezt a lehetőséget.”. És az énekelt versek úttörője, a népzenei revival mozgalom egyik alapítója az azóta eltelt évtizedekben voltaképpen nem tett mást, mint egyrészt visszahelyezte a verset abba a közegbe, amelyben azelőtt is létezett, másrészt társaival plasztikusan bebizonyította, hogy az internacionalizmus és a globalizáció korában egyáltalán nem korszerűtlen bennszülött kultúrából építkezni. Sokan hitték, a népzenei revival és a táncházmozgalom sikere abban rejlett, hogy Sebőék mindent aprólékosan kitaláltak előre. Hogy mikor, mit, milyen tempóban tegyenek. S lám, milyen ügyesen kifundálták, hogy mindezt ennyire hatékonyan szét tudták terjeszteni térben és időben. Pedig hát, kis túlzással, a legelején pusztán belekaptak. Mire az egész meglódult magától. Ők meg csak szaladtak vele. Sebő Ferenc tevékenységének fő hajtóereje éppen abban rejlett, hogy amibe belekapott, az egyből a megfelelő közegbe került. Ahol aztán magától erjedt tovább. Legyen szó énekelt versről, színházról, népzenei újjászületésről, táncházmozgalomról. Nem öncélú szellemi kalandokat kergetett, hanem közösségteremtő ügyekre lelt, és a körülötte csillogó szemek folytonosan biztatták, hogy érdemes. Meg rögvest csatlakoztak hozzá a társak. És ez az egyre növekvő csapat is szükségeltetett ahhoz, hogy sikeresen áttörhessék a gátat. Vélhetően azért is maradt a népzenei revival és az abból kinövő táncházmozgalom ennyire virulens, mert az öntevékenység hajtotta előre. Akik beleszédültek, azok nagyon akarták. És nem sajnálták beletolni az energiát. Pedig ha jobban belegondolunk, az elmúlt negyven-valahány

évben minden az ellen hatott, hogy sikeres legyen. Hisz a kezdetektől értékközpontú volt, amatőr lelkesedéssel teli, rengeteg munkát és tudományos elmélyülést igénylő, kevés anyagi elismeréssel járó tevékenység. Mégis. Sebő Ferenc mára a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas énekes, gitáros, tekerőlantos, brácsás, dalszerző, népzenekutató, zsűrielnök és egyetemi tanár. Roppant sokszínű életét és szerteágazó munkásságát mutatja be ez a monográfia. (Jávorszky Béla Szilárd)

7

folkMAGazin 2017/1  

A TARTALOMBÓL: Békéscsaba 2017; Simoncsics János: Erdélyi kalandozások (I. rész); Szabó Kata: A magyar folk története; Jávorszky Béla Szilár...

folkMAGazin 2017/1  

A TARTALOMBÓL: Békéscsaba 2017; Simoncsics János: Erdélyi kalandozások (I. rész); Szabó Kata: A magyar folk története; Jávorszky Béla Szilár...

Advertisement